Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg |
Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid |
Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya |
Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel |
Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét |
Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület |
Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére |
Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek |
Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején |
Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott |
De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben |
Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést |
Aminőt soha még hinni se mert a világ |
Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy |
Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant |
Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember |
Hasonló s mégis egészen más mint az ittlakó többi barom |
Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban |
Mint a gyerekek, mielőtt megszólal odabent a csengő |
Én magam sejteni véltem azt is, mi lesz az ajándék |
Homályos célzással régen ígérte már sok kusza jel |
Idelent a Földön és fönt a csillagos Égen |
Ezt a csákót és kardot, ezt az isteni kinevezést |
Hogy mostohatestvéreink fák és krokodilok |
Közt a legifjabb s nem is a legjobb és legügyesebb |
Az a fajta, amelyhez tartozom véletlenül én is |
Hogy éppen ez kapja kezébe amire mindnek foga vásik |
Kényre-kedvre örökbe a Nagy Mennyei kirakatnak |
Legszebb játékát, ezt a nagy Lapdát, aminek Föld a neve |
S amivel játszani már nem akar többé aki csinálta |
Gyönyörű lapda, éppen nekünk való embergyerekeknek |
Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró |
Ujjunk meg nem égeti s tele van gyönyörű rajzzal |
Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra |
Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű |
S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik |
Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe |
El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét |
Mindenki lázasan készült ennek a századnak elején |
Erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon |
Kezdtük szemügyre venni alaposan ami majd miénk lesz |
Hogy tudjunk bánni vele, ne legyen fennakadás |
Élvezni, élni, csinálni minden pazar örömét |
Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben |
S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt |
Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin |
S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár |
Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat |
S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet |
Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt |
A negyedik és ötödik közellé tette a távolt |
Megfogta az időt, eleven lett mozgó vásznon a mult |
Aladin csodalámpája hangot varázsolt a füledbe |
S tudtad Szaharában most sírni a sárga sakált |
Tündérmese csizma hétmérföldes hipp-hopp ahol akarok |
Így kavargott négy évszak négy díszlete közt a Darab |
Mennyei Színjáték és csupa emberi drága szerep |
Énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon |
Készültem rá még mielőtt látni tanult a szemem |
Hogy prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék |
Egy reggel, jól emlékszem, a Halley üstökös éppen |
Fönt libegett halványan hajnali égi mezőn |
Jöttem a réteken át gyalogost Rákos felől fútt a szél |
S komponáltam az Ódát nyurga nagyszájú kamasz |
Mint akinek nincs, nem is lehet más dolga csak ez |
Ódát harsogni, ódát a Századhoz, mámoros ditirambust |
„Én múzsák ifjú papja” vagy Rotterdamus Erasmus |
Ennél is szebbet, ujjongóbbat és szabadabbat |
Eldicsekedni fennszóval, hogy necsak az élők |
Hallják, hallják a holtak is régi temetői rögökben |
Da Vinci Lionardó és Daedalus és Shakespeare és Verulami Bacon |
Pár semmi évezred iskolatársa és tanulója |
Hogy szárnyas szavaik zúgó szárnyakká átalakultak |
S nem kép és hasonlat immár a büszke beszéd: repülés! |
Mert félórával előbb láttam két földi szememmel |
Dagadni és dudorodni a földet s horpadni a mennybolt |
Kupoláját ferdén libegve s futni alattam a felhőt |
S nem rímek és szavak és muzsika részegített meg |
Nem szédített látni káprázatot olcsó borával a Szépség |
Ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán |
Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet |
Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk |
S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre |
Majd érte megyünk mimagunk s „lészen éj és nap |
Hat nap és hat éjjel s a hetediken megpihenünk” |
Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel |
Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán |
S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot |
Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett |
December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén |
Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában |
S kedvesemet elvitte mint meg vagyon írva |
„Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész” |
Országok tépték s marcangolták egymás húsát mint az ebek |
Aztán csönd lett, a megtépett föld sebeit nyalogatta |
Sok-sok év mulva tértem magamhoz egy árokban valahol |
Ahová dobott a földrengés s elindultam keresni helyem |
Kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel |
Keresni a kedvem és hitem és hetyke bizalmam |
Hová tettétek mi ez miféle világ lett |
Hol a kerek asztal aminek gazdáját dícsérni akartam |
Köszönteni dallal miféle arcok ezek a régi helyén |
Ostoba gúnnyal hallgatnak ha szólok nem értik a nyelvet |
Köszönök és nem is felelnek torkomon akad a szó |
Ég felé nyujtom tenyerem hogy eszükbejussak |
Összenéznek s alamizsnát tesznek belé azt hiszik koldulni jöttem |
Mennék már innen repülnék fönt berreg valami |
Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon |
Vagy valami bombát a háborúra spekuláló iparos |
Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén |
S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem |
|
|