98. …mert ekkor velőtrázón és veszettül |
| Egy orditást hallottunk mind a ketten |
| Hogy majd fülem dobja repedt meg ettül. |
|
99. A mélybe néztem s menten észrevettem |
| A lelket, mely most kínjában tekergő |
| Tagokkal kúszott, majd megállt meredten |
|
100. Ép szembe vélem, hol a tüzes erdő |
| Zsarátnokát a lávatóba csapja |
| És kénes bűzt pöffen a lávafertő. |
|
101. Fején brigantik nagy hegyes kalapja, |
| De arcából nem láthattam sokat |
| S nem ismertem meg, hogy ki fia-apja, |
|
102. S láttam, hogy ő se láthat másokat, |
| Mert melléhez, guzzsal rákötözve, |
| Egy szürkeszörü kanmacska tapadt, |
|
103. Mely arcát úgy kaparta s tépte össze, |
| Hogy vére csurgott s bőgött, mint az állat |
| S ordítva tűrte, hogy vérben fürössze |
|
104. A testébe kapaszkodó utálat |
| E prüszkölő és nyávogó kisértet |
| Tüsszögve a szemébe macskanyálat. |
|
105. S szemet maró és bűzös, barna mérget, |
| S én szóltam: „Mester! ki e lélek itt, |
| S mely törvény az, melyet bűnözve sértett, |
|
106. Áthágva gőggel kötelékeit, |
| Hogy macska az, ki hozzá hű csupán, |
| A melynek hűtlensége régi hit. |
|
107. S hiába vágyik a magány után, |
| Rákötve élő, eleven kinpadra, |
| Bár ugranék már elgyötörve tán |
|
108. A tüzes tóba, mint a szalamandra, |
| Agyongyötörve s tehetetlenül”. |
| S ő ennyit válaszolt csak: „Ez Salandra”. |
|
109. S láték amottan még ezenfelül |
| Egy büszke várost, melyben jajgató |
| Népek futottak kívül és belül. |
|
110. És láng csapott fel, fellegig ható, |
| Mert minden háza egy tüzes kemence, |
| S égett a templom és lángolt a tó. |
|
111. A tó, melyen szétfolyt s lángolt a kence, |
| A szerterobbant tűzsóvár olaj. |
| S én szóltam: „Mondd, e város nem Velence?” |
|
112. De elnyelé szavát a szörnyü jaj, |
| Mit száz meg egyszer visszavert a vár, |
| Amelynek tornya olvadt, mint a vaj, |
|
113. És visszaverte a komor határt, – |
| És fent az égen fent a vár felett |
| Uszott egy néma és sötét madár, |
|
114. Mint haldoklók fölött a Rémület, |
| Amelyre dermedt torkukat kitátják – |
| S én szóltam: „Mester, szörnyü bűn lehet |
|
115. E városé, viselve néma vádját, |
| Ó mondd, mi bűne?” És ő felelé: |
| „Elárulá kenyéradó barátját”. |
|
116. Tovább haladtunk, másik kor felé, |
| Hol néma és hideg homály borongott, |
| Hogy reszketett és sírt szivem belé, |
|
117. Mert benne minden léptem messze bongott |
| S a homályból nyöszörgés tört elő, |
| S láttam egy sápadt és fakó korongot: |
|
118. Egy fej csupán, – megismerém, ez ő! |
| D'Annunzio, a klasszikus poéta! |
| Körötte furcsaillatú mező, |
|
119. Az arca torz és halvány, mint a kréta, |
| Nyakig lebegve holmi sűrű lében, |
| S hápogva néz és megzavarva, szét a |
|
120. Nyulós és barna löttyből, mely fülében |
| Csorogva foly s kezet-lábat lehúz. |
| Kéz és láb, tele hajjal, mint az ében, |
|
121. Orrán is hajszál, sűrű, számra: húsz, |
| Csak koponyája tar, miként hegy orma, |
| S ő huzná beljebb, mint egy Tantalusz, |
|
122. De ama nedv, ama kenőcsi-forma |
| Leszáll ilyenkor, erre sírni kezd ő, |
| Hiába minden rugkapálás, torna. |
|
123. S szóltam: „Mester, e nedv, e lélekvesztő, |
| Miből van, mondd, s mért gyötri úgy imetten?” |
| S ő válaszolt nyugodtan: „Hajnövesztő”. |
|
124. Nyugodtan állott, én pedig nevettem. |
|
|