Én egy keritésnél megálltam |
Árnyékom, gyáván és ziláltan. |
Kilógó nyelvvel lohogott az árnyék – |
Te éhes, kósza kuvasz, kócos kutya te |
Te tetves rút, fekete eb, mi dolog? |
Én árnyékom, fekete árnyék |
És szégyenem, szennyszinű szégyen, |
Hallod-e, menj, most dudolok. |
|
Hallod-e, mindjárt beléd rugok ám |
Lompos, fekete eb, te dög! |
Tátogó torkod mit nyöszörög. |
Mit kuncsorogsz úgy az ember után? |
Most nem dobok hust a szívemből, |
Még minden jóra fordul e ferde világon |
És a szívem most csendben zakatol |
És várnak egy puha szobában |
És verkli nyekereg valahol. |
|
Hallottad, nem igaz, hogy akkora baj van, |
Nem is vagyok oly szörnyü szegény; |
Nem igaz, lehet asszony enyém – |
És van zene a verkli-zsivajban. |
Hallod, lesz aranyam és nékik a pénz, |
Majd megmagyarázza helyettem |
Hogy jó vagyok s igazat akartam |
S hogy úgy igaz, ahogy én mondom, |
S hogy az én arcom az igaz arc |
Napsugarában, dörgő zivatarban. |
|
Isten balekje: szivem, az éjbe |
Hadd abba tremoló táncod – |
Ott lent a bíborszinü mélyben! |
Gurba csomókat bontani bénán? |
Főd alá nyomni ki akarja fejem? |
Gödrök felé ki lökdös, gáncsot ki gurít durva röhejjel? |
Ohó, nem játszom ezt a furát! |
Ohó, ez nagyon buta játék. |
Hohó! ki a földből a fejjel! |
|
Mint parafa, úgy libegek – |
Alatta sötét, fölötte hideg – |
Ó föld felszíne, forró, fényszinű felszín, |
Dolgok teteje, te puszta, te pőre |
Taraja víznek, kérge a fának |
És jaj, gonosz tartalmak takarója |
Szeretőm sima és puha bőre. |
|
|