Nem segít ezen se filozófia se vallás még a költészet se használ |
Részeg hasonlatok és János Jelenései és rajongó hallucinációk |
És nincs tudományos rendszer és nincs hindu szelídség és Buddha-mosoly, |
És agyafurt magyarázatok amiket külső mintákra kieszeltem |
Mindez nem segít mindezt hiába hívom mindez szerteszalad |
Nincs múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták |
Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném |
Mielőtt belefognék elgondolni most azt a Dátumnélküli Reggelt |
S még képzeletem is akivel íme ily furcsán magamramaradtam |
Vakaródzik és vonakodik nem akar tudni erről a képtelen ügyről |
Oldalt pislog menekülni szeretne itthagyni magamra egészen |
De én torkon ragadom én kényszerítem és nem engedem őt el |
És visszafordítom arcát s a nyakát is hogy szembekerüljünk |
Hogy merőn belenézzek rebbenő két rémült szembogarába |
Hogy vacogó szájából töredezve bár és kusza de töredelmes igékkel |
Kicsaljam a szót a vallomást hogy elmondja mit lát ha elhangzik a kérdés |
Látod-e a Dátumnélküli Reggelt én képzeletem s ha látod láttasd velem is |
Hogy sebtiben ahogy vallasz rögzítsem és lejegyezzem a képet |
Pár perccel vagy pár órával előbb még világos volt ez a kép |
Ami azért különös mert pár órával előbb még éjszaka volt |
Most kezd pirkadni éppen de milyen furcsa pirkadat ez |
Amihez képest ragyogó fény és hő és értelem volt az előbbeni éj |
(Vedd úgy mint negatív filmszalagot amin fehérek az árnyak |
S a hajnalodó horizont s a lámpák s fönt a hunyorgó csillagok feketék |
Hirdetve közeledését egy vakító mély luknak az égen a fekete Napnak) |
Igy indul e reggel egyébként pedig nincs rajt semmi rendkívüli |
A külvárosi széles úton dübörögve és nyikorogva egy tejeskocsi megy |
Még csukva a kapuk s a redőnyök alszik a fáradt Budapest |
Aztán lassan siseregni kezdenek sarkok körül a viciseprők |
S a pálinkamérések felső ablakán betegen kiszüremlik a lámpa |
Kutya vakkan valahol már kinyílt a kapu utána álmosan ásitozón |
Tárja a többi is egyenkint kikukkan egy borzas fej támasztja a szárnyát |
A pék is kinyit nagy recsegéssel zajjal szalad fel a vaslap |
Ládákból gyüjti kupolás kocsijába hajnali kincsét a szemetes |
Megy minden mintha térben volna s időben okkal és okozattal |
A kávéház üres asztalsora végén leül az első hajnali vendég |
Most hozzák épp a lapot a pincér lerakja és rámába feszíti |
A kenyereslány mellecskéi himbálva inganak ahogy viszi a kosarat |
Túl a járdán aktatáskával egy hivatalszolga s az ablakból csecsemősírás |
Az órás is nyit mindjárt s a piperebolt s a hentes a benyílósarkon |
Mindenki úgy tesz mintha ébredni élni akarna folytatni a táncot |
De furcsa bolond reggel nem tudja senki mi történt és mi akadt el |
Lendület nélkül még darabig zajtalanul rohan tovább a kerék |
Egy mámoros züllött tanár sejt csak valamit egész éjjel ivott |
Ordít most különös szavakat dülöngve zokog nekidőlve a falnak |
Testvérek segítség mi van itt hiszen kiesett a világ feneke |
Nem vagyok én beteg biztos úr tessék hagyni bár az volnék igazán |
Élnék betegen és boldogan hogy élek és félek a szörnyű haláltól |
De tessék felgondolni hogy én soha nem éltem hogy nem is vagyok én |
Engem csak álmodott valami úgy jöttem ide úgy tengődtem darabig |
Most pedig vége ennek is már nem akar engem álmodni tovább |
Karját fogja a rendőr nehány kíváncsi lódul utánuk elmarad ismét |
Iskolatáskával nézi a bolond menetet egy nyurga kamasz |
Bánat fogja szíven vajaskenyérbe harap tünődve ballag az úton |
Mit is gondolt ezzel az álommal és élettel ez a züllött alak |
Mégse volna igaz amit algebrából tanít és fizikából |
Medveczky s amiből készült valahogy épp most memorizálta |
S földrajzot pedig sokszor érezte földrajz és történelemórán |
Hogy hátha ebből az egész sok mindenféle dologból egy szó se valóság |
Hogy nincs is Afrika sohasem volt s nem létezett Julius Caesar |
Mert mindezt csak úgy kitalálták hogy legyen miről beszélni vitázni |
Hogy legyen iskola és műveltség és érettségi-vizsga és tananyag |
Igaz hogy mammuth-csontot is mutattak a szertárból és régi követ |
S a nagybátyja járt Amerikában s a nagybátyja nem hazudik |
De lámcsak másrészt arról is szó volt a lélektan – propedeutikában |
Hogy régi és nagyon okos és vén szinte szentnek számító bölcsek |
Hirdették komolyan hogy nincs is valóság csak emberi lélek az ám |
Cogito ergo sum ez így van de viszont ezenkívül semmi se biztos |
Most jut eszébe éppen ezen kínlódott tegnap este az ágyban |
Elalvás előtt (miután átesett a megszokott kéjes rémületen |
S a mámoron amit asszonyi testrészek és arcok gomolygása kiváltott |
S amiről ő tud csak senki más amit ő fedezett fel) a paplan alatt |
Hogy ezek is mint minden csak az ő képzeletében született |
Kóválygó álmok s a térben nincsenek de hát igazán mi is az a tér |
Rém messze csillagok ezt látni lehet de viszont azokon túl |
Valahol végének kellene lenni de hiszen nem lehet mert mi van ott |
Ahol végre van fal vagy nincs fal s ha van milyen vastag a fal |
Ha meg nincs fal hol van a vége hiszen ez iszonyú és rettenetes |
Hiszen mindjárt megőrül s a feje szétrobban vagy elájul az ablakon át |
(Szerencsére mindez nem történt hanem dobogó szívvel elaludt) |
Elaludt s most megint ébren van megy a suliba reggel |
Ámde ő-e az csakugyan ő-e az aki este aludni feküdt |
Nem bomlott-e fel valami éjjel miközben figyelni nem ért rá |
Nem bomlott ki a férc valahol hogy most szétfeseljen az ürbe |
Ahogy ez a részeg kiabálta világgá mikor elvitte a rendőr |
Igy évődik hórihorgas gondolatok közt ez a nyakigláb diák |
Életet nem látott még s a szerelmet is csak feltalálta fel nem fedezte |
Megy még pár lépést hirtelen halványodni kezd tűnő körvonala |
Teste áttetsző lesz mint a köd látni rajta keresztül halványan a járdát |
Egyszerre csak eltűnik mintha mintha keresztülment volna valami rajta |
Talán ez volt az utolsó rögzített pont ebben a reggeli képben |
Ez a pár gondolatfoszlány egy kósza diák agyvelejében |
A többit nem tudja látni már összefüggően kínlódó képzeletem |
S hogy hajszolom és űzöm és korbácsolom csak makacsabb lesz |
Visszatorpan behúnyja a szemét mint ki meredély szélére jutott |
Most még egy végső erőfeszítésre unszolom nézzen le a szakadékba |
Ott forog valami ott villan valami örvénylik és szerteszalad |
Néhány részletét talán el lehetne még kapni sietve belőle |
Mintha a látcső fordított felével látnám kicsinyítve az előbbi körutat |
Apró pontok az emberek az ónszínű fémes ködfátyolon át |
Valaki szól mellettem az a furcsa hogy egészen közel van a hangja |
Mégsincs senki közelben csak távoli távoli nagyon távoli tájak |
A hang valakit kér hogy nyujtsa kezét s fektesse a takaróra |
De nincs takaró sehol s ha van a kinyujtott kéz átfut szövetén |
Ámde forogni kezd egy számlap s a számlap minden mutatója |
Egy másik vidéket jelent nem tudni a Messziben vagy a Régben |
Egy kedves olasz lány arca egy langyos dunaparti este |
Egy dallam mint az arany olvadt arany a gordonka szívéből |
Osztriga tengervize hűvös szél hatéves kislány mohó két szembogara |
Szöcske kúszik a fűszálon s Napoleon áll a gúla tövében |
Mind csupa más dolog mégis mind hasonlít valamiben |
Állj meg Számlap hallgass Hang erőlködj képzelet fejtsd meg a titkot |
Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik |
S ahogy a zakatoló motor pillanatra megáll szikra pattan ki belőle |
S már tudom is fényében elolvasom kép keretén a címet: fájdalom |
Ez fáj ez mind fáj ez mind a fájásnak más alakja előttem |
Jelmezbe öltözött más-más szerepet domborító egyetlen drámai hős |
Gyötrelem-Fregoli ugyanaz mind egy színpadon ötven alakban |
Futkos és mókázik ő a pincér és ő a vendég és ő a tányér és ő az asztal |
És ő az olasz lány s az alkony s a dallam s a szöcske s a császár |
Ötven darabba tört éles kínzó fájdalom mint az üvegcserepek |
Ez a császár egy fájó borda ez a szikla egy fájó nyakszirt |
Ez a Pán-síp egy fájó sípcsont és ez az örvény egy görcsbeszorult szív |
Ez a mennydörgés a langyos tavaszi délben egy zakatoló halánték |
És ez a szférák zenéje se más mint egy hörgő tüdő robaja |
És ezek a hegyszakadékokon át tajtékzó messzi zuhatagok |
És ez se más csak a homlokról lassan a szemekre folyó hideg veríték |
Itt valami szenved és gyötrődik itt él valami ami már nem akar élni |
De fél nem lenni mert nem tudja marad-e utána valami |
Lesz-e hely lesz-e tér újszülöttje számára odakinn és odalent |
Ez a görcsbefutó szív ez a hörgő tüdő ez a rémült agy ugyanis |
Ez az én ami már nem lesz ez most azért hörög és lüktet mert vajudik |
Ez most akarja megszülni önnönhelyébe azt amit soha nem ismert |
Azt amit borzongva sejtett csak a külső valóságot amelyben |
Nem lesz és nem volt ami születését megelőzte s követi most a halálát |
Ami számára nincsen mintahogy nem volt ő a világ számára valaha |
Most szüli meg most nyomul ki lelkéből most születik a világ |
Az a teljesség ami eltűnt nem tudott lenni mióta ő megszületett |
Az üres semmibe és káoszba most fordul ki lihegve és nyöszörögve |
Egy ember egy isten egy emberlélek méhéből az Abszolutum |
(Ding an Sichnek nevezte Kant) amit sötétben rejtegetett |
E dátumnélküli reggelig méhében emberivé átalakítva |
Ezt az újszülöttet akit fájdalom szült de ő már nem fog fájni magának |
Mert ő Valódi Világ ő a Nemén ő az Éntelen Élet |
Íme ily szavakat dadog és hörög szorongató ujjaim közt fuldokló képzeletem |
Még egy kérdésem van még erre felelj ó képzelet mielőtt elájulsz |
Látod-e a jelent a mostanihoz hasonló pillanatot |
Abban a reggelben mikor az az Én semmibe torzul |
S ha látod mondd el de csak egy furcsa folyó kanyarog |
Kanyargó folyó amiben vergődve próbál úszni egy emberalak |
Úszik s nem jut előre mert mögötte jéggédermed a hullám |
Előtte pedig köddépárlik a víz a lába befagy keze semmibe kapkod |
Ez a dermedt jég a Múlt ez a megfoghatatlan köd a Jövendő |
Ebben úsztál ezért álltál egy helyben ezért nem tudtál jutni előre |
Látsz-e még valamit látok pattanni szines buborékot |
Előbb csak egy picikét akkorát mint mikor egy atom belseje pattan |
Ami egyre terjed robban a többi atom körülötte robban a test |
Börtönét az anyag szétveti formáját és keretét robbantja a kristály |
Már szétrobbant a Város az ország amiben éltél amihez |
Emlékeid kapaszkodtak most pedig szétrobban a földrész |
Utána – hangtalanul – bolygód s a Naprendszer s terjed a láng |
Robban már a Tejút robbannak távoli ködfoltok robban a kozmosz |
Egyre távolabb odáig ahova már úgyse küldtél engem soha el |
Odáig ahonnan már csak egyetlen Hang kiabál süketülő füleidbe |
Ezt kiabálta nos akarsz-e még kell-e még s ha akarsz még |
Mondd meg mit akarsz és meglesz én megteszem ints a fejeddel |
De te már nem intesz mert már nem tudod mit akartál |
S aki nem tudja mit akar annak már semmise kell |
S még mintha rezegne valahol egy ámuló távoli kérdés |
S még mintha mozogna valamerre egy pont a híg levegőben |
S még mintha keresne valamit valahonnan egy tétova szem |
S még mintha felelne valamiért szavára ha tudna felelni |
Ám ez a semmi már nem is fekete annyira nincsen |
Ez már semminek is olyannyira semmi hogy már csaknem valami |
Ott ahol semmi sincs ez a semmi nagyon hasonlít valamihez |
Egy ágyon az emeleten nemlétező tárgy fekszik nemlétező párna fölött |
S egy nemlétező arc hajlik az arca fölé s nemlétező ujjaival |
Lefog egy nemlétező szemhéjat s egy nemlétező cselédlány |
Fut le az emeleten s a házmester felé valamit lihegve kiabál |
Nemlétező portás hoz éppen egy nemlétező levelet |
Torpanva megáll fejét csóválja mert a nemlétező házmester |
Rászól portás úr álljon meg nem kell már szegénynek az a levél |
A jó író úr nincs többé nem létezik most halt meg épp az előbb |
|
|