Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni |
Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok |
Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová |
Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan |
Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit |
Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek |
Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni |
Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn |
Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság |
Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk |
S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb |
Holott sejtettük mindketten hogy legközelebb már |
Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban |
Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás |
Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel |
Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly |
Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges |
Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő |
Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben |
(Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből |
Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) |
Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn |
Ágakat és kacskaringós utakat görbített |
Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel |
Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti |
Különös táj amit meg is akartál festeni akkor |
Indákkal a tenger alatt, cserjekorall |
Korallbozót, aminek más nevet adtak |
Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak |
Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók |
És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján |
Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe |
És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött |
S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség |
Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni |
És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád |
Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted |
Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben |
Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel |
A népszerű orvosi lapból kitépett cikket |
Melyből sok latin szó közül kettőt értettél |
Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis |
És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén |
Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán |
Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban |
Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből |
Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke |
Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének |
S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába |
De neked csak az volt az élet ami költői és regényes |
Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam |
Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni |
S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt |
Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon |
Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában |
És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre |
Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni |
Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna |
Hogy milyen „festői” lesz az, kék ravatal |
És gyertyák és szónok és magad kinyúlva |
Naiv középkori szent boldog Mária-arccal |
Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál |
Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész |
Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva |
Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat |
Amitől művész lettem magam is – bizony jó |
Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást |
Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról |
Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod |
Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon |
Lelkendezel: „igazán? meghaltam? jaj de érdekes!” |
És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen „igazi” dolog történt |
Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel |
Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel |
Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal |
Igen bizony és még mit is akartam mondani |
Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben |
Ahol két évig kóboroltál valamikor régen |
És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt |
Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor |
Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek |
(De azóta sajnos megváltozott a világ) |
Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem |
Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat |
Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok |
Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán |
S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig |
Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át |
Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost |
Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze |
S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve |
Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben |
S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche |
Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel |
Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie |
Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait |
Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus |
Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal |
Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban |
Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban |
Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim |
Beethovent hogy érti és „talán mégis inkább |
Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most |
Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal |
Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot” |
Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem |
Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél |
S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek |
Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát |
Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott |
Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen |
Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel |
De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút |
És most még csak annyit, hogy másnap éjjel |
Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem |
Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán |
Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából |
Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével |
Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen |
Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát |
Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet |
Busa fején regényes kis német vendéglőben |
Apró ablakok Vogel és Busch modorában |
Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein |
S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost |
Amint felpislant, vállat von, percre elámul |
Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban |
Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét |
Gondolván álmodott alszik horkolva tovább |
S a hideg éjben három pont világít csak |
Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem |
Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt |
Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély |
Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb |
És most már tudtam a szót, emlék az ő neve |
Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben |
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én |
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se |
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók |
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben |
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út |
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át |
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet, |
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly |
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen |
Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél |
Isten veled, eltünő mult, valaha valóság |
Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben |
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör |
Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad |
Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten |
Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam. |
|
|