Ó nem így akartam én egyszer vallani rólatok női szemek |
Zörgő szavakat zihálva egymás hegyén-hátán hangsúlytalanul |
Mint akit kedvesei közt váratlanul tört le a kórság |
Nincs már ideje hörgő tüdejéből mint repedt fuvolának |
Résein át fülsértő sipítás közli szánalmas dadogással |
Élete titkát hogy szerette a hű nőt és más semmitmondó szavakat |
Micsoda költeményt terveztem minő rímeket lüktető ütemén |
Beethoveni dalnak összecsengő szárnyas igékből |
Micsoda korallkincseket akartam felhozni harmatosan |
A nyelvtenger mélyéből ahol a szó gyökeredzik |
Hogy aki hallja hosszan búgja és zümmögje utána |
Távoli távoli távoli tengerek búgó üzenetét |
Mindez tovatűnt az emberi szív nem tengeri kagyló |
S elapad lassan a dal amelynek nincs szövege |
Haszontalan emlékek csődtömegében turkálva ma éjjel |
Találtam e jegyzeteket egy vershez szemekről amikbe meredtem |
Elmondom halkan és üresen ahogy emléket mondani illik |
Azt a félórát amikor megfogamzott bennem a dal |
Talán egy boldogabb korban eldalolja helyettem valami költő |
Velence felől hurcolt zakatolva egyszer ősszel a bécsi vonat |
Szurkos nagy hegyek közt vezetett kanyarogva az út |
Csupa dolomit alul zöld és sárga vörhenyes erdők |
Tarka szoknya s kötény terebélyes asszonyság derekán |
Aztán övön felül csak csupasz és meztelen feketeség |
S végre a csúcson hósapka tiszteletes fehér hajkorona |
Ezen az úton rázkódott száz évvel ezelőtt egy postakocsi |
Ablaka mentén szépívű orral egy büszke férfiprofil |
Nézte az ormokat s rajtok a felhők tömör gomolyát |
Goethe János tünődött azon amit száz évvel utána |
Einstein és Eötvös fedezett fel a vonzás viszonylagos elvét |
S közben várta őt a lagunák közt egy furcsa utolsó szerelem |
Ölemből lecsúszott amit olvastam az Italienische Reise |
S bámultam magam is e zord és gyönyörű hegyeket |
S szóltam döbbenve magamhoz mért is vagy hát a világon |
Mi tart itt ez a zöld televény vagy a bérci magasság |
„Szürke elmélet” hogy tudjam mindennek mi a miértje |
Vagy a latin narancsligetek „lombok közt izzó aranya” |
Hogy boldog akarok lenni vagy annál több s van-e több s van-e más |
S ekkor két hegycsúcs közt fönt az acélkék boltozaton |
Ott hol az erdők s gazellatapodta füvek zónája lezárul |
Hallgatagon és sárgán bukkant ki elém az éjben a félhold |
Mint egy kérdőjel a mondat végén amit felírtam az égre |
Itt e földön téged boldogság úgy hívnak hogy szerelem |
S téged szerelem élete tartalmának tartott az ifjú |
Van-e hát élet túl a szerelmen van-e lét az életen innen |
Mint ahogy szikla van és hó és felhő és sivító szélviharok |
Odafönt magasban ahol már fűszál se terem meg |
Ott éreztem én akkor magamat azon a válaszvonalon |
Lépjem-e át felejtsem-e el a vágyat a vágyat |
Ezt az egész édes és fájó és ostoba lázat a testben |
Forduljak-e vissza mint a pilóta mikor ritkul a légkör |
Fogytán a gáz meg a gőz és a motor zihálva kihagy |
Lent a lapályon kis falu vár pirosfedelű csárdaszobával |
Fehér terítő s ablakon át templom s templomon túl temető |
Jó lesz benne feküdni kéjtől és kíntól fáradt tetememnek |
S elfogott undor és félelem és harag mint még soha tán |
Egyszerre kétféle dallam szólt lelkemben szörnyű macskazene |
Külön mindkettő remek együtt gyötrelem és üvegkaparás |
Egyiket küldte felülről a szférák orgonasípja |
Másik a velencei vadvizek lehelletét hozta felém |
Bűzösen és mákonyosan mint régi bérházudvarokon |
A csatorna és a latrinák közeléből kintorna bús mekegése |
Amitől édeset és undokat álmodik vackán a tízéves férfigyerek |
Paplan alá dugva fejét dobogó szívvel barna boszorkány combjairól |
Így vergődtem émelygős szívvel s szorongva dobogó gyomorral |
S emlékeztem egy régi lépcsőház vásott kövein futottam fel és le |
Álmosan éjjel nyitva kaput négyszer kopogva a házmesteri fülkén |
Szolgálni egy szegény és gonosz és hideglelős beteget |
Negyedízben nehéz volt a kereszt leültem a lépcsőre pihenni |
És csukott szemeimbe halvány fénnyel jött egy váratlan Jelenés |
Jól látom most is női arc volt nem ismerősé nem láttam azelőtt |
Szánakozó lágy mosoly puha száján s a szeme megesett rajtam |
Nézett rám nagy szánakozással dorgáló nagy szeretettel |
Nézett egy darabig aztán ködbeborult halavány lett és eltűnt |
Elöntötte a béke felálltam s szégyenkezve mosolyogtam |
Hogy ily gyenge vagyok és gyáva és hitványul kétségbeesem |
Ó hiszen van valahol valaki mindegy hogy ismerem-e vagy se |
Ó hiszen vannak zúgó tengerek és libegő ligetek valahol |
Ó tele van tele van szemekkel éjjel és nappal a térség |
Lásd meg a szemeket mindenütt ott vannak lesnek rád őrzik a lépted |
Titkon kukucskálnak halkan nevetnek ha csetlik és botlik a lábad |
Mégy neki falnak tombolsz és káromkodsz mint a bolond |
Néznek rád a szemek ezer rejtekhely sokezer zugából |
Néznek a képek a régi falon tünődve néz a tiktakos óra |
Faujjait arca elé tartva fái közül néz rád a titokzatos erdő |
Néz rád kék szirmai közt kehelyszemével a nefelejcs |
És a mályva bársonyos irisze s az irisz kék szeme néz rád |
Néznek a házak az uccán s tágrameredt sárga szemével |
Eltátva szinte a száját bámészan néz rád a teli hold |
Bámul és lézeng utánad hogy el ne maradj fut a ház peremén |
Pislogva és hunyorogva folytonos nézéstől gyulladt sokezer szemével |
Mást se csinál csak folyton téged néz a csillagos égbolt |
S a csillagos égbolt mögül is nyilván néz egy óriás szem |
Dermedten ahogy tenmagad is nézted a lencse alatt |
Elbűvölve s megbabonázva mikrobák cikcak rebbenését |
Ó most már tudom mit láttam bennetek szerelmes női szemek |
Ez a sok szem akart belőletek egyszerre együtt nézni belém |
S én magam is ezt a sok szemet próbáltam gyüjteni egybe |
Gyűjteni gyújtópontba felgyújtani véle remegő szíveket |
Ó hogy nyilal most is kicsi fájással szívembe az emlék |
Hosszan és szótlanul és szégyenkező félszeg nevetéstől |
Míg a borzongás villanyos árama futkározott kék libegéssel |
Szikrázva ujjakon át egyik test idegéből a másik idegbe |
Ó hogy bámultuk tágrameredten egymás szemét régi szerelmes |
Asszonyaim akiknek arcát is szinte feledtem most mindegyik arc |
Egybefolyik lágyan s csak a Szem világít át az idők vizein |
Csak a szem csak a szem világítótornya az éjben |
Park fái alatt kávéház sarkában téli fagyon s nyári mezőkön |
Tágult szemek és lecsukódók és ködbeveszők és könnybeborulók |
Végtelen tükrök sora egymás szeme a szembogarakban |
Egy pici ember ez én vagyok pici szemében egy még picinyebb ez ő |
Lélek tükre periszkóp és utalás és vágy és messze ígéret |
Így bámultak egymásba rettenve és boldogan egymást hipnotizálva |
Míg elzsibbadt és elalélt a két test s csak két pár szem lobogott |
Két pár szem élt megszázszorozottan mint a fantasztikus filmeken |
S egyik se tudta tovább melyik szem az övé s melyik a másiké |
Nem Eros nevetett már itt s nem a pufók kicsi gyermek |
Ezek a szemek már egymásbamerültek s nem akartak más szemeket |
Vagy ha igen csak azért hogy százezer év messze homályán |
Feltámadjanak és újra s meg újra keressék s leljék meg egymást |
S ráismerjenek ez volt az aki odaát a sötétben |
Alvó arcomra hajolt s hívott ébredj fel és jöjj a világra |
Érdemes jönni itt vagyok én is várlak és vár a tüzes nap |
És vár a hegyek tarka lejtője és vár a havas hegyorom |
Zárt levél minden emberi élet és zárva kerül be a sírba |
Nincs aki felvágja csak a szerelmes szem éles sugara |
Véka alá rejtett fény voltál volt a vékán egy repedés |
Abból egyetlen szikra kibukott és megvillant egy pillanatig |
És átcsapott egy nő szembogarába s aztán lezárult ez a szem |
S most már csak a mennybolt lát és néz csak az Isten |
Csak a mindenség bámul rád s nem érti mit óhajtsz. |
|
|