így szólt ma reggel is, újból, ágyam szélén Elifáz, |
látván lelkemet, seb hátán sebbel betakarva |
Mint cserepekkel a süppedő szalmatető – |
– Az egész csupa var, cserepes vér, lelket nem is látni alatta |
Elhagyott az öröm s minden barát, elhagyott a reménység |
„Nézegetnek utánad Téma vándorai, |
Sóhajtásaid ömölnek, mint a habok |
S megutáltak téged a te ruháid – tenger vagy-e tán |
Vagy cethal, hogy őrt állít ellened Isten?” |
Marhád szertefutott, jó voltál, aranyoztad a trágyát, |
Trágyába lökték aranyad, ez volt a fizetség – |
Hiába vakarod sebedet, sebesebb lesz a vakarástól |
(Mert meg vagyon írva, magad írtad, bünteti ő azt, ami szenved) |
Elvesztetted báránykáidat is, továbbá |
„A te hegedűd víg szava sírásba fuldokol át –” |
Mire vársz még, mondd, hogy bételjen az írás? |
Átkozd meg a világot s halj meg! – |
|
– így szólt Elifáz, Bildád és Czófár, vetekedve |
Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél |
S a gyertyákat már kezdte gyujtogatni valaki |
Midőn a mélyből, a mélyből, a mélyből egy vékony |
Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem |
Hogy az enyém ez a hang, oly régen |
Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik – |
Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon: |
S a nyirkos, sűrü szókat, |
Mint most, oly meztelennek – |
Szétnyílnak, szertefutnak |
S van köztük mindig ösvény |
És csak egy csonk maradhat |
Nézz szét, nem látja senki |
|
S már nem volt sehol Bildád, Czófár és Elifáz |
Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok. |
|
|