Az aradi vértanúk

A magyar történettudomány az elmúlt évtizedekben részletező alapossággal megrajzolta az 1848-1849. évi magyar szabadságharc társadalmi hátterét, de mihelyt a forradalom, elsősorban a fegyveres küzdelem eseményeivel kezd foglalkozni, sajnálatosan kiderül, hogy a tényeket még a képzett történészek sem mindig ismerik kellő részletességgel, és a szabadságharc megítélésében még gyakran kísért a századforduló nemzeti-romantikus, egyszerűsítő, csak feddhetetlen hősökről és gaz árulókról tudó szemlélete. Pedig több mint egy és egynegyed évszázaddal az események után nyugodtan szembe lehetne nézni a tényekkel, és helyénvaló volna józan mérlegelésük alapján, értékeinket meg nem tagadva, de tévedésektől és előítéletektől megszabadulva írni meg a kor szívet dobogtató eseménytörténetét.

Ebben a könyvben az aradi vértanúk – az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert⁺ ezredes, az 1849. október 6-án agyonlőtt Kiss Ernő⁺ altábornagy, Dessewffy Arisztid⁺ és Schweidel József⁺ tábornok és Lázár Vilmos⁺ ezredes, az 1849. október 6-án felakasztott Aulich Lajos⁺, Damjanich János⁺, Knezić Károly⁺, Láhner György⁺, Leiningen-Westerburg Károly⁺, Nagysándor József⁺, Poeltenberg Ernő⁺, Török Ignác⁺ és Vécsey Károly⁺ tábornok és az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos⁺ ezredes – perével és kivégzésével, valamint a börtönben megtébolyodott és elmebetegként meghalt Lenkey⁺ János tábornok sorsával kapcsolatos naplók, feljegyzések, levelek és dokumentumok olvashatók, éppen azzal a céllal, hogy az ő esetükben is végre a tényekkel ismerkedjünk meg, ne érjük be a költészetből és szóvirágokból egybevegyített legendákkal. Hiszen, valljuk be, még a vértanúk nevét sem nagyon ismerjük, sokszor tévesen is írjuk. Poeltenberg⁺ például oe-vel írta a nevét, nem ö-vel, Láhner⁺ többnyire hosszú ékezetet illesztett az a-ra, Knezić⁺ mindig horvátosan írta a nevét, egy kis vonással a c fölött, és így tovább. Félrefordításból származik az a hiba, hogy Damjanich⁺ a Bánságban született: az ő szülőhelye, Staza, nem a 2. bánsági, hanem a 2. báni határőrezred területén volt; Horvátországban, Sisak közelében egy szempillantás alatt megtalálhatjuk a térképen, a Bánságban pedig hiába keressük. Mint ahogy hiába keresték a vértanúk csontjait a század elején Aradon csökönyös makacssággal azon a helyen, ahol az emlékoszlopuk van – a kivégzés helyét jelölő oszlopot ugyanis nem a dráma színhelyén, hanem a vártól jóval távolabb állították fel. Mindazok, akik alaposan elolvasták a szemtanúk visszaemlékezéseit – elsősorban Pataky Sándor⁺ festőművész –, megírták, hogy hol kellett lenniük az akasztófáknak, de hiába. Csak az 1932-es árvízvédelmi munkák idején kerültek elő a földből a sokat keresett csontok – ott, ahol Pataky Sándor⁺ megmondta. Ismert történet az is, hogy a vértanúkat meztelenre vetkőztetve lökték a kivégzés helyén ásott sírgödörbe, de az agyonlőtt vértanúk esetében ez sem bizonyult helytállónak: Lázár⁺ sírjában még a sarkantyúját is megtalálták, Schweidel⁺ csontjai közt az inggombok helyzetéből még azt is látni lehetett, hogy az ítélet végrehajtása előtt kigombolták a mellükön az inget, hogy a katonák pontosabban célozhassanak – az előírás szerint egy a fejre, kettő a szívre. A golyók nyoma ezt is elárulta.

Ahhoz, hogy végig tudjuk kísérni hőseinket a vértanúság útjának stációin, fel kell idéznünk a szabadságharc végnapjainak eseményeit.

A tavaszi hadjárat, Görgey, illetve a mellékhadszíntereken Bem⁺ és Perczel⁺ seregeinek sikerei után 1849. június elején az ország területéből csak Temesvár, Arad és Gyulafehérvár vára, a megerősített titeli fennsík és egy nyugati-északnyugati sáv, Sopron, Pozsony, Trencsén térsége volt osztrák kézen, az Erdélyi Érchegység pedig a román felkelők birtokában. A honvédseregnek azonban most már nemcsak a nála jobban felszerelt és nagyobb létszámú osztrák haderővel kellett szembenéznie, hanem az orosz cári seregekkel is. A több mint kétszeres túlerő ellen Klapka⁺, a tavaszi hadjárat szép és merész támadó haditervének szerzője helyettes hadügyminiszterként ezúttal határvédelemre szorítkozó védelmi haditervet készített. Ezt utóbb sem Kossuth, sem Görgey⁺ nem helyeselte. Kossuth⁺ Bemet⁺ próbálta levélben, majd személyesen rábeszélni, hogy tíz-tizenötezer emberrel keljen át a Dunántúlra, és nyomuljon Bécs vagy Fiume felé. Erre a kalandos tervre Bem⁺ nem állt rá. Tudta, hogy az ő igazi feladata Erdély védelme, annak a megakadályozása, hogy a túlerőben levő orosz-osztrák csapatok kijussanak Erdélyen keresztül az Alföldre, a magyar sereg hátába. Ezért nélkülözhető erőit a Bánságban hagyta a déli hadsereg rendelkezésére, ő maga visszatért Erdélybe, és nagy önfeláldozással sikerült is megoldania feladatát.

Görgey⁺ helyesen látta, hogy az orosz támadás küszöbén egyetlen dolgot lehet és kell tennie: „csapást csapásra egyedül Ausztria ellen”. Serege azonban nem kapta meg az ígért erősítéseket, és a Vág menti támadást az osztrákok Panyutyin⁺ orosz hadosztályának segítségével visszaverték. Súlyosbította a helyzetet, hogy időközben Erdélyben is, északon is megindult az orosz támadás, a déli hadsereget pedig Perczel⁺ könnyelműsége miatt Kátynál katasztrofális vereség érte. A június 26-i minisztertanács mindenesetre elhatározta minden nélkülözhető magyar haderő összpontosítását Komárom környékén. A június 28-i győri vereség hatására azonban Kossuth⁺ megváltoztatta elhatározását, és újabb minisztertanácsi határozattal Szeged környékére rendelte az összpontosítható erőket. Ez a döntés az ország csaknem egész területét és az egész évi termést az ellenségnek engedte át. Nemcsak Görgey⁺ ellenezte – Bem⁺ is megírta Kossuthnak 1849. július 3-án kelt levelében, hogy a főseregnek feltétlenül Komárom környékén kell maradnia. A komáromi összpontosítás még ekkor is lehetséges lett volna: az oroszok ugyanis csak Miskolc-Debrecen vonaláig jutottak, Erdélynek csak a keleti csücskében tudták megvetni a lábukat; Jellačić⁺ déli osztrák-szerb erőit ekkor kezdi visszaszorítani Vetter⁺, aki Perczelt váltotta fel a magyar déli hadsereg élén; Arad osztrák őrsége végre megadta magát; ráadásul Görgey⁺ július 2-án utolsó győzelmét aratta Haynau⁺ túlerőben levő seregei ellen Komáromnál. Végzetesnek bizonyult azonban, hogy Görgey⁺ – egy személyesen vezetett huszárroham alkalmával – súlyosan megsebesült. A Kossuth⁺ által Görgey⁺ engedetlensége miatt július 1-én szerencsétlen kézzel kiválasztott új fővezér, Mészáros Lázár⁺⁺ nem is kísérelte meg komolyan, hogy átvegye a komáromi sereg vezényletét, Klapka⁺ és Nagysándor⁺ pedig semmit sem tett, csak utazgatott Komárom és Pest közt, tanácskozásokkal vesztegette a drága időt. Végre július 11-én Klapka⁺ megkísérelte áttörni Komáromtól délre az osztrák arcvonalat, de bonyolult csataterve néhány alparancsnok tétlensége miatt csődöt mondott – bár ezúttal a honvédsereg volt számbeli túlsúlyban. Ezek után Görgey⁺ sem tehetett egyebet: huszonhétezer emberével megindult a kijelölt szeged-aradi összpontosítási terület felé. (A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy még mindig életveszélyes sebére hivatkozva nyugodtan Komáromban maradhatott volna – de úgy érezte, hogy a levezetendő hadsereg Nagysándor⁺ vagy akár Klapka⁺ irányításával sohasem érkezne meg épségben Aradra.) Görgey⁺ útját Vácnál elállta az orosz fősereg. A magyar vezér nem húzódott vissza Komáromba, hanem kitért Losonc-Miskolc irányába, hogy Tokajon keresztül vonuljon Arad felé. Számítása bevált: sikerült magára vonnia, Pest alól elvinnie az oroszokat, és ezáltal megteremtődött a lehetőség, hogy az elszigetelten, több oszlopban előrenyomuló osztrák főhadsereggel az egyesült magyar déli és közép-tiszai hadsereg megbirkózzék. Perczel, a közép-tiszai hadsereg parancsnoka július 20-án Turánál megrohanja ugyan lovasságával az oroszokat – és megkönnyíti vele Görgey⁺ útját –, de utána szokásához híven összevész Mészárossal, a fővezérrel, és Dembińskivel, aki ez idő tájt vezérkari főnökként tevékenykedik, és anélkül, hogy a Pestről dél felé vonuló osztrákok bármelyik oszlopát akár csak egy-egy rajtaütéssel nyugtalanítaná, csapataival Szegedre siet.

Így aztán az osztrákok akadálytalanul – és ami nagyobb baj, gyorsan – haladnak az Alföldön keresztül. Szegeden Perczel⁺ a július 29-i minisztertanácsra betörve „elképesztően ízléstelen jelenetet rendez”, hogy Aulich⁺ hadügyminiszter szavait idézzük, és nem sejtve, hogy Kossuth⁺ éppen ekkor akarja megbízni őt a fővezérséggel, a kormány „lába elé dobja” tábornoki tisztségét. Vetter⁺ altábornagy hiába javasolja, hogy a magyar hadsereg harcképes része a hasznavehetetlen szegedi sáncokból siessen Haynau⁺ középső oszlopa elé, és verje vissza – Dembiński⁺ lesz az új fővezér, és ezúttal is hátrálni készül. Semmit sem tesz, hogy az északi osztrák oszlop átkelését a Tiszán Alpárnál megnehezítse, és a szegedi nagy lőszerraktár felrobbanása után kiüríti a sáncokat, áthúzódik Újszegedre.

Időközben Bem⁺ szívós és szellemes védekezése ellenére végképp kedvezőtlenre fordul a hadi helyzet Erdélyben. Görgeynek viszont sikerül óriási menetekkel megelőznie az oroszokat, és bár az oldalvédnek kikülönített 1. hadtest Nagysándor⁺ könnyelműsége miatt Debrecennél augusztus 2-án érzékeny veszteséget szenved, Görgey⁺ harcedzett csapatai Nagyváradon keresztül útban vannak a találka kitűzött helye, Arad felé.

A szorongató katonai helyzet miatt a kormánynak diplomáciai lépésekkel is kísérleteznie kellett. Kapóra jött, hogy Görgeyt visszavonulása közben Rimaszombaton megadásra szólították fel az oroszok. Görgey⁺ elutasította az ajánlatot – akárcsak Windisch-Grätzét 1849 januárjában –, a mellé rendelt kormánybiztos útján tájékoztatta Kossuthékat, de arra is vigyázott, hogy a kormány felvehesse az oroszokkal való tárgyalások fonalát. A július 29-ről 30-ra virradó éjszakán tartott minisztertanács megbízta Szemere⁺ miniszterelnököt és Batthyány Kázmér⁺ külügyminisztert, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Paszkeviccsal. Szemere⁺ július 30-án írja meg az oroszok tájékoztatására szóló első „államiratot”, melyben szabadságharcunk jogosságát igazolja, majd befejezésül kijelenti, hogy H a b s b u r g k i r á l y t többé nem fogad el az ország. Az államiratot augusztus 5-én viszi el Paszkevicsnak⁺ Miloradovics orosz hadnagy.

A katonai helyzet ekkorra azonban tovább romlik. Kossuth⁺ is, Görgey⁺ is azt kívánja, hogy a kormány játssza ki legnagyobb ütőkártyáját, ajánlja fel a koronát a cári családnak. „Mit mondanak egy orosz fejedelmi házbóli uralkodóhoz az 1848-i alkotmánnyal?” – kérdezi Kossuth. Megszületik tehát a következő államirat, és ebben a kormány már nyíltan felajánlja a koronát. Ezzel az államirattal indul Paszkevicshoz⁺ augusztus 6-án Poeltenberg⁺ tábornok és Beniczky Lajos⁺ alezredes.

Ne háborodjunk fel az ajánlaton. A kormánynak kötelessége volt, hogy ezt is megpróbálja, még ha nem nagyon bízott is az ajánlat sikerében. A nyílt kérdésre nyílt választ kell adni, Paszkevics⁺ tehát kénytelen szint vallani. Azt teszi, amit hű szövetségesként kötelező tennie: Rüdiger⁺ útján kurtán elutasítja a tárgyalások gondolatát, a magyar hadiköveteket nem fogadja, és tájékoztatja a dologról az osztrák kormányt. Poeltenberg⁺ és Beniczky⁺ Rüdiger⁺ orosz lovassági tábornok szállásán tölti az augusztus 8-ról 9-re virradó éjszakát, Paszkevics⁺ üzenetét várja, hogy továbbutazhatnak-e hozzá (vagy talán magához a cárhoz, hiszen Kossuth⁺ erre az eshetőségre is gondolt). Poeltenberg⁺ 1849. augusztus 10-én kelt rövid jelentése és Beniczkynek⁺ már osztrák fogságban írt részletes visszaemlékezése megőrizte ennek a feszült hangulatú éjszakának eseményeit, sorsdöntő beszélgetéseit.

Frolov⁺ tábornok, Rüdiger⁺ vezérkari főnöke türelmesen meghallgatta Poeltenberg⁺ fejtegetéseit, aki – a kormányhoz hasonlóan – Franciaország és Anglia diplomáciai közbelépésében reménykedett, majd Beniczky⁺ szép szavait a katonai becsületről, és a következőképp válaszolt:

„Bevallom, hogy mint magánember tökéletesen osztom nézeteit, de mint orosz tábornoknak fel kell hívnom a figyelmét, hogy az orosz császári csapatok semmi mást nem ismernek Magyarországon, csak a velük szemben álló forradalmi hadsereget, és mivel az az egyetlen céljuk, hogy legyőzzék a forradalmat, tehát csakis a velük szemben álló ellenséges haderővel és csakis katonai kérdésekről bocsátkozhatnak tárgyalásokba! De ne beszéljünk másról, csak arról, hogyan is állnak a dolgok a valóságban! Bízzák sorsukat és országuk sorsát felséges uramra, a cárra, a nagy Oroszország lovagias uralkodójára, és a jövő be fogja bizonyítani, hogy feltétlen megadásukkal több sikert érhetnek el, mint legmerészebb elképzeléseikben számítanák. Nagy császárom nem tűri el, hogy feltételeket szabjanak neki, de aki sorsát feltétel nélkül a kezébe helyezi, azt hatalmas karjával megvédi!”

„Még ha az ön császára meg is kívánná tenni ezt, bár legyen szabad kételkednem benne, akkor is kérdés, hogy Ausztria a maga részéről hajlandó lesz-e beletörődni” – válaszolta.

„Amit az oroszok akarnak, azt akarja bizonyára Ausztria is. – Gyorsan észbe kapott, és magyarázkodva hozzátette: – A két uralkodó kapcsolata olyan szoros, kölcsönös barátságuk olyan feltétlen, hogy ahol csak egy kis engedékenységről van szó, a legcsekélyebb félreértés sem képzelhető el!”

„Oroszország a jelenlegi körülmények közt semmi esetre sem tárgyal a forradalom idejéből származó kormánnyal. Oroszország csak a hadsereget ismeri el, és csak azzal érintkezik. Oroszország a hadsereget le akarja fegyverezni, a békét helyre akarja állítani, de feltételeket nem engedélyez. Oroszország mint Ausztria szövetségese nem lép diplomáciai összeköttetésbe Magyarországgal. Hogy ilyen körülmények közt tisztességgel lehetséges vagy kikerülhetetlen-e a megbékélés, azaz nyíltan kimondva: a feltétlen megadás, arról az illetékes hatóságoknak kell dönteniük, az én küldetésem és megbízatásom az orosz táborban szerzett tapasztalataim hű leírásával véget ért.”

Felelőtlenül kecsegtették-e az oroszok magyar ellenfeleiket azzal, hogy kegyelmet kapnak, hogy az életük nem forog veszélyben? A dokumentumok azt igazolják, hogy nem. Az oroszok okultak 1849. februári-márciusi hibájukból, amikor Erdély területén csak jelentéktelen erőkkel siettek a császári csapatok segítségére, és Bem⁺ gyorsan ki tudta űzni őket az országból. Ezúttal több mint kétszázezer katonát mozgósítottak, és úgy ítélték, hogy a cári sereg szörnyű súlya valósággal agyon fogja nyomni a magyar haderőt. Ezért az első pillanattól fogva tömeges meghódolásra számítottak, és még a hadműveletek megkezdése előtt érdeklődtek Bécsben, ígérhetnek-e amnesztiát az önként meghódoló honvédtiszteknek. Schwarzenberg⁺, az osztrák miniszterelnök 1849. június első napjaiban kitérő választ adott az osztrák főhadiszállásra beosztott orosz tábornoknak, Berg⁺ bárónak:

„Ami a Kossuth⁺ zászlaja alatt harcoló tiszteknek adandó amnesztia kérdését illeti, az osztrák kormány ennek a kérdésnek sem fontosságát, sem erkölcsi horderejét nem tagadja. Múlt év novemberében – bármilyen érvek szóltak is mellette – nem lehetett megtenni egy ilyen lépést a császári hadsereg elégedetlenségének teljes felkorbácsolása nélkül, mert a tisztek, akiket jogosan felháborított az államot sújtó sok szökés és árulás, egyértelműen kijelentették, hogy nem fogadják vissza soraikba azokat a bajtársaikat, akik becsületüket elvesztették. Később lehetetlenné tették a dolgot azok a kudarcok, amelyeket hadseregünknek el kellett szenvednie, mert ilyen helyzetben a felkelőknek kínált kegyelmet egyértelműen a gyengeség jeleként és a vereség beismeréseként használták volna ki. Most mindenekelőtt az a fontos, hogy hadseregünk visszaadja a kölcsönt, és hogy az ajánlatok, melyeket ebben az esetben ellenfeleinknek tehetünk, olyanok legyenek, hogy ne lehessen elvitatni nagylelkű voltukat. Ifjú császárunk szíve sietve meg fogja ragadni a nemes terveihez alkalmas legelső pillanatot, amely lehetővé teszi számára – és reméljük, a mi számunkra is –, hogy számos, inkább eltévelyedett, mint megátalkodott alattvaló a feléje nyújtott segítő kézbe kapaszkodva haladéktalanul visszatérjen a kötelesség ösvényére, és ragyogó tettekkel mossa le a nevükön esett foltot.”

A képzavarban gazdag, hangzatos sorok elolvasása után Berg⁺ megismerkedhetett a levél kelte előtt néhány nappal kinevezett új osztrák főparancsnok, Haynau⁺ báró „nemes terveivel” is. Haynau⁺ egyik első dolga volt, hogy a februárban meghódoló lipótvári őrség két tisztjét, Mednyánszky⁺ őrnagyot és Gruber századost felakasztassa. Berg⁺ azonnal átlátta, milyen ember a Magyarországon és Erdélyben politikai teljhatalommal is felruházott Haynau, és most már őt zaklatta, hogy mondja meg, milyen sorsot szán a fogoly vagy magukat megadó honvédtiszteknek. Haynau⁺ szíve szerint valamennyinek Mednyánszky⁺ és Gruber sorsát szánta volna, és csak július 25-én nyilatkozott. Berg⁺ nyomban írásba foglalta Haynau⁺ szavait, a biztonság kedvéért láttamoztatta is vele, nehogy később letagadhassa, majd megküldte Paszkevics⁺ tábornagynak, az orosz fővezérnek:

„Biztosítani lehetne mindazoknak a lázadó tiszteknek az életét, ha személyes büntetlenségét nem is, akik követik ezt a példát [azaz leteszik a fegyvert], azzal a feltétellel, hogy meg kell jelenniük az Ausztriában felállítandó különböző igazoló bizottságok előtt, amelyek mindenki magatartását megvizsgálják, és megítélik, milyen mértékben számíthat egy-egy ilyen tiszt elnézésre és a legfelsőbb kegyelemre, hiszen sokan közülük akaratuk ellenére, a szerencsétlen körülmények következtében és jellemgyengeségük folytán kerültek ebbe a helyzetbe. – Ezek a bizottságok mindezt figyelembe veszik.”

Az oroszok a magyarokkal való tárgyalások során a levél értelmében nyilatkoztak, de sem Schwarzenberg⁺, sem Haynau⁺ nem tartotta magát a Berg⁺-levélben foglalt ígérethez.

Ideje azonban visszatérni a magyar déli hadsereghez, nehogy a Perczel-, majd Dembiński-féle gyors visszavonulásban nyomukat találjuk veszíteni. Haynau⁺ mindenesetre nem csekély meglepetéssel fogadta a felderítésre kiküldött lovasdandár parancsnokának jelentését, hogy a magyarok ellenállás nélkül feladták Szegedet. Augusztus 3-án Haynau⁺ a középső oszloppal Szegednél, 5-én a déli osztrák oszlop Törökkanizsánál – néhány apró magyar utócsapat vitéz ellenállása ellenére – könnyűszerrel átkel a Tiszán. Dembiński⁺ a megállapodás ellenére nem a magyar kézben levő aradi vár felé vonul vissza – ahova Görgey⁺ seregének megérkezése várható –, hanem a Törökországba való menekülési utat követve az osztrák kézben levő Temesvár felé. Ahányszor összeütközik az üldözőkkel, mindig érzékeny anyagi és erkölcsi veszteséget szenved. Ráadásul – Bemmel⁺ vagy Görgeyvel ellentétben – nem sokat törődik a sereg, a közkatonák ellátásával, azért csapatai nem a legjobb állapotban érkeznek Temesvár alá. Perczelről pedig öccsének, Perczel Miklósnak⁺ naplójából tudjuk, hogy már augusztus 5-én útnak indult Törökországba.

A temesvári csatatéren a magyarok érezhető számbeli fölényben voltak, megfelelő parancsnok vezetése alatt érzékeny csapást mérhettek volna Haynaura. A vereség súlyos következményekkel járt volna az osztrák seregre nézve, hiszen másnap már Görgey⁺ támadásával is számolni lehetett Arad felől. Dembiński⁺ azonban ezúttal is csak utóvédharcra gondolt, és augusztus 9-én is az volt a legfőbb gondja, hogy a lőszertartalékot egynapi járóföldre hátraküldje. Mikor a csata közepén az Erdélyből lóhalálában megérkező Bem⁺ átvette a főparancsnokságot, azonnal látta, hogy ha nem kap lőszerutánpótlást, meg kell hátrálnia. Dembiński⁺ környezetéből azonban senki nem tudta megmondani, hol is van a tartalék muníció. Mire Bem⁺ támadása kialakult, a magyar ágyúk elhallgattak, a rendben induló visszavonulás váratlanul pánikszerű futássá fajult, maga Bem⁺ lováról leesve a kulcscsontját törte, a sereg pedig – Kmety⁺ hadosztályát és Vécsey⁺ hadtestét nem számítva – egyszerűen szétporlott, elindult hazafelé.

Guyon⁺ és Vécsey⁺ kétségbeesett jelentése a sereg felbomlásáról, valamint az a tény, hogy Bem⁺ harcképtelenné vált, Dembiński⁺ és Mészáros⁺ pedig máris útnak indult Törökország felé, még a mindig derűlátó Kossuthot is megtöri. Átadja a hatalmat Görgeynek – hiszen mind az oroszok, mind az osztrákok csak a hadsereggel hajlandók tárgyalni –, és menekül ő is. A nemzethez intézett leköszönési okirata ezekkel a szavakkal kezdődik:

„A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.”

Ha megnézzük, milyen volt a katonai helyzet ezekben a napokban, be kell látnunk, hogy Kossuthnak igaza volt.

Görgey⁺ harmincegyezer emberrel, közte hatezer frissen hozzá csatlakozó fegyvertelen újonccal Aradon áll. A seregnek puskánként másfél (!), ágyúnként kétszáz tölténye van, utánpótlásra nincs lehetőség. Délre tőle Haynau⁺ táborozik az osztrák fősereggel, és Jellačić⁺ is megindul a déli osztrák hadsereggel Temesvár felé. Ez a két sereg együtt legalább nyolcvanezer ember. Északról Paszkevics⁺ közeledik az orosz főhadsereggel, legalább százezer fővel.

A déli magyar hadsereg maradványa – mintegy huszonötezer ember – Lugoson áll. Kossuth⁺ augusztus 14-én Bemnek írt levelében így jellemzi őket: „Vécsey⁺ tábornok seregét jó rendben és jó szelleműnek találtam, de a többit teljes felbomlásban. Dessewffy, Kmety⁺ kijelentette, hogy ez a hadsereg nem fog küzdeni többé, hanem az első ágyúlövésre szétszalad. Az élelmiszerek teljes hiánya miatt harácsolásra vagyunk utalva, és ez a gyászos módszer az egész népet ellenségünkké teszi.” Ugyanezen a napon felrobban a dévai fellegvár, a száztizennégy főnyi magyar őrség odavész. A két részre szakadt erdélyi haderő – tizenötezer fő – 14-én kiüríti Dévát, 15-én Kolozsvárt. Kazinczy⁺ tízezer főnyi, puskaport sohasem szagolt hadosztálya Nagybányán vesztegel. Erdély csaknem egész területe Lüdersz⁺ cári tábornok több mint ötvenezer főnyi orosz-osztrák erőinek kezén van. Négy váron lobog még magyar zászló: Komáromot Klapka⁺ húszezer embere védi, Péterváradot Kiss Pál⁺ nyolcezer főnyi serege, Aradot Damjanich⁺ háromezer-nyolcszáz honvédje, Munkácsot Mezőssy őrnagy háromszáznegyven katonája. A körülzáró osztrák-orosz erők Komárom kivételével mindenütt erősebbek a védőseregnél.

Menekülni lehetett vagy alkudozni. Ami az alkudozásokat illeti, a komolyabb várak előnyös helyzetben voltak. Az ép komáromi erődítmények – akárcsak Olaszországban az ép velencei kikötők – értek annyit az osztrák államnak, hogy az őrség bántatlanságát szavatolják. A szabad téren mozgó seregek azonban nem számíthattak ilyen kedvezményekre. A déli hadsereg felbomlásának szomorú képe, a fegyvert eldobáló honvédek sorsa, akik tömegesen estek áldozatul az éhhalálnak, a kolerának és a portyázó román szabadcsapatoknak, megmutatta, hogy a sereg feloszlatásának és hazabocsátásának gondolata képtelenség lett volna.

Akárhogy vélekedjünk is a világosi fegyverletétel szükséges vagy nem szükséges voltáról, annyit mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy Görgey⁺ hálátlan és eleve népszerűtlen feladatot vállalt magára. És akárhogy vélekedjünk is, aligha tagadhatjuk, hogy Görgey⁺ az augusztus 11-i aradi nagy haditanácson mondott beszédében a valóságnak megfelelően értékelte a hadi helyzetet:

„Magunkra maradva láthatjuk, hogy Újarad előtt csatarendben áll a győzelemittas ellenség; hogy Pécskát és Mezőhegyest osztrák, Simándot orosz csapatok szállták meg; a mi pénztáraink pedig üresek, egészen üresek, hiányoznak a legénység ellátásához szükséges készletek, lőszerünk pedig alig elégséges egy kiadósabb csatanapra. – Mindezeket előrebocsátva megkérdezem : megmenthetjük-e még fegyveres kézzel a hazát? Azt mondom : nem. Hősi halált halhatunk; a túlnyomó ellenség elleni kétségbeesett küzdelemben itt-ott még kivívhatunk percnyi sikereket; de Európa két nagyhatalmának jól felszerelt hadseregével nem állhatjuk meg hosszasan egymagunk a nagyon is egyenlőtlen harcot a siker reményében, még ha sikerülne is Erdélybe – amit előbb el kellene foglalnunk – bevennünk magunkat; és a legszükségesebb eszközök híján aligha tarthatnánk magunkat sokáig …”

A haditanács tagjai tudták, hogy ezek ellen a makacs tények ellen a legőszintébb hazaszeretet és a leghangzatosabb szónoki szólam sem sokat ér – beletörődtek a fegyverletételbe. Két rossz között választhattak, és az oroszok előtti fegyverletételt ítélték a kisebb rossznak. Mindössze két jelenlevő törzstiszt mert azzal a javaslattal előhozakodni, hogy ha a honvédseregnek mindenképp le kell tennie a fegyvert, ne az oroszok, hanem az osztrákok előtt tegye le. Zambelly Lajos, a Sándor huszárok vitéz ezredese volt az egyik, Markovics Adolf, a Miklós huszárezred alezredese a másik. Zambelly egy Görgeyvel vitázó kiadatlan írásában röviden össze is foglalja, miért gondolkozott így: „Emlékezhetik, tábornok úr, hogy egy főtiszt figyelmeztette, hogy kegyetlenebb lesz a bosszú, ha az oroszok előtt kapitulálunk – az osztrákok előtt kell megtennünk, hiszen ha nem is jog szerinti, de legalábbis de facto királyunk ellen harcoltunk.”

A haditanács tagjai lehurrogták, és az oroszok előtti feltétlen fegyverletételre szavaztak. Az utóbbi években azonban váratlan szövetségesei támadtak Zambellyéknak: több hazai és külföldi történész azt állítja, hogy az osztrákokkal való alkudozás, az előttük való fegyverletétel kedvezőbb eredménnyel járt volna, sőt, hogy az oroszok előtti meghódolással „eljátszottuk az osztrákok jóindulatát”. Ki lehetne mutatni erről a vélekedésről, hogy érvelése a kor osztrák hatalmasságaitól származik – ezzel próbálták igazolni eljárásukat, mikor az osztrák hadsereg történetében példa nélkül álló vérfürdő miatt joggal háborodott fel a nemzetközi közvélemény. De ne feleljünk demagógiával a demagógiára, vizsgáljuk meg türelmesen, mi volt 1849 nyarán az amnesztia kérdésében az osztrákok – Bécs és Haynau⁺ – és az oroszok álláspontja, és mit tudhattak mindebből az aradi haditanács résztvevői. Kezdjük talán az utóbbival.

Az aradi haditanács tagjai – köztük tizenkét tábornok Kiss Ernő⁺, Aulich⁺, Gaál Miklós, Gáspár⁺, Knezić, Láhner, Leiningen, Lenkey, Nagysándor, Poeltenberg, Schweidel⁺ és Török⁺ – egyhangúlag úgy ítélték, hogy a további harc kilátástalan. Az oroszok azzal biztatták őket, hogy szavatolják a magukat megadó honvédtisztek életét (ha büntetlenségét nem is). Az osztrákok szándékairól semmit sem tudtak, de Haynau⁺ kivégzései nem sok jót ígértek. (Bécsben az osztrák kormány Klapka⁺ sikeres, de nagyon elkésett augusztus 3-i komáromi kitörésének hatására néhány napig hajlott engedmények megadására – a minisztertanácsok augusztus 15. és 20. közti irataiban láthatók ennek nyomai –, de a hadi helyzet gyors változása egykettőre szétfoszlatta ezt a hajlandóságot. A teljhatalommal felruházott Haynaunak pedig a temesvári csata után esze ágában sem volt alkudozni a magyarokkal. Már a Berg⁺-féle levélben is ilyeneket olvashattunk: „Báró Haynau⁺ ragaszkodik hozzá, hogy sem az a m n e s z t i a , sem a k a p i t u l á c i ó szót nem szabad használni vagy kiejteni, egyáltalán semmi olyat, ami a legtávolabbról is hatalom és hatalom, haderő és haderő közötti megegyezésre utal. Szándékai és rendelkezései szerint az egésznek a törvényes és jogos hatalom előtti m e g h ó d o l á s n a k kell lennie, egy olyan hatalom előtt, mely Ausztriában sajnálatos módon hosszú ideig túlontúl elnéző és atyai volt.” Tegyük hozzá, hogy Haynau⁺ még a Berg⁺-féle levélben tett ígéretét is fölöslegesnek ítélte betartani.) A haditanács tagjai azt is tudták, hogy az oroszok előtt csak feltétel nélkül és csak sietve tehetik le fegyverüket, mert ha megvárják, míg az osztrákok is odaérnek, az oroszok kénytelenek lesznek a dicsőséget osztrák szövetségesüknek átengedni. Ezért Görgey⁺ javaslatára és az oroszok jóindulatában reménykedve a cári haderő előtti feltétlen fegyverletételre szavaztak.

Görgey⁺ augusztus 11-én este közli Damjanich⁺ tábornokkal, az aradi vár parancsnokával a haditanács határozatát. Ebben a levelében még minden rábeszéléstől tartózkodik. Damjanich⁺ augusztus 12-re hívja össze a vár átadásának ügyében a maga haditanácsát. Ez is az oroszok előtti meghódolásra szavaz, de feltételeket kíván kikötni. Közben Schlik⁺ osztrák tábornok meghódolásra szólítja fel a várat. Damjanich⁺ kurta levélben elutasítja az ajánlatot, majd hadtestsegédtisztjét, Baudisz alezredest és Mészáros⁺ századost útnak indítja Rüdiger⁺ cári tábornokhoz. A két hadikövet közvetlenül Görgey⁺ világosi fegyverletétele előtt lepi meg Damjanich⁺ ajánlatával Rüdigert. A tárgyalásokat Rüdiger⁺ Buturlin⁺ tábornokra bízza. Buturlin⁺ Rüdigernek és Görgeynek – ezúttal már rábeszélő – levelével jelenik meg Damjanichnál. Igyekszik a feltétlen meghódolásra rábírni Damjanichot. Baudisz ragaszkodik a feltételek írásba foglalásához. Buturlin⁺ ingerülten rákiált:

„Tudja-e ön, uram, hogy nincs eset rá, hogy őfölsége minden oroszok cárja a tábornokai részéről adott becsületszót be ne váltotta volna!”

„Damjanich⁺ – aki aggályaim előadását kelletén túl érdesnek tarthatta, ellenben Buturlin⁺ szenvedélyes felindulását valószínűleg egy rendkívül kifejlett becsületérzés csalhatatlan bizonyságának vette és iménti szavaim menthető visszautasításának – most békítőleg közbeszólt, mondván, hogy ha minden szándékolt föltételeinktől elállanánk is azt az egyet mégis mindenesetre írásban kellene biztosítani részünkre, hogy ti. sohasem fognak az osztrákoknak kiszolgáltatni.

Erre Buturlin⁺, aki ezalatt tökéletesen visszanyerte önuralmát, a legelőzékenyebb udvariassággal és csaknem meghatottan azt felelte Damjanichnak, hogy miután reá felhatalmazva nincs: tehát az őrség ezen óhajtásának teljesítését is, fájdalom, ő írásban nem garantírozhatja; de … kész a maga becsületszavával és (jobbját Damjanich⁺ felé nyújtván) kezes parolájával jót állani érte, hogy az osztrákoknak sohasem szolgáltatnak ki bennünket.

Erre Damjanich⁺ tábornok hirtelen váratlan megragadja az elébe nyújtott kezet; s ezzel Arad várának sorsa és az őrségéé el volt döntve – írás nélkül … „

(Tegyük hozzá: Frits⁺ őrnagy, Damjanich⁺ segédtisztje már 1849 decemberében szószegéssel vádolta Buturlint⁺ a G a l i g n a n i ’ s M e s s e n g e r című párizsi angol lapban; az orosz tábornok kötelességének tartotta, hogy eljárását a P a t r i e című francia újság szerkesztőségének írt levelében mentegesse. Ez a levele a P e s t i N a p l ó 1850. március 30-i számában magyarul is megjelent. Buturlin⁺ nyilván nem ígért kevesebbet, mint a többi orosz tábornok, vagyis a Berg⁺-féle levél értelmében a fegyvert letevők életét szavatolta; sőt talán többel is kecsegtette az őrség képviselőit, hiszen ezúttal egy védhető vár átadását akarta kicsikarni.)

Damjanich, láthatjuk, ugyanazt a tanulságot vonta le a hadi helyzetből, mint Görgey. Inkább átadta a várat önként az oroszoknak, akik az őrség életét és vagyonát szavatolták, sőt talán többet is ígértek, mint hogy tárgyalni kezdjen Haynauval, akitől semmi jót sem várt. És Damjanich⁺ igazán jól ismerte Haynaut – már 1848 áprilisában csúnyán összekaptak Temesvárott. Margitay őrnagy megőrizte Damjanich⁺ szavait: „Egy muszka kozáknak átadom, de az osztrák seregek ellen halálomig védeni fogom” – mondta az aradi várról a szabadságharc legvitézebb tábornoka.

Damjanichnak ez a kijelentése pontosan rímel Görgey⁺ soraira, aki ezt írta Rüdigernek a fegyverletételt felajánló levélben: „Ünnepélyesen kijelentem, hogy inkább fogom egész hadtestemet egy bármekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem osztrák csapatok előtt tegyem le a fegyvert.” Maradjunk még néhány percig ennél a levélnél. Akkor született, amikor Görgey⁺ Rüdigernek augusztus 9-én, Ártándon kelt leveléből megtudta, hogy az oroszokkal tárgyalni nem lehet, csak meghódolni előttük – vagy Haynauhoz fordulni. Mit is ír benne Görgey?

„Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kíméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyatától megszabadítsam azáltal, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert, s ezáltal talán megadhatom az első lökést ahhoz, hogy valamennyi tőlem elszakasztott magyar hadak vezérei, hasonló felismeréséből annak, hogy Magyarországra nézve ez most a legjobb, rövid időn belül ugyanezt tegyék.

Ezen alkalommal őfölsége a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársamat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belésodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak – és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságszeretetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelen kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja.”

Az oroszok előtt való fegyverletétel Ausztria arcul csapása volt, és Görgey⁺ joggal hihette, hogy ő, akit ezért a döntésért a felelősség terhel, hiába számít kegyelemre. Nem így történt. Azokat végezték ki és börtönözték be, akik az ő parancsára vagy példája nyomán megadták magukat.

Görgey⁺ és Damjanich⁺ tehát döntött. Az aradi tizenhárom közül kilencen útban vannak a sereggel a világosi Bohus-kastély felé, a tizediknek, Damjanichnak hadikövetei pedig az aradi vár fokáról lesik, mikor lanyhul az osztrák lovas őrjáratok figyelme, hogy gyorsan átevezhessenek a Maroson, és eljuttathassák Damjanich⁺ megadást felkínáló levelét Rüdigernek. A magyar sereg világosi házigazdája, Bohusné Szögyény Antónia, egy negyvenhat éves, magyaroktól és románoktól egyaránt nagyra becsült értelmes és határozott asszony ezt írja visszaemlékezéseiben 1849. augusztus 12-e reggeléről:

„Miután házunkban és kívüle egész éjjel minden nyugtalan volt, még napfölkelte előtt felkeltem. Midőn a teraszra kiléptem, egy nagy tábor közepén láttam magam. Mindennemű csapatok sora a legszebb rendben vonult el csendesen, szomorú ünnepélyességgel házunk előtt az országúton, a város mellett elterülő vásártér felé, hol e napra tábort ütöttek. Egy óra múlva néhány törzstiszt jött, kik Görgey⁺ után kérdezősködtek, aki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtuk meg, hogy Világos pihenőállomásnak volt egy időre kiszemelve. Utánuk nemsokára négy ifjú futár vágtatott a hegyen át kertünkbe, s nyomban követte őket egy kisebb négyfogatú kocsi és egy négyfogatú üveghintó. Az elsőből magas, nyúlánk tiszt ugrott ki honvédegyenruhában, tarka foulard-kendővel bekötött fejjel, s miután nekem futólag köszönt, az üveghintó ajtajához sietett, melyből gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta, hol gyorsan készített étkezőasztalok voltak elhelyezve, melyek mellett pár perc múltán az egész magyar sereg fényes fővezérlete ült, jóízűen elköltve a hirtelen készült lakomát.

Ama magas, tekintélyteljes tiszt Görgey Artúr⁺, a fővezér; az általa támogatott ősz pedig Csány⁺, akkor közlekedésügyi miniszter volt, ki pár héttel utóbb bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, miszerint a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.”

Augusztus 12-én délben megérkezett Frolov⁺ tábornok, Rüdiger⁺ már ismert vezérkari főnöke. A bejárattól jobbra eső szobákban – ahol most a községi könyvtár van – tárgyalta meg Görgeyvel a fegyverletétel részleteit. Ezután hozta Görgey⁺ a csapatok tudomására a fegyverletétel tényét. Hogy milyen érzéssel – hallgassuk meg róla Bohusnét:

„Estefelé Görgey⁺ és az egész vezérkar számos tiszttel visszatért. Késő volt, mire estelihez ültünk. Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rázkódásnak semmi nyoma sem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan, számító észt engedi magán uralkodni. Így ült, sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett.

A többi tábornok is testileg és szellemileg ki volt merülve; érezte mindenik mélyen ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanító közölök, miként meghódolásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozandja.”

Kísérjük el a fegyverletételre indulókat is a világosi háziasszony szavaival:

„Augusztus 13-án délelőtt tíz órakor indult meg az egész menet a táborba. Leírhatatlan, fájdalmas, szívszaggató volt a búcsú a tábornokoktól és tisztektől, kik között többen voltak házunk régi barátai. Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. Sok fájdalmas csalódás, sok szomorú esemény emléke vonul át éltemen, de mindnyája közt sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem.”

Bohusné leírása szavahihetőbb képet ad a fegyverletételről, mint a romantikusan túlszínezett nyomatok vagy a visszaemlékezések hazafias eltorzításából származó kétes értékű újságcikkek. A valóságban a fegyverletétel úgy zajlott le, ahogy az előző esti tiszti gyűlésen Beniczky Lajos⁺ tanácsolta: „Csend, önuralom és rezignáció legyen a jelszó! A holnapi katasztrófa férfiakra találjon, akik szerencsétlen sorsukat megadással fogadják!”

Rüdiger⁺ nyomban kiadta az utasítást, hogy a magyar foglyokat Nagyváradra, Paszkevics⁺ főhadiszállására kísérjék, a tábornokokat pedig kitüntető figyelemmel fogadta. 14-én Kisjenőn nagy ebédet adott tiszteletükre. Természetes, hogy a változatlanul karddal, háromszínű szolgálati övvel járó honvédtisztek és tábornokok reménykedtek az orosz rokonszenv – és az osztrákok iránt leplezetlenül megnyilatkozó orosz ellenszenv – láttán. A hangulatra jellemző volt, hogy Rüdiger⁺ ebédjén a megjelenő Zichy Ferenc⁺ grófnak, az orosz főhadiszállásra kirendelt osztrák hadseregbiztosnak – ahogy akkor mondták, „muszkavezetőnek” – egyik sértést a másik után kellett nyelnie: egyetlen magyar tiszt sem volt hajlandó mellé ülni az asztalnál; Görgey, Kiss Ernő⁺ és Poeltenberg⁺ „nem a legkíméletesebben vették figyelembe nyilatkozataikban Zichy⁺ grófnak jelenlétét”, hogy egy jelenlevő segédtiszt visszaemlékezéseit idézzük; Rüdiger⁺ ráadásul pohárköszöntőt mondott vendégeire – emiatt aztán Haynau⁺ nem győzött panaszkodni.

Görgeynek még aznap este tovább kellett utaznia Nagyváradra, Paszkevics⁺ főhadiszállására. Nagyváradon igen udvariasan fogadták, de már őrség állt az ajtaja előtt – és 15-én délután Paszkevics⁺ közölte vele a végzetes hírt: csak az ő életét tudja biztosítani. Görgey⁺ ekkor mérhette föl először az oroszok jóindulatára és biztatásaira alapozott feltétlen megadásának következményeit. Hiába érvelt Paszkevicsnak⁺, hogy a tábornokok csak az ő parancsait teljesítették, hogy az ő közreműködésük nélkül nem tehette volna le a fegyvert – Paszkevics⁺ megígérte ugyan, hogy közbenjár érdekükben, de nem sok jóval biztatta. És a magyar foglyok – a korábbi orosz ígéretek ellenére – nem érkeztek meg Nagyváradra: a legénységet Zarándon, a tiszteket Sarkadon, a tábornokokat Gyulán internálták, és látni lehetett, hogy ki fogják szolgáltatni őket az osztrákoknak. Görgey⁺ személyét és sorsát elválasztották a többiekétől.

Steier Lajos kitűnően mutat rá Haynau⁺ és Paskievics című könyvében, hogy Görgey⁺ Nagyváradon ugyanolyan lelki mélypontra került, mint Kossuth⁺ augusztus 11-én Aradon. A kétségbeejtő csalódás után is csak az oroszok jóindulatában reménykedhetett, ezért Paszkevics⁺ kérésére hajlandó volt leveleket írni a még fennmaradt magyar csapatok vezetőinek és a várak parancsnokainak: az előbbieket egyszerűen megadásra hívta fel, az utóbbiaknak, elsősorban Klapkának a sorok közé rejtve más tanácsot adott: „Fontold meg, hogy mit lehet tenned – és mit kell.”

Klapka⁺ elértette a célzást, és kapitulációjában sikerült az őrség életét biztosítania.

Paszkevicsnak⁺ a világosi fegyverletétel perce óta gondot okozott a Görgey-féle hadsereg sorsa. Görgey⁺ helyzetét tartotta a legreménytelenebbnek, ha osztrák kézre kerül, ezért már augusztus 13-án ezt írja Miklós cárnak⁺: „Ha ki merném fejezni véleményemet, azt mondanám, jó volna, ha Görgey⁺ nálunk maradna, mint diadalmi jelvény, amely mindenkit emlékeztet arra, hogy befejezve a küzdelmet, felséged csapatai előtt rakta le fegyverét. Felséged döntését várva Görgeyt magamnál tartom.”

Bécsben az a lehetőség, hogy Görgeyt a cár Oroszországba viteti, olyan ijedt izgalmat szül, hogy a minisztertanács kénytelen-kelletlen kegyelmet ad neki – bár Schmerling⁺ igazságügy-miniszter és Thun⁺ közoktatásügyi miniszter váltig azért hadakozik, hogy Görgey⁺ is kerüljön bíróság elé. De mi lesz a többiekkel?

„Nagy zavarban vagyok. Görgey⁺ felséged nagylelkűségére bízza magát. Bitófára juttathatom-e ennélfogva mindazokat, akik felséged irgalmasságába vetették minden reményüket… ? Megállapodásunk értelmében nem követelhetek semmit. De az osztrák császárnak bele kellene egyeznie az amnesztiába, már csak azért is, mert egyedül ez nyugtatná meg az országot … Nem tudom, miként vélekedik felséged Ausztriáról, de ha fennállását felséged politikája megköveteli, az amnesztiát meg kell adni, s a régi alkotmányt vissza kell állítani.”

Látható tehát, hogy Paszkevics⁺ a Berg⁺-féle levél ellenére nem nagyon bízik Haynau⁺ és Bécs kegyes hajlandóságában, a cár támogatását kéri. Mindenesetre a Görgeyvel való beszélgetést követő napon levelet ír Haynaunak, Schwarzenbergnek⁺, Ferenc Józsefnek. Hallgassunk meg ezekből is néhány sort.

„Tudom, hogy nagyméltóságod a császártól kapott teljhatalommal rendelkezik, és legyen szabad emlékeztetnem önt, mennyire hasznos lenne az ország gyors megbékélése céljából, ha ön ő császári és apostoli királyi felsége nevében kegyeskednék amnesztiát adni azoknak a tiszteknek és katonáknak, akik önként lerakták fegyverüket” – írja Haynaunak.

„Legyen szabad felséged nagylelkűségéhez folyamodnom azoknak érdekében, akik elsőként szakítottak korábbi hibáikkal, és példát mutattak az engedelmességhez való visszatérésre. Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai … Hódolatom késztet, felséges uram, erre a tiszteletteljes kérésre” – olvashatjuk Ferenc Józsefhez írt előterjesztésében.

Miklós cár⁺ pedig – Paszkevics⁺ levelét be sem várva – fiát, Sándor⁺ trónörököst küldi Bécsbe kegyelmet tanácsoló levéllel.

„Elküldöm hozzád magam helyett fiamat, Sándort⁺, hogy egy olyan hírt vigyen meg neked, ami – remélem – örömöt fog okozni. Görgey, akit diktátornak neveztek ki, hadseregével letette a fegyvert, és k e g y e l e m r e m e g a d t a m a g á t n e k e d. Adjunk hálát Istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink drága vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd. Ismerem szívedet, kedves barátom, tudom, hogy nem tagadod meg magadtól ezt az örömet. K e g y e l m e t a m e g t é v e d t e k n e k, barátod kéri ezt számukra…” – tanácsolja az ifjú osztrák császárnak.

Ideje, hogy összefoglaljuk tehát, mi volt a foglyok kérdésében az oroszok álláspontja. Bécs pontos szándékairól semmit sem tudtak, mert Schwarzenberg⁺ az orosz érdeklődésre nem adott érdembeni választ. Haynau⁺ szándékai felől a Berg⁺-féle levél volt az egyetlen tájékoztatás, ennek értelmében nyilatkoztak tehát ők is a tárgyalások, megbeszélések során a magyarok előtt. Nyugtalanította azonban őket a Haynau⁺ megbízhatatlanságáról, kegyetlenségéről szállingózó sok hír és tapasztalat és a Berg⁺-levélben található kibúvó lehetősége – ezért Bécsben ismételten síkraszálltak az amnesztiáért. Tudták viszont, hogy a magyar foglyokat ki kell szolgáltatniuk Ausztriának. Erről a magyarokkal való érintkezés során iparkodtak diplomatikusan hallgatni, és alighanem jóval többel kecsegtették a fegyvert letevő ellenfeleiket, mint amennyivel szabad lett volna.

Nézzük meg ezek után, mit válaszolt Bécs az orosz javaslatokra, mi volt a foglyok ügyében az osztrák kormány, illetve Haynau⁺ álláspontja (mert a kettő korántsem egyezett), és mi történt volna, ha Görgey⁺ nem az oroszok, hanem Haynau⁺ előtt teszi le a fegyvert.

Ferenc József nevében Schwarzenberg⁺ fogalmazta meg a Paszkevicsnak⁺ írt elutasító választ:

„Bizonyos, tábornagy úr, hogy ha csak szívem sugallatát kellene követnem, örömest borítanék áthatolhatatlan fátylat a múltra, és csakis azoknak az eszközöknek keresésével foglalkoznék, melyek begyógyíthatnák a kegyetlen forradalom által a szerencsétlen Magyarországon ütött véres sebeket. Nem felejthetem el azonban, hogy szent kötelességeim vannak többi népem iránt is, és hogy birodalmam közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat kényszerít rám, melyeket nem szabad szem elől tévesztenem.”

A Miklós cárnak⁺ szóló, hízelkedésig udvarias válaszlevélben pedig ezt olvashatjuk:

„Remélem, kedves barátom, hogy az e tárgyban hozandó intézkedések helyesléseddel fognak találkozni.”

Haynau⁺ nem udvariaskodik, csak arról levelez az orosz tábornokokkal, hogy a magyar foglyokat minél hamarabb adják át neki. Radetzky⁺ tábornagynak, az olaszországi osztrák főparancsnoknak írt augusztus 18-i magánlevelében azonban elárulja, mi a véleménye Paszkevics⁺ javaslatáról:

„…a lelkemre kötötte, hogy hirdessek általános amnesztiát – mit szól nagyméltóságod ehhez a javaslathoz, én kitérő választ adtam, de a lázadóvezéreket fel fogom köttetni, és minden cs. kir. tisztet, aki a forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökerestől irtom ki a gazt…”

Amnesztiáról tehát sem Bécs, sem Haynau⁺ nem akar hallani. Haynau⁺ ugyan amnesztiának nevezi azt a határozatát, hogy a volt honvédeknek és az osztrák hadseregben tisztként korábban nem szolgált honvédtiszteknek „kegyelmet ad”, de ez a kegyelem azt jelenti, hogy tizenkét évre besoroztatja valamennyiüket közkatonának a császári hadsereg német ezredeibe.

Az osztrák kormány 1849 augusztusának első felében nem gondolt rá, hogy a Magyarországra és Erdélyre nézve teljhatalommal felruházott Haynau⁺ jogkörét korlátozza. A hónap első felének minisztertanácsain csak néhány, a téli hadjárat során fogságba esett vagy önként jelentkezett magyar tiszt ügyével foglalkoznak, legfeljebb a katonai bíróságok ítélkezésének következetlen voltát panaszolják fel. Augusztus 10-én Schmerling⁺ igazságügy-miniszter teszi szóvá Haynaunak és főhadsegédének, Susan⁺ tábornoknak kegyetlenségét (1849. július 11-én és 12-én pl. a nagyigmándi főhadiszálláson megbotoztatták a kócsi és a tatai református lelkészt, az oroszlányi jegyzőt és a bánhidai plébánost; a csákberényi református és katolikus papot pedig agyonlövették): „… a katonai hatóságok a vizsgálat alatt álló összes polgári személyekre katonai büntetéseket (harminc-negyven botütés) szabnak ki. Ez ellenkezik törvényeinkkel, melyek polgári személyek esetében megszüntették a testi fenyítéseket, és még a katonaságnál is korlátozták” – mondta Schmerling⁺, és hozzátette, hogy erre vonatkozóan jegyzeteket készített, és ezeket a közeljövőben minisztertanács elé fogja terjeszteni. (Erre az előterjesztésre nem került sor. A botozások egész augusztusban folytak. A Fejér megyei Zámolyon húsz embert vertek végig, a Bánságban, Ruszkabányán pedig Groeber kapitány a menekülő magyar vezéreket megvendégelő Maderspach Károlynét botoztatta meg nyilvánosan.)

Klapka⁺ 1849. augusztus 3-i sikeres kitörése Komárom várából nemcsak a gyenge osztrák körülzáró hadtestet kergette meg, hanem bizonytalanná tette az összeköttetést Haynau⁺ serege és Bécs közt. Ha a kirohanás hamarabb történik meg, befolyásolhatta volna a hadi helyzetet, így azonban Haynau⁺ csak egy megerősített dandárt fordított vissza a Tisza partjáról Komárom felé, Kossuth⁺ csak Törökországban, Görgey⁺ csak orosz fogságban értesült Klapka⁺ diadaláról. Bécsben azonban elég nagy volt a fejetlenség, a riadalom. Alighanem ez is hozzájárult, hogy az augusztus 15-i és 16-i minisztertanács viszonylag enyhe feltételeket szabott meg, mikor a katonai bíróságok következetlen ítélkezését megszüntetni kívánó irányelveket Haynau⁺ számára megfogalmazta. A Haynaunak szóló utasítás tervezete szabad külföldre távozást, illetve viszonylag enyhe igazolási feltételeket állapít meg a korábban osztrák szolgálatban állt honvédtisztek számára, sőt 1848. szeptemberi rangjukkal való újraalkalmazásukat is elképzelhetőnek tartja. (A magyar kormánnyal, egyáltalán polgári személyekkel ezek szerint az utasítások szerint sem volt szabad tárgyalni, és mindazokra a polgári és katonai személyekre, akik „a lázadó kormány kormányzati tevékenységében tevőleges részt vettek”, súlyos büntetés várt Haynau⁺ július 1-i kiáltványa szellemében.)

Az utasítást az augusztus 17-i minisztertanács ellenvetés nélkül jóváhagyta, mégsem küldték el Haynaunak. Másnap ugyanis megérkezett a világosi fegyverletétel híre, és Klapka⁺ is visszaszorult a komáromi sáncok mögé. Az orosz trónörökös fogadására Ferenc József⁺ visszatér Ischlből Bécsbe, és az augusztus 20-i minisztertanács jelentősen súlyosbítja a foglyokkal való bánásmódra vonatkozó határozatot. Most már minden honvéd tábornokra és törzstisztre, minden korábban osztrák szolgálatban álló tisztre hadbíróság vár. Ezzel az utasítással indul Haynau⁺ főhadiszállására Grünne⁺ gróf, Ferenc József⁺ főhadsegéde.

Bármit határoztak is Bécsben, a honvédsereg vezetői nem fordulhattak közvetlenül Bécshez megadási javaslatukkal – a teljhatalommal rendelkező Haynauhoz kellett volna fordulniuk. Haynau⁺ kezét augusztus 25-ig semmiféle bécsi utasítás nem kötötte meg, azt tehette a meghódolókkal, amit akart. És tudta, nagyon pontosan tudta, hogy mit akar. Döbbenetes magánlevelei Radetzky⁺ tábornagyhoz és Schönhals⁺ tábornokhoz, utasítása az erdélyi katonai kormányzónak kinevezett Wohlgemuth⁺ tábornokhoz mindent elárulnak. Nemcsak a történész, hanem a pszichológus számára is hallatlanul érdekesek ezek a levelek, amelyek általában panaszkodással kezdődnek – hogy mennyi a dolga, hogy nem tud aludni, lefogyott, hogy mindenki be akarja csapni, hogy ő ennek a hadjáratnak legszánalomraméltóbb áldozata –, de aztán annál nagyobb örömmel térnek rá a magyar kérdés Haynau-féle megoldásának ecsetelésére.

Az aradi vértanúkról először az augusztus 15-én Radetzkynak szóló levél tesz említést:

„Törvényes királyuknak nem adták meg magukat, mert a lázadóvezérek, szám szerint tizenegyen, féltek, hogy felköttetem őket” – írja Haynau, majd meglepő fordulattal a következőképp zárja levelét: „A föld népe mindenhol jóindulatú, csak eddig a forradalmárok félrevezették és rettegésben tartották szegényeket – ha néhány százat felkötnek és agyonlőnek, nyugalom lesz.”

Folytatja a gondolatmenetet az augusztus 18-i, ugyancsak Radetzkynak szóló levélben:

„… egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak.

Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

„Most az a teendőnk, hogy megragadjuk és irgalom nélkül alkalmazzuk azokat a szigorú és igazságos rendszabályokat, amelyek nemcsak elrettentő például fognak szolgálni minden idők számára, hanem engesztelésül is azért az ezerszeres nyomorúságért és szerencsétlenségért, amelyet az elvetemült felforgató párt hozott ezekre a különben oly virágzó és boldog országokra.

Felszólítom tehát nagyméltóságodat, hogy a felfegyverzett felkelő hordák egyikével se ereszkedjék semmiféle egyezkedésbe, hanem feltétel nélküli, kényre-kegyre történő megadásukat követelje, és addig éreztesse velük minden erejével a fegyverek hatalmát, míg csak végképp meg nem hódolnak vagy szét nem szóródnak ezek a lázadók. A fegyverek letételére kényszerített felkelőkkel a következőképp kell bánni:

A lázadók minden főnökét, ide számítva az önálló csapattestek vezetőit is, fel kell akasztani.

Mindazokat az egyéneket, akik a felkelők sorai közt harcoltak, és azelőtt a cs. kir. osztrák hadseregben szolgáltak, agyon kell lőni … Ilyen romlott időkben minden enyheszívűség csak kételyt ébreszthet a felségsértők bűnös voltában, és az igazság látszatával övezi őket.”

Milyen ember volt ez a Haynau⁺ – egyébként I. Frigyes hesseni választófejedelem és Rosa (Rebecha) Ritter törvénytelen gyermeke –, akinek a kezében volt Magyarország sorsa? Történetünk idején hatvanhárom éves, „erős, ideges testalkatú, aki ebben az erőteljes testalkatban bizakodva szívesen tette ki magát nagy erőpróbáknak. Szőke haja volt, magas homloka, kék szeme, sasorra és az utóbbi időben nagyon hosszúra növesztett bajsza” – írja róla életrajzírója és barátja, Schönhals⁺ táborszernagy, de azt sem hallgatja el, hogy „képtelen volt mértéket tartani, nyomban a legvégső eszközökhöz nyúlt, és sok alárendeltjének gyűlöletét vonta magára… Nem tudott uralkodni magán, és állandóan nézeteltérések egész sorába keveredett. De ne foglalkozzunk azokkal a torzsalkodásokkal, amelyekbe minden vezénylő tábornokával belebonyolódott, a történelem szempontjából mindezek nem fontosak, csak azt erősítenék meg, amit úgyis tudunk. Haynau⁺ kitűnő elöljáró volt, de rossz alárendelt; parancsolásra termett, nem engedelmeskedésre.”

Utolsó vezénylő tábornoka, Piret⁺ altábornagy a következő hivatalos jellemzést állította ki róla 1847-ben, Temesvárott:

„Haynau⁺ hatvanegy éves, de hetvenesnek látszik, beteges. Alaposan ismeri a katonai szolgálatot, de dicsőségét keresi a szabályok kihegyezésében azért, hogy olyan embereket, akik neki nem tetszenek, bevádolhasson. Ezeket kiszámított nagy gyűlölséggel gyötri. A katonai tudományokban igen járatos, de a katonai tisztességet majdnem sértő fösvénység is jellemzi. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem szeret vele érintkezni a szolgálatban. A legjobb volna talán nyugalomba helyezni.”

Azt, hogy milyen ember, és mit lehet tőle várni, legtömörebben Ludvigh János – Kossuth⁺ kormánybiztosa Görgey⁺ táborában – fogalmazta meg magyar részről, már 1849. június 24-én:

„Haynau⁺ egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve egyetlenegy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.”

Az osztrák kormány éppen kegyetlen erélye miatt választotta ki őt előbb a magyarországi főparancsnok, Welden⁺ báró adlátusának, majd utódjának. És Haynau⁺ csakugyan hamar rendbe szedte a megingott fegyelmű osztrák hadsereget. A nyári hadjárat során vakmerő és szerencsés tábornoknak bizonyult, de nem hallgathatjuk el, hogy mind a kétszázezres orosz segélyhad, mind a magyar vezetés ügyetlensége nagyban megkönnyítette a dolgát. Természetesen élet-halál ura volt Magyarországon, teljhatalommal ruházták fel, még a halálos ítéleteket sem kellett megerősítésre Bécsbe felterjesztenie. Nem csodálhatjuk, hogy a szabadságharc katonai összeomlása után sem Görgey, sem Damjanich⁺ nem akart vele tárgyalni a megadásról. Kérdés azonban, hogy nem nagyhangú üres fenyegetőzés volt-e a tömeges kivégzések ígérete Haynau⁺ részéről.

Nem. Haynau⁺ hozzá is fogott a megvalósításhoz. Báró Majthényi⁺ királyi biztos útmutatása nyomán a Világos melletti Pankota községben a 24. cs. kir. gyalogezred ukrán bakái elfogták és Aradra vitték Ormai (Auffenberg) Norbert⁺⁺ honvéd vadászezredest, Kossuth⁺ szárnysegédjét, a honvéd vadászezredek szervezőjét és parancsnokát. Ormai⁺ nem tartozik a szabadságharc rokonszenves alakjai közé. Gazdag cseh-német család sarja volt. Ifjú hadnagyként belekeveredett egy pánszláv összeesküvésbe. Hét évig tartó vizsgálati fogság után, 1847-ben tizennégy esztendei vasban eltöltendő várfogságra ítélték. Munkácson raboskodott, és az 1848-as amnesztia nyitotta meg börtönének kapuit. A pesti vadászcsapat századosa lett, Kossuth⁺ maga mellé vette parancsőrtisztnek, majd később szárnysegédjévé tette. Beosztása miatt nem sok puskaport szagolt a szabadságharc alatt, annál buzgóbban vett részt a Kossuthné⁺ körüli intrikákban. Tagadhatatlan viszont, hogy jó szervezőnek bizonyult: a különböző vadász szabadcsapatokból és az általa toborzott önkéntesekből négy vadászezredet szervezett, magának tartva meg mind a négy ezred parancsnokságát. (Az első vadászezred adta Kossuth⁺ testőrségét. Ormai⁺ hízelgésből egyébként az ezred számfeletti hadnagyaivá nevezte ki Kossuth⁺ nyolcéves Ferenc fiát és ötéves Lajos Tódor fiát.) A szervezésben sógora, Rozsváry (Kornhofer) őrnagy, korábban kolozsvári kávéház-tulajdonos segített neki. A szabadságharc vége felé Ormai⁺ Nagyváradról Pankotára ment, beadta lemondását (csakúgy, mint Rozsváry őrnagy), de nehézségei támadtak a rábízott pénzzel való elszámolásban, ezért késve próbált menekülni. Sajnos, a derék Mészáros Lázár⁺⁺ nem ok nélkül támadja emlékirataiban – név említése nélkül – Ormait⁺, „ki egész élete alatt csak Haynau⁺ által történt felakasztatásakor mutatott bátorságot, s akit a hadügyér aljas tetteiért elűzni készült. Ez tömjénezni tudván mindkét nemű hamis isteneknek, oly nagy kegyben állott az atilla s szoknya előtt, hogy büntetés helyett nagyobb csalási térrel tiszteltetett meg Erdélyben.”

Szomorú, hogy egy vértanúról ennyi rosszat kell elmondanunk. Mégis tévedés volna, ha úgy éreznénk, hogy emberi gyengeségei miatt megérdemelte a sorsát. Azért kell ilyen részletesen foglalkoznunk Ormaival⁺, mert haláláról képtelen legendák szólnak, és mert az ő kivégzésének körülményei bizonyítják, hogy milyen sorsot szánt Haynau⁺ több mint ötszáz magyar honvédtisztnek.

Ormai⁺ haláláról azt szokás írni, hogy társai érdekében közbenjárni Aradra ment (!), bejelentette magát Haynaunál (!), aki dühében azzal fenyegette meg segédtisztjét „Ha ez az ember tíz perc alatt nem lóg, önt agyonlövetem” (!), mire Ormait⁺ puskatussal verve kihajtották a várból, és tárgyalás nélkül felköttették egy arra járó cigánnyal az első fára (!). A valóság félelmetesebb, mint ez a ponyvahistória. Ormait⁺ ugyanis Haynau⁺ parancsára rögtönítélő bíróság elé állították, „mivel személyazonosságát a magas hadsereg főparancsnokság már megállapította”. A tárgyalás jegyzőkönyve megvan, rajta Ormai⁺ saját kezű aláírása. Először egy Leiningen⁺ gyalogezredbeli volt bajtársa megerősítette, hogy Ormai⁺ korábban osztrák tiszt volt, és hogy a szabadságharc alatt ezredesként szolgált a honvédseregben. Utána kihallgatták Ormait⁺, majd „lelki vigaszra ideiglenesen átadták a lelkésznek”, halálra ítélték, és az ítéletet Franz Bott⁺, a tábori törzshadbírósághoz beosztott hóhér nyomban az ítélet kihirdetése után végre is hajtotta. Ezt a hóhérnak kiállított, a törzshadbiró és a térparancsnok által aláírt bizonyítvány tanúsítja. Ugyanígy végeztek volna a tábornokokkal, a törzstisztekkel és a volt osztrák tisztekkel is! Haynau⁺ világosan meg is írja Schönhals⁺ tábornoknak 1849. augusztus 24-én:

„… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg⁺ nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth⁺ segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey⁺ stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük … Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

Bécs tehát, mint láttuk, a hónap közepéig nem nagyon törődik vele, hogyan oldja meg a magyar kérdést Haynau. Ekkor előbb viszonylag enyhe feltételeket kívánnak szabni – körülbelül a Berg⁺-féle levél szellemében –, majd a hadi helyzet változása miatt, és a temesvári csata, a világosi fegyverletétel, a déli és erdélyi magyar hadsereg szétbomlása hírének hallatára ezeket a feltételeket megszigorították. Haynau⁺ azonban semmit sem tudott minderről, és korábbi ígéretéről megfeledkezve mindazokat a fogoly tiszteket ki akarta végeztetni, akik korábban tisztként szolgáltak. Hozzá is fogott a „vértanúgyártáshoz”. A tábornokokra azért nem került már ekkor sor, mert csak augusztus 25-én érkeztek Aradra, és ugyanezen a napon megérkezett Bécsből Grünne⁺ gróf a minisztertanács határozatával. Ez megkötötte Haynau⁺ kezét.

Meg kell tehát állapítanunk, hogy Görgey⁺ végeredményben helyesen számított, a kisebb rosszat választotta, amikor a kilátástalan katonai helyzetben az oroszok előtt rakta le a fegyvert. Ha az osztrákok előtt hódol meg – és ez csak feltétel nélkül és csak Haynau⁺ előtt volt lehetséges –, néhány napon belül mind őt, mind tábornoktársait kivégzik, sőt valamennyi korábban osztrák szolgálatban állt tiszt, több mint ötszáz ember vértanúhalált szenvedett volna. Így is csak az mentette meg életüket, hogy az oroszok lassan és vonakodva szolgáltatták ki őket az osztrákoknak – Haynau⁺ minden toporzékoló sürgetése ellenére.

Volt azonban a gyakorlati meggondolások mellett még valami, ami Görgeyt és az aradi haditanács tagjait tudatosan vagy önkéntelenül az oroszok és nem az osztrákok előtti megadásra késztette. Szabadságharcunk jogosságának tudata. A világ közvéleménye azzal a gondolattal vette volna tudomásul az osztrákok előtti fegyverletételt, hogy itt egy törvénytelen lázadás elbukott, és a zendülők meghódoltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti fegyverletétel, még ha feltétel nélküli volt is, ünnepélyes tiltakozást jelentett ez ellen a torz beállítás ellen: elismerte, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregeivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, hogy a függetlenségért harcoló magyar hadat a túlerő leverte, de nem adott fel semmit azokból az eszmékből, amelyeknek lobogója alatt a szabadságharcot önfeláldozóan, szívósan és kitartóan végig küzdöttük.

Haynaut úgy érte a Bécsből jött utasítás, mint derült égből a villám. Teljhatalmának súlyos csorbítását látta benne, hivatalos és nem hivatalos úton nyomban panaszt emelt miatta. Augusztus 25-én Radetzky⁺ tábornagyhoz intézett levelének utóirata így kezdődik:

„Most érkezett Grünne⁺ gróf Bécsből, egy minisztertanácsi határozatot hozott, hogy a vezérekre, egyéb tisztekre és árulókra kimondott ítéleteket ne hajtsam végre – ha negyven órával később érkezik, a vezéreket már a bitófán találja.

De azért elégedetten dörzsölte a kezét, mikor ezzel fejezhette be a levelet:

„A lázadóvezérek, akik ma érkeztek meg, a következők: Kiss, Poeltenberg, Leiningen, Dessewffy, Aulich⁺, Láhner, Török, Gáspár⁺, Nagysándor, Lenkey, Schweidel, Knezić, Damjanich, Lázár; a várban vannak fogságban, akárcsak mindazok a tisztek, akik azelőtt ilyen minőségben szolgáltak a hadseregben.”

Ebben a névsorban két olyan tiszt van, akinek a nevével még nem találkoztunk: Dessewffy⁺ és Lázár. Hogyan kerültek ők Haynau⁺ kezébe?

A déli magyar hadsereg a temesvári csatavesztés után leírhatatlan körülmények közt teljesen felbomlott. Egyes zászlóaljakat a tisztikar hagyott cserben – a még legfegyelmezettebbnek mondható Kmety⁺-hadosztályban pl. a székesfehérvári, szám nélküli honvédzászlóaljnál csak egyetlenegy tiszt maradt a helyén. Sokszor viszont a legénység oszlott szét, kisebb-nagyobb csoportokban elindult hazafelé. Élelmezésről szó sem volt, még harácsolással sem lehetet ellátni a sereget, az éhhalál és a kolera több áldozatot szedett, mint a fegyverek a temesvári csatában. Bem⁺ és Guyon⁺ mindent megtett, hogy újraszervezze a csapatokat, de hiába. Kossuth, Szemere⁺, Perczel, Mészáros, Dembiński⁺ menekülésének híre és látványa is csak lehangolja a meglazult fegyelmű honvédséget. Lugosról a sereg egy része a menekülők útjának biztosítására Orsova felé vonul; a IX. hadtest maradványát, kb. kétezer embert Bem⁺ az Erdélybe vezető Vaskapu-szoros biztosítására Karánsebesre küldi ki Lázár Vilmos⁺ alezredes vezetésével (egyúttal ezredessé is kinevezi) ; a zöm Bem⁺ személyes vezetésével Déva felé húzódik. Időközben otthagyja a sereget Kmety⁺ és Dessewffy⁺ is – Kmetynek⁺ kalandos úton sikerül török földre menekülnie, Dessewffy⁺ pedig Lázár⁺ oszlopához csatlakozik. A zöm Facséton újból két részre bomlik. A kisebbik rész Bemet követi Erdély felé, de már Dévánál orosz túlerőbe ütközik. Bem, Guyon⁺, Stein⁺, tehát a sereg három legmagasabb rangú parancsnoka kimenekül, a csapatok augusztus 18-án Déván leteszik a fegyvert az oroszok előtt. A nagyobbik rész Vécsey⁺ tábornok vezetésével Facsétról észak felé indul, hogy megadja magát az oroszoknak. Soborsinnál átgázolnak-átúsztatnak a Maroson, éhen-szomjan átvágnak a Hegyes-Solymos hegységen, ágyúikat letaszítják a domboldalakról, vagy beszögezve hátrahagyják, minden poggyászuk az üldöző osztrákok kezére jut. Végül augusztus 21-én Borosjenőre érkezve orosz csapatokkal találkoznak. Nyomban le is teszik a fegyvert, és Vécseyt néhány nap múlva egy csendőrtiszt Aradra kíséri, átadja Haynaunak.

Lázár⁺ Karánsebesen magához vonja Török János⁺ alezredes (korábban újságíró, majd Perczel⁺ tábori rendőrfőnöke) rosszul felszerelt újoncdandárét, a Vaskapu-szoros felé húzódik, majd két futártisztet indít útnak: az egyiknek Görgeyt, a másiknak Bemet kellene felkeresnie. A két tisztet azonban Simbschen⁺ tábornok lovasai elfogják, és megadásra szólítják fel Lázár⁺ csoportját. Dessewffy⁺ időközben megkapja volt huszártiszttársának, Liechtenstein⁺ herceg osztrák hadtestparancsnoknak barátságos levelét, amely mind neki, mind Lázárnak kegyelmet helyez kilátásba. Dessewffy, aki pedig már elszánta magát a menekülésre, a herceg jóindulatában bízva Lázár⁺ mellett marad. (Elhatározásában nagy szerepe volt annak a ténynek is, hogy ifjú és szerelmes férj volt: 1849. július 5-én tartotta meg esküvőjét Szinyei Merse Emmával. Liechtenstein⁺ Dessewffynének⁺ is megígérte, hogy kieszközli a kegyelmet férjének.) Lázár⁺ – szabad elvonulás fejében – fel is ajánlja az osztrákoknak a fegyverletételt, ezt a feltételt azonban Simbschen⁺ Haynau⁺ parancsa szerint nem fogadhatja el. Végül augusztus 19-én feltétel nélkül teszi le a fegyvert Lázár⁺ is, Dessewffy⁺ is. A két magyar vezért Temesvárra, majd onnan Aradra viszik. Itt találkoznak össze azokkal a bajtársaikkal, akik az oroszok előtt tették le a fegyvert. Sorsuk egyformán alakult: az osztrákok előtt meghódolókat is kivégezték, Liechtenstein⁺ közbenjárása ellenére is.

Most már csak Kazinczy Lajos⁺nak kell megérkeznie, hogy valamennyi vértanú Haynau⁺ foglya legyen az aradi várban. Kazinczy Lajos⁺t, a Görgey-féle főhadsereg egyik legvitézebb hadosztályparancsnokát 1849. június 2-án nevezték ki Ung, Bereg és Máramaros vármegyék katonai parancsnokává, egy önálló hadosztály élére. Kazinczy⁺ óriási munkával többé-kevésbé hadrafogható állapotba hozta a hadosztályt, melyről először azt jelentette Görgeynek, „hogy valóságosan rettenetes a csapatokat csak meg is nézni”, Munkácson még ágyúkat is fúrat magának, sőt nekilát a hadosztályból hadtestet szervezni. Augusztus elején Görgey⁺ utasítására és Bem⁺ kérésére végre megindul Erdély felé. Zsibón a volt kolozsvári hadosztály csapataira bukkan, és mivel senki sem tudja, hogy Gaál Sándor⁺ ezredest ezeknek a csapatoknak a parancsnokát július utolsó napjaiban tábornokká léptették elő, Kazinczy⁺ veszi át az egész sereg vezényletét. Néhány nap tétlen várakozás után ő is leteszi a fegyvert 1849. augusztus 25-én. Egyetlen kikötése volt: „magam és csapataim számára sem többet, sem kevesebbet nem kérek, mint amit Görgey Artúr⁺ tábornoknak és fővezérnek megadtak”. Kazinczy⁺ szentül hitte, hogy nem eshet bántódása. Szeptember 6-án (más források szerint 8-án) ért vele Aradra a kísérő tiszt és a könnyűlovasokból álló fedezet.

A hadbírósági eljárás megindításának most már semmiféle akadálya nem volt. Haynau⁺ augusztus 25-én – a minisztertanácsi határozat kézhezvétele után – adta ki első utasításait Ernst⁺ törzshadbírónak.

Az osztrák hadbíróságok szervezete szerint a teljes hadbíróságnak tizennégy tagja volt: két-két közvitéz, tizedes, őrmester, hadnagy, százados, őrnagy stb.; egy tábornok vagy magasabb rangú törzstiszt mint elnök (alantos tiszt vádlottak esetében százados volt az elnök); és a hadbíró, aki az egyetlen jogi képzettséggel rendelkező tag lévén egy személyben képviselte a vádat, a védelmet, és látta el a tárgyalásvezetői teendőket. Gyakorlatilag ő hozta a per végén az ítéletet: a tárgyalásvezetői előterjesztés végén megírta, milyen büntetéssel kell sújtani a vádlottat. Az ítéletet meghozó haditörvényszéki tárgyaláson azután az ülnökök tanácskozás után párosával (alulról felfelé haladva rendfokozat szerint) jegyzőkönyvbe mondták ítéletüket. Ez csaknem kivétel nélkül megegyezett a hadbíró által javasolt büntetéssel (Aradon minden ítélet egyhangú volt, és mindig jóváhagyták a hadbíró által javasolt büntetést).

Karl Ernst, Haynau⁺ törzshadbírója értelmes ember és képzett jogász volt. „Középtermetű, izmos ember, katonás tartással, határozott tekintettel, hangja zordonan csendült, szavai rövidek, nyomósak voltak” – emlékezik rá jó néhány évtized távlatából egy hajdani vádlott. És akadt egy olyan tulajdonsága, amit Haynau⁺ mindennél többre értékelt: alkalmazkodóképessége – ha erős szót akarunk használni, szolgalelkűsége. Amikor Haynau⁺ rögtönítélő bíróságokat megszégyenítő gyorsasággal akar végezni a főbb vádlottakkal, Ernst⁺ villámsebesen intézkedik, és Ormai⁺ ezredest röpke néhány óra alatt fel is akasztatja. Amikor a bécsi utasítások részletesebb kihallgatásokat, jogilag alaposabban megindokolt ítéleteket írnak elő, Ernst⁺ erre is készen áll. Tevékenységének meg is volt a jutalma: a kiegyezés után lovagi rangra emelve, hadbíró tábornokként, a közös hadügyminisztérium hadbírósági osztályának főnökeként fejezte be életét.

Ernst⁺ törzshadbíró a beosztott négy hadbíró századossal együtt most kezd ismerkedni a főbb vádlottak személyi adataival, szolgálatuk leírásával. Illő tehát, hogy mi is áttekintsük a tábornokok rövid életrajzát. Haladjunk gondos hivatalnokokhoz hasonlóan ábécérendben.

Aulich Lajos⁺ nemcsak első a sorban, hanem a legidősebb is. 1793-ban született Pozsonyban (a lexikonok évszámadata téves), egy tehetős fogadós gyermekeként. Belőle katonatiszt lett, öccséből, Aulich Pálból hadbíró (ő is hadbíró tábornokként hal meg, akárcsak Ernst). Már a napóleoni háborúkban részt vett. Mindvégig a pozsonyi 2. gyalogezredben szolgált, 1848-ban ennek az ezrednek alezredeseként tett esküt a magyar alkotmányra. Mivel ezredparancsnokát, báró Bakonyi Sándort⁺ honvéd tábornokká nevezték ki, 1848. október 24-én ezredessé léptették elő. A téli hadjárat során Görgey⁺ hadtestének egyik hadosztályát vezényelte, közvetlenül a kápolnai csata előtt tábornok lett. A tavaszi hadjáratban a 11. hadtest parancsnokaként vett részt. Buda bevétele után betegszabadságra ment, majd 1849. július 14-én elvállalta a hadügyminiszteri tárcát. Szerény, nyugodt, határozott ember volt, szigorú és igazságszerető parancsnok, megbízható és körültekintő beosztott. A szabadságharcnak nemcsak egyik legkiválóbb tábornoka, hanem egyik legrokonszenvesebb egyénisége is. Magyarul nem tudott, de a magyar alkotmányra tett esküt mindhalálig megtartotta. Tisztelettel hajolt meg előtte még Ernst⁺ törzshadbíró is: a tárgyalásvezetői előterjesztésben kiváló embernek nevezi az öreg Aulichot⁺.

Damjanich János⁺ egy határőrvidéki szerb katonacsalád sarja. 1804-ben született Stazán, tizenhat esztendős korában véznagyerekként állt be a temesvári 61. gyalogezredbe, és itt szolgált 1848-ban is – immár mint hatalmas termetű, herkulesi erejű százados. 1848 áprilisában rendreutasítja a Kossuthot és Magyarországot szidalmazó Haynau⁺ altábornagyot, és emiatt az ezred egyik gránátosszázadának parancsnokaként az olasz hadszíntérre küldik. Kérésére István nádor kinevezi az újonnan alakuló honvédség 3. zászlóaljának őrnagyává. Kiváló parancsnok és kiváló csapattest talált egymásra, és a Damjanich⁺ által nagy szigorral és igen alaposan kiképzett fehér tollas 3. zászlóaljból a szabadságharc leghíresebb alakulata lett. Damjanich⁺ októberben alezredes, novemberben ezredes, decemberben tábornok lett. Ő volt a szerbek ellen harcoló délvidéki magyar sereg legjobban bevált alparancsnoka. Fellépett a jó szándékú, de tehetetlen Kiss Ernő⁺ vezérlete ellen, és január első napjaiban Vukovics kormánybiztos támogatásával kikényszerítette Kiss Ernő⁺ eltávolítását a sereg éléről– szóról szóra ugyanúgy, ahogy március első napjaiban Görgey⁺ Szemere⁺ kormánybiztosi segédkezésével Dembiński⁺ leváltását csikarta ki. Februárban már Damjanich⁺ vezette fel a bánsági hadtestet Szolnok vidékére a Tisza védelmére. Az ő március S-i szolnoki győzelmével kezdődött meg a diadalmas tavaszi hadjárat. Damjanich⁺ határozottságával, merész, de körültekintő hadvezetésével minden csatában kitüntette magát a 111. hadtest élén. Komárom felmentése után vállalta, hogy Debrecenbe megy Görgeyt a hadügyminisztérium élén helyettesíteni. Úti kocsijának kipróbálásakor azonban baleset érte, eltörte a bokáját. Mivel az orvosok Komárom levegőjét egészségtelennek ítélték, Damjanich⁺ Aradra vitette magát, majd júliusban átvette a vár parancsnokságát. 1849 júniusától országgyűlési képviselő is volt. Augusztus 17-én, Görgey⁺ példáját követve az oroszok előtt tette le a fegyvert. Meggyőződéssel szolgálta a szabadság és a forradalom ügyét, úgy érezte, hogy a szerb nemzetiség a magyar köztársaságtól több jogot kaphat, mint a Habsburg császárságtól. A harctéren józan gyakorlati eszével, vállalkozó kedvével, szívós kitartásával és személyes vitézségével minden helyzetben feltalálta magát, a rábízott feladatot mindig mintaszerűen megoldotta. Özvegye, Csernovics Emília, hatvan évvel élte túl vértanú férjét.

Dessewffy Arisztid⁺ 1802-ben született az Abaúj vármegyei Csákány községben. Több mint húsz esztendeig szolgált az 5. huszárezredben, utoljára kapitányként és századparancsnokként. 1839-ben nyugdíjaztatta magát, és feleségül vette egyik unokahúgát. Házassága boldog, de mégis szerencsétlen: gyermekei rendre meghalnak, felesége tüdővészes – 1847-ben őt is el kell temetnie Dessewffynek. A szabadságharcban Dessewffy⁺ nemzetőr őrnagyként kezdi meg szolgálatát. A téli hadjárat során a felső-tiszai hadsereget ismételten az ő vitéz helytállása mentette meg a teljes vereségtől. Ezért honvéd ezredessé léptették elő. A tavaszi hadjáratot az I. hadtest hadosztályparancsnokaként küzdi végig, majd az északi hadsereghez kerül, a IX. hadtest parancsnoka lesz, június 1-én tábornokká léptetik elő. Személyes bátorságának a július 20-i turai lovascsatában újból fényes tanújelét adta. Július 5-én feleségül veszi Pesten Szinyei Merse Emmát, de az oltártól azonnal a táborba kell sietnie. Dembiński⁺ szánalmas szeged-temesvári visszavonulása során is Dessewffy⁺ igyekezett a lovasság élén fedezni a menekülőket. A temesvári csata és a déli hadsereg felbomlása után Törökországba akar menekülni, de Liechtenstein⁺ herceg biztatására leteszi a fegyvert az osztrákok előtt. A herceg kegyelemmel kecsegtette, és Dessewffy⁺ nem akart elszakadni ifjú feleségétől. Liechtenstein⁺ valóban közben járt Haynaunál, de Haynau⁺ csak azt értette kegyelem alatt, hogy Dessewffynek nem akasztófán kellett meghalnia: agyonlőtték.

Gáspár András⁺, illetve ahogy később írta magát, Gáspár Endre egy kecskeméti csizmadiamester fia volt, 1804-ben született. 1821-ben egy toborzáskor felcsapott huszárnak. Kitűnő lovaglótudásának és szorgalmának köszönhette, hogy tiszt lett belőle. Mindvégig a 9. Miklós huszárezredben szolgált, 1848-ban már kapitányként és századparancsnokként. Ő volt a gyermek Ferenc József⁺ egyik lovaglótanára. A szabadságharcban eleinte a Dráva mellett teljesít szolgálatot, majd huszárjaival nagyban hozzájárul Roth⁺ és Philippovich⁺ tábornokok hadoszlopának elfogásához. A móri csatavesztés után kerül Perezel hadtestéből Görgeyéhez. A téli hadjáratot ezredesi rangban, dandár-, majd hadosztályparancsnokként harcolja végig, és amikor Görgey⁺ ideiglenes fővezér lesz, Gáspár⁺ veszi át tőle a VII. hadtest vezényletét. Nevéhez fűződik az 1849. április 2-i hatvani diadal. Ezután léptetik elő tábornokká. Nyugodt, kipróbált és jól bevált hadosztályparancsnok volt, egy hadtest vezetése azonban meghaladta képességeit. Az isaszegi csatában az ő késedelmeskedése miatt tudott kicsúszni az osztrák hadsereg a bekerítésből. A trónfosztás után nem szolgált tovább – ez mentette meg az életét. A hadbíróság érezhető jóindulattal kezelte ügyét, maga Ernst⁺ is segítségére sietett a védekezésben. Alighanem „legfelsőbb helyről” befolyásolták. Gáspár⁺ így is éveket töltött várfogságban. A kiegyezés után képviselő lett, majd az országos központi honvédválasztmány elnökeként tevékenykedett. 1884-ben halt meg Biharban.

Kazinczy Lajos⁺, Kazinczy⁺ Ferenc legkisebbik fia 1820-ban született. A 9. Miklós huszárezredben szolgált, közben elvégezte a tullni utásziskolát. 1847-ben eladta huszár főhadnagyi rangját (ez akkor nem volt ritkaság), és tiszti jellegének megtartása nélkül kilépett a szolgálatból. 1848 nyarán jelentkezett a honvédségbe, ő szervezi meg az első utászzászlóaljakat. A tavaszi hadjáratban alezredesként az I. hadtest dandár-, majd hadosztályparancsnokaként harcol, június 2-án pedig – immár ezredesi rendfokozatban – átveszi az Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyében állomásozó csapatok – egy önálló hadosztály – parancsnokságát. Hadosztályát végül egy gyenge hadtestté szervezi, de anélkül, hogy komoly csatába kerülne velük, augusztusban Erdély felé húzódik, és augusztus 25-én Zsibón leteszi a fegyvert. Jó szervező volt, vitéz hadosztályparancsnok, elsősorban az 1849. április 19-i nagysallói csatában tüntette ki magát.

Kiss Ernő⁺ dúsgazdag magyar-örmény családból származott, 1799. június 13-án született Temesvárt (a lexikonok adata ezúttal is téves). Katonai szolgálatát egy ulánusezredben kezdte, 1848-ban pedig már ezredes volt, a 2. Hannover huszárezred parancsnoka, több magas külföldi kitüntetés birtokosa. Felesége és egy lánya már korábban meghalt, két élő lánya évek óta férjnél volt, természetes fia, Turati Ernő pedig Olaszországban élt. Kiss Ernő⁺ ezredével a Temesvár melletti Újpécsen állomásozott, és az első perctől fogva részt vett a szerb felkelők elleni csatározásokban. Szeptember 2-án bevette a szerbek perlaszi táborát. Októberben tábornok lett. A bánsági hadtest parancsnokaként szolgált 1849 januárjáig. Ekkor erélytelen vezetése miatt Damjanich⁺ és Nagysándor⁺ fellépésére Vukovics kormánybiztos felmentette a parancsnokságtól. Kiss Ernő⁺ Debrecenbe ment, és altábornagyi rangban az országos főhadparancsnokság élére került. Ez a parancsnokság elsősorban adminisztratív feladatokat látott el. A tagadhatatlanul vitéz Kiss Ernő ezek után már csak egyszer fordult meg a csatatéren: az 1849. április 2-i hatvani ütközetben vett részt, mert a csapatok anyagi ellátását ellenőrző szemleútján ekkor éppen Gáspár⁺ VII. hadtesténél tartózkodott. Nem bizonyult jó hadvezérnek, de az országos főhadparancsnokság élén mindvégig híven kitartott a szabadságharc ügye mellett, és feladatait gondosan ellátta. Mivel fegyveresen nem harcolt a császári csapatok ellen, nem akasztófára ítélték, hanem agyonlőtték.

Knezić Károly⁺ egy határőrvidéki horvát katonacsalád gyermeke volt, 1808-ban született Veliki Grđevacban. Szolgálatát egy határőrezredben kezdte meg, 1824-től azonban az egri 34. gyalogezredben szolgált, Egerben is nősült meg, és 1848-ban két szép kislány boldog apjaként századosi rendfokozatban élt Egerben. Képzett és szorgalmas tiszt volt, éppen ezért a negyvenes években Galíciában hadosztálysegédtisztként alkalmazták. „Galícia nyomorúságában szülemlett meg az én – minden áldozatra kész – önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, majd meg a nemesség esztelen könyörtelenségét és az ezáltal elvadult lengyel népnek kegyetlenségét színről színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt fel” – mondta utóbb ezekről az évekről. Ő is a szerbek elleni csatározásokban esett át a tűzkeresztségen, őrnagy, majd alezredes lett, és a bácskai sereggel együtt vonult fel 1849 februárjában Törökszentmiklós vidékére. Dandárjában példás rendet tartott, és mintaszerűen gondoskodott katonáiról. A szolnoki csata után márciusban ezredes lett, május elején pedig tábornok, Damjanich⁺ utóda a III. hadtest élén. Mindeddig mindenhol nagyszerűen megállta a helyét, megkapta a II. és III. osztályú katonai érdemjelet, és az április 26-i komáromi csatában, az osztrák sáncok elfoglalásakor különösen kitüntette magát. Hadtestparancsnoknak azonban nem volt való, a Vág menti harcokban többször is az ő habozása, késedelmeskedése miatt szenvedtek a magyar seregek érzékeny veszteségeket. Június 20-án Görgey⁺ kénytelen volt leváltani. Ezután Knezić⁺ a hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot, majd egy rögtönzött hadosztály élén Tokajnál védte a Tisza vonalát. Görgeyvel együtt vonult aztán végig a Tiszántúlon, és ő is Világosnál tette le a fegyvert. A magyar ügy mellett mindvégig – mindhalálig példás hűséggel kitartott. Özvegye alig valamivel élte túl. Árváit Bartakovics egri érsek nevelte fel.

Láhner György⁺ 1795. október 22-én született Necpálon, Túróc megyében. (A besztercebányai adat téves; az itteni anyakönyvekben csak három testvére születésének van nyoma 1798 és 1800 közt.) Mindvégig a 33. komáromi gyalogezredben szolgált, kitűnő minősítésű tisztként tartották számon, 1848-ban az ezred III. zászlóaljának őrnagya volt. 1848-ban szeptemberig a szerb felkelők ellen harcolt, ekkor a hadügyminisztériumba osztják be hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőnek. Csakhamar alezredes, ezredes, majd 1849 februárjában tábornok lesz. Mindvégig ő irányította a honvédség felfegyverzésének ügyét, és az ő nevéhez fűződik a nagyváradi nagy fegyvergyár felállítása is. Nehéz körülmények közt is igen eredményesen, nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel látta el munkakörét. Közmegbecsülésnek örvendett, nélkülözhetetlen ember volt, a magánéletben pedig szeretetre méltó családapa. Fiatal és nagyon szép felesége volt, Lucia Conchetti, akit olaszországi szolgálata idején szeretett meg és vett el. Láhner⁺ özvegye évekig Magyarországon élt férjének kivégzése után, előbb Damjanichné⁺ anyjánál, majd Makón, a Návay⁺ családnál. Később lányával együtt visszaköltözött Olaszországba, és 1895. augusztus 12-én halt meg Collecampigliban, Varese mellett.

Lázár Vilmos⁺ Nagybecskereken született 1815-ben, és Kiss Ernő⁺höz hasonlóan egy magyar-örmény család fia volt. Rövid ideig szolgált a 34. egri gyalogezredben, mert már másodosztályú hadnagyként, tiszti jellegének megtartása nélkül kilépett. 1844-ben feleségül vette Halasy József özvegyét, báró Reviczky Máriát, és féltő szeretettel nevelte az asszony első házasságából származó három gyereket. 1847 tavaszán elvállalja a Középponti Magyar Vasúttársaság főpénztárosi állását, majd 1848-ban főhadnagyként belép a honvédségbe. Csakhamar utász százados lesz, 1845 februárjában pedig őrnagy és Répásy⁺ tábornok hadtestének hadtestsegédtisztje. Áprilistól kezdve az északi hadszíntéren szolgál, előbb dandárparancsnok, júliustól pedig alezredes és hadosztályparancsnok a IX. hadtestben. (Ezredessé Bem⁺ nevezte ki augusztus közepén, a temesvári csatavesztés után.) 1849. augusztus 19-én az osztrákok előtt teszi le a fegyvert. Az északi hadsereg legjobban bevált alparancsnoka volt, józan, nyugodt és bátor tiszt. Mivel a IX. hadtest roncsai az ő parancsnoksága alatt tették le a fegyvert törzstiszt létére a vezérek csoportjába került, amikor a hadbíróság elé kellett állnia.

Leiningen-Westerburg Károly⁺ gróf Hessen nagyhercegségben, Ilbenstadt városában született 1819. április 11-én Elszegényedett rokonaihoz és testvéreihez hasonlóan ő is osztrák szolgálatba lép. 1848-ban számfeletti százados a nagyszebeni 31. gyalogezredben. Pozsonyban él magyar feleségével, Sissány Elizzel, és két gyermekével. Októberben önként jelentkezik a magyar hadügyminiszternél, és kéri, hogy a szerbekkel szemben álló hadsereghez osszák be. Már az első összecsapások során bebizonyosodik, hogy Leiningen⁺ kiváló katona. Magyar bakái lelkesedtek érte, pedig csak egy-két tört szót tudott magyarul. December végén lett őrnagy, januárban zászlóaljparancsnok, márciusban alezredes, áprilisban ezredes. Dandár-, majd hadosztályparancsnokként harcolta végig tavaszi hadjáratot. Június 20-án bízzák meg a III. hadtest vezényletével és tábornokká léptetik elő. Mind hadosztályparancsnokként, mind a hadtest élén kitűnően megállta a helyét, gyorsan át tudta tekinteni a bonyolult helyzeteket, és rá is, fegyelmezett csapataira is minden körülmények között nyugodtan lehetett számítani. Damjanichhoz és Görgeyhez gyengéd barátság kötötte. Naplója a szabadságharc hadtörténetének egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb forrása. Özvegye Bethlen Józsefhez⁺, Leiningen⁺ barátjához és bajtársához ment feleségül 1854-ben, és 1898. november 2-án halt meg Budapesten.

Lenkey⁺ János Egerben született, 1807-ben. Katonai szolgálatának java részét a 6. Württemberg huszárezredben töltötte, 1848-ban kapitány és századparancsnok volt. A kitűnő minősítésű Lenkey⁺ ezredével Galíciában állomásozott, és amikor százada május végén Fiáth⁺ főhadnagy vezetésével a haza védelmére hazaszökött, Lenkey⁺ csatlakozott hozzájuk. A közvélemény ünnepelte, Petőfi verssel köszöntötte Lenkey⁺ századát. Lenkey⁺ csakhamar őrnagy, majd alezredes és ezredes lett a 13. Hunyadi huszárezredben. Nagy szolgálatot tett a hazának 1849 januárjában, amikor Vécsey⁺ és az ő erélyes fellépésének volt köszönhető, hogy a bácskai hadtest együtt maradt a régi tisztek többségének távozása után is. Kossuth⁺ 1849. március 15-én tábornoknak és a komáromi őrség parancsnokának nevezi ki Lenkeyt, ő azonban májusban megbetegszik, és ettől kezdve alig szolgál. Lenkey⁺ kitűnő huszártiszt volt, magasabb parancsnokként azonban egyáltalán nem vált be. Hangoskodó természete és mindenhol árulást szimatoló magatartása bajtársai szemében sem tette népszerűvé. Szeptemberben, az aradi fogságban kitör rajta az elmebaj. Az állapotáról szóló orvosi vizsgálati jegyzőkönyv az aradi hadbíróság iratai közt a legszomorúbb olvasmány. Élőhalottként, éhezve-fagyoskodva tengődik 1850. februári haláláig. Betegsége miatt nem ítélték el, különben bizonyára bitófa várt volna rá, hiszen századának szökése miatt Bécsben különös haraggal viseltettek iránta.

Nagysándor József⁺ 1804-ben született Nagyváradon. Előbb az 5., majd a 2. huszárezredben szolgált, és 1847-ben mint kapitány és századparancsnok nyugdíjaztatja magát. 1848-ban nemzetőr őrnaggyá nevezi ki a nádor. A déli hadszíntéren szolgál egy önálló hadoszlop élén, itt lesz honvéd alezredes, majd ezredes. Segített Damjanichnak Kiss Ernő⁺ eltávolításában, és amikor Damjanich⁺ veszi át a bánsági hadtest parancsnokságát, Nagysándor⁺ lesz a hadtest lovasdandárának parancsnoka. A tavaszi hadjárat sorári tábornok lesz, és a hadsereg összes lovasságának főparancsnoka. Mikor Klapka⁺ április végén Debrecenbe megy helyettes hadügyminiszternek, Nagysándor⁺ veszi át az I. hadtest vezényletét. Jó lovastiszt volt, de hadtestparancsnokként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mind a Vág menti csatákban, mind a július 11-i komáromi csatában tétlen szemlélője volt a harcnak, Görgey⁺ visszavonulása során pedig mind Vácnál, mind Debrecennél joggal vethetjük szemére könnyelműségét.

Poeltenberg Ernő⁺ egy lovagi rangra emelt gazdag bécsi jogász fia volt. Bécsben született, valószínűleg 1823-ban (a családi adatok szerint korábban). Lovastisztként szolgált, 1848-ban a 4. Sándor huszárezred rangban legidősebb századparancsnoka és kapitánya volt. Mindenáron az olaszországi hadszíntérre akart kerülni, és amikor ezredét Magyarországra vezényelték, Latour⁺ osztrák hadügyminiszternél ismételten kérvényezte, hogy helyezzék át egy Olaszországban állomásozó lovasezredhez, akár rangban legfiatalabb kapitánynak. Hiába – Magyarországra kellett jönnie, letette az esküt a magyar alkotmányra, és Poeltenberg⁺ komolyan vette ezt az esküt. 1848 őszén tiltakozott az osztrák határ átlépése ellen. Ezért ugyanolyan gyanakvás kísérte minden lépését, mint Leiningenét: leveleit a Honvédelmi Bizottmány rendeletére felbontották, őt magát ki akarták ebrudalni a magyar hadseregből. Csány⁺ királyi biztos és Görgey⁺ azonban jótállt Poeltenbergért, és az apró termetű, vörös hajú, bikanyakú huszártiszt, aki magyarul csak káromkodni tudott, novemberben őrnagy, decemberben alezredes lett ezredében. A téli hadjáratban Görgey⁺ hadtestének egyik dandárát, majd hadosztályát vezette, a hadjárat végén ezredes lesz, majd Gáspár⁺ leköszönése után a VII. hadtest parancsnoka, június 2-től tábornoki rangban. Képzett és vitéz lovastiszt volt, megbízható alparancsnok, aki – ha Leiningen⁺ hadvezetői képességével nem rendelkezett is – egy hadtest élén is igen jól megállta a helyét. Augusztus elején a kormány őt küldte hadikövetként az orosz táborba, és Poeltenberg⁺ az udvarias fogadtatás és az oroszok jóindulatú ígéretei láttán-hallatán az oroszok előtti fegyverletétel legbuzgóbb szószólója volt. Biztosította társait, hogy az oroszok szavatolták az életüket – átkozták is érte fogolytársai Aradon, szegény Poeltenberg⁺ pedig rettenetes lelkifurdalással viaskodott. Lengyel származású felesége, Kakowska Paula és három gyermeke a szabadságharc egész ideje alatt Bécsben élt. Özvegye 1874. november 13-án halt meg Budapesten; leányának családja Badacsonytomajon lakott. Utolsó közvetlen leszármazottja, unokája, Bothmer Jenőné Fackh Jenny is itt halt meg 1958. június 24-én.

Schweidel József⁺ 1796. május 18-án Zomborban született. Már a Napóleon⁺ elleni hadjáratban részt vett a 4. huszárezred hadapródjaként, és ugyanebben az ezredben szolgált 1848-ban is mint osztrák nemességre emelt őrnagy. Ő vezette haza a Sándor huszárezredet Magyarországra 1848 augusztusában. Gyors egymásutánban alezredessé, ezredessé, majd tábornokká léptetik elő. Mind a pákozdi, mind a schwechati ütközetben kitűnt bátorságával. A schwechati ütközet után betegállományban volt 1849 májusáig. Ekkor Pest város térparancsnoka lett, és híven követte a kormányt egész Aradig. Itt Görgeyhez csatlakozott, és ő is Világosnál tette le a fegyvert. Fia, Schweidel⁺ Béla, ugyancsak a 4. huszárezredben szolgált a szabadságharc alatt, és kapitányi rangra emelkedett. Schweidel⁺ hosszasan leírta aradi fogságának apró élményeit lengyel feleségének, Bilińska Domicellának. Ezekről a napokról ő az egyetlen részletes és hitelelforrásunk. Golyó általi halálra ítélték, és bár a hadbíróság kegyelemre ajánlotta, Haynau⁺ nem kegyelmezett meg neki. Özvegye 1888. március 23-án halt meg Budapesten.

Török Ignác⁺ Gödöllőn született 1795. június 23-án. Mérnökkari akadémiát végzett, az erődítés tanára volt a magyar nemesi testőrségben is 1839-től 1846-ig (tanítványai közt volt Görgey⁺ és Klapka⁺ is). 1848-ban mérnökkari alezredesként Komárom várába helyezik helyi erődítési igazgatónak. Decemberben ezredes, januárban tábornok lett, és tisztességgel megtartotta Komárom várát a magyar ügy számára. 1849 áprilisában Lenkeynek adta át a parancsnokságot, májusban a visszafoglalt budai vár erődítéseinek lerombolását vezette, majd a párkány-esztergomi hídfő terveit készítette el, végül pedig a szegedi sáncok építését irányította. Barátságos, sőt szelíd ember volt, és jellegzetes kopasz koponyájában nem mindennapi hadmérnöki képességek rejlettek.

Vécsey Károly⁺ gróf Pesten született 1807-ben, más adatok szerint 1809-ben. Apja lovassági tábornok volt, a magyar nemesi testőrség utolsó kapitánya. Természetesen fiaiból is katonát nevelt, és Vécsey Károly⁺ elég gyorsan haladt a ranglistán. 1848-ban már őrnagy a 2. Hannover huszárezredben. Ezredével együtt harcolt a szerb felkelők ellen, ősszel alezredes, majd ezredes lesz, decemberben tábornokká léptetik elő. Erélyes fellépésével meggátolta, hogy januárban a bácskai magyar csapatokat ijedt parancsnokaik szétzüllesszék. Ő vezette fel ezeket az alakulatokat a Tisza középső szakaszának védelmére, de a győztes március 5-i szolnoki csata után összeveszett Damjanichcsal, és Kossuth⁺ az aradi ostromsereg, az V. hadtest vezényletével bízta meg. Az ostromot gondosan vezette, és Arad vára június végén kénytelen volt kapitulálni. Megkezdte Temesvár ostromát is, és ha a magyar ellenállás nem roppan össze olyan hamar, Temesvár is Arad sorsára jut. Vécsey⁺ nem tartozott a képzett hadvezérek közé, de táborában jó rendet tartott, és katonáiról fejedelmi módon gondoskodott. A temesvári csatavesztés után ő fedezte a visszavonulást, majd Bemtől elszakadva Borosjenőre vonult hadtestének maradványaival, és az oroszok előtt tette le a fegyvert. A hadbíróság az ő esetét különös szigorral kezelte. Grünne⁺ gróf, Ferenc József⁺ főhadsegéde halálos ellensége volt Vécseynek, és örült, hogy bosszút állhat védtelen ellenfelén. Vécsey⁺ apja is írt a hadbíróságnak, követelte, hogy az elítélteket fosszák meg kamarási méltóságuktól. Az aradi vértanúk közül egyedül Vécsey volt császári királyi kamarás, tehát az apa is fia ellen tüzelte levelével a hadbírókat. Ezek miatt az áskálódások miatt akasztották fel Vécseyt utolsónak, hogy büntetését társai kivégzésének végignézésével is súlyosbítsák. A vértanú a szabadságharc idején együtt élt egy zsombolyai földbirtokos elvált feleségével, egy francia asszonnyal. Nem tudjuk, hogy feleségül vette-e vagy sem. A magyar kormány hosszas vita után ötven évvel a vértanú halála után, 1899-ben ismerte el az özvegy és leánya jogait, és visszaadta birtokaikat. Vécseyné⁺ 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.

A tábornokok számára szörnyű csalódás volt, amikor Gyulán, 1849. augusztus 22-én az oroszok elvették fegyvereiket, és másnap átadták őket az osztrákoknak. Addig ugyanis – hogy Baudisz alezredesnek, Damjanich⁺ aradi hadtestsegédtisztjének szavait idézzük – „Damjanich⁺ tábornok és törzstisztjei egymás közt, valamint Görgey⁺ hadseregének tábornokaival és törzstisztjeivel folytonosan társalogtak; e társas élet gyúlpontja az ágyban fekvő Damjanich⁺ terme vala Wenckheim József⁺ gróf palotájában, ahol a ránk való felügyelettel megbízott Anrep⁺ orosz tábornok is főhadiszállását tartotta, és hol ezen orosz-magyar társaság színe java a nevezett háziúr asztalánál – noha jövőnk felőli bizonytalanságunk miatt nem mindig menten attól, mit a német Galgenhumornak nevez –, de mindig fesztelen, bizalmas, gyakran szellemtől szikrázó modorban, az alig múlt minden lehető és lehetetlen történeteiről, naponta mulatozott, szórván a legpaprikásabb adomákat, melyeknek igen gyakran az osztrák hadsereg és annak vezetése képezte tárgyát…” Most egyszerre kétségbeejtően tiszta lett a helyzet.

Haynau⁺ napok óta erre a pillanatra vár. A tábornokok Aradra szállítását is úgy tervezi meg, mint valami hadműveletet. Már augusztus 18-án – amikor még azt hiszi, hogy az oroszok csakugyan Nagyváradra viszik a foglyokat – ezt írja Schlik⁺ altábornagynak: „Aradról a tizenegy lázadófőnök elszállítására tizenegy kocsi küldendő Nagyváradra, hogy elkülönítve lehessen kísérni mindegyiket. Erre a célra tizenegy cs. kir. tisztet, és minden kocsi őrzésére egy gyalogost kell kirendelni. A tizenegy kocsi mindegyike mellé két lovast kell adni fedezetül.” Maguk a tábornokok naplójukban a lehető legrövidebben emlékeznek meg osztrák fogságba szállításukról. Leiningen⁺ ceruzával írt jegyzeteiben csak ennyi van róla: „Arad. Bevonulás… Inkább tízszeres halál, mintsem hogy ily meggyalázásokat kelljen védtelen eltűrni. Első estém a fogságban.” Lázár⁺ naplójának utolsó sora pedig így hangzik: „Hagyjuk ezen első napokat, éveket raboltak el életemből.”

Ezeknek a napoknak is van azonban részletes krónikása, Schweidel⁺ tábornok. Az ő naplója ott kezdődik, ahol Lázáré véget ér. Minden apróságról beszámol, hogy a magánzárkában töltött napok egyhangúságát enyhítse: mi volt az ebéd (ha kaptak), hány krajcárba került a kávé, hogyan áll órákig az ablakban, hátha arra megy egy osztrák tiszt, és hajlandó bevinni a levelét a városba, a postára. Megindítóak ezek az apróságok, és érezni lehet a sorokból, hogy a mindennapi naplóírás milyen sokat segített abban, hogy ez a jámbor, becsületes és beteges öregember, aki az utolsó percig csak a családjáért és fogoly honvédtiszt fiáért aggódott (nem hitte, hogy neki bármi baja történhetik), a hadbíróságtól szorongatva is mindvégig meg tudta őrizni nyugalmát, lelki derűjét.

„25-én délután – kezdi naplóját –, amikor Arad közelébe érkeztünk, álljt parancsoltak, és csaknem kétórai várakozás után minden tábornok mellé egy tisztet ültettek, így haladtunk aztán ügetésben Arad felé, odaérkezve lépésre váltottunk, és így kocsiztunk végig az egész városon, kíváncsiskodók, katonák és polgárok, jobbára kárörvendő emberek között, báró Haynau⁺ táborszernagy úr lakása elé; ott aztán felmentünk az első emeletre, félóra hosszat álltunk a parancsőrtisztek és segédtisztek között, akik közt ismerősök is voltak, de nem méltattak egyetlen szóra, de még csak egy biccentésre sem. (Pallavicini⁺ is köztük volt.) – Végül egy törzshadbíró egyenként felszólított bennünket, hogy mondjuk meg nevünket, rangunkat és átállásunk napját, ez után az összeírás után újra beszálltunk kocsijainkba – ezeknek a szűk utcában jobbra kellett kanyarodniuk –, és megint csak lépésben a várba hajtattunk, itt pedig a hátsó várnégyszögben helyeztek el bennünket párosával, engem Gáspárral⁺ egy nagyon szerény cellában, mindegyikünknek egy-egy szalmazsákot hoztak, és nyomban utána bezárták az ajtókat, úgyhogy nem maradt más hátra, mint türelmesen és üres gyomorral elhelyezkedni és nyugovóra térni.”

Hogy a foglyok éheztetésének mi értelme volt, senki sem tudja, de tagadhatatlan tény, hogy akihez a családja nem tudott ételt becsempészni, vagy aki súlyos pénzzel nem vesztegetett meg valakit, sokat éhezett. Schweidelnél másnap megjelenik a várparancsnok, Howiger⁺ vezérőrnagy, rendelkezik, hogy azonnal vigyék magánzárkába, de élelmezéséről egész nap nem gondoskodnak. Lenkey⁺ orvos vizsgálati naplójából is kiderül, hogy az őrök ellopták . foglyok ételét.

A tábornokok a világosi fegyverletétel után természetesen megbeszélték, hogyan fognak védekezni, ha hadbíróság elé kell állniuk. Joggal hivatkozhattak rá, hogy ők nem átálltak egy lázadó hadsereg oldalára, hanem felsőbb utasításra, kinevezéssel kerültek a törvényes magyar hadsereghez (néha akaratuk ellenére is), és hogy esküt tettek a magyar alkotmányra, tehát kötelességük volt a magyar hadsereg soraiban megmaradni. Azért, hogy a felségsértés bűntettében ne mondhassák ki bűnösnek őket, egyöntetűen az vallották – akár helyeselték a trónfosztást, akár nem hogy nem értettek egyet az április 14-i függetlenségi nyilatkozattal. Ez a józan és értelmes védekezés józan és értelmes bíróság előtt megmenthette volna őket. Az ő ítéletük azonban előre meg volt írva.

Emlékezhetünk, hogy Haynau⁺ augusztus 25-én kapta meg a kezét megkötő minisztertanácsi határozatot, és nyomban kiadta az utasításokat Ernst⁺ törzshadbirónak, hogy gyorsított eljárással, tanúkihallgatások nélkül, csak a legfontosabb vádpontra szorítkozva kezdje meg a tábornokok perét. Augusztus 31-én ismételten sürgeti Ernstet, ezúttal már pesti főhadiszállásáról: „Szorgalmától, körültekintésétől és energiájától várom ezeknek az eljárásoknak meggyorsítását és mihamarabb való befejezését; külön kötelességévé teszem, hogy tekintsen el minden haszontalan és időrabló formaságtól, és csak a mostani rendkívüli hadi törvényszék számára kiadott különleges utasításokat tartsa szem előtt a haditörvényszéki vizsgálatok során. A meghozott haditörvényszéki ítéleteket esetről esetre külön futárral kell megerősítésre felterjeszteni; futárként megbízható altiszteket kell alkalmazni.”

Ernst⁺ azonban nem az az ember, akit sürgetni kell. Már az első utasítás kézhezvételének napján, augusztus 25-én megkezdi Kiss Ernő⁺ kihallgatását.

Tulajdonképpen nem egy, hanem négy perről van szó: augusztus 25-én kezdi meg Howiger⁺ vezérőrnagy elnökletével egy hadbíróság Kiss Ernő⁺ ügyének tárgyalását; augusztus 26-án Moser⁺ nyugállományú ezredes elnökletével indul meg Aulich⁺, Damjanich, Dessewffy, Gáspár⁺, Knezić, Láhner, Lázár, Leiningen, Lenkey, Nagysándor, Poeltenberg, Schweidel⁺ és Török⁺ pere; szeptember 3-án Howiger⁺ elnökletével Vécsey⁺ kihallgatása; végül október 1-én Moser⁺ elnökletével a Kazinczy Lajos⁺ elleni eljárás. A tábornokokat általában kétszer hallgatták ki, és a két kihallgatás közt kb. két hét telt el. Kiss Ernő⁺nek és Kazinczynak háromszor kellett kihallgatáson megjelennie. Az első kihallgatáskor jegyzőkönyvbe vették a vádlott személyi adatait, és röviden elmondatták vele, hogy mit csinált a szabadságharc ideje alatt. A második kihallgatáskor már látni lehet, hogyan kívánja Ernst⁺ lázadásban és felségsértésben elmarasztalni a vádlottakat: erre vonatkozó kérdésekre kell válaszolniuk, és néhány tábornoknak különleges kérdéseket is tesznek fel. Damjanichnak például állítólagosan Bécsben elrejtett fegyverek ügyében, Poeltenbergnek Schlik⁺ tábornokhoz intézett, a magyar foglyokkal való embertelen bánásmód ellen erélyesen tiltakozó levele miatt, Leiningennek a Budavár bevételekor állítólag az ő parancsára felkoncolt hadifoglyokkal kapcsolatban, Láhnernak a fegyvergyártás adataira vonatkozóan kell nyilatkoznia. A jegyzőkönyvek nem szó szerintiek, a hadbíró vezette őket, vagy mondta tollba egy írnoknak – így hát csak a legritkább esetben kerül beléjük tiltakozás, erősebb kifejezés, öntudatos kijelentés, hiszen ezeket a hadbíró elhagyta vagy átfogalmazta. Még leginkább Vécsey⁺ első kihallgatásának jegyzőkönyvéből látható, hogy a tábornokok önérzetesen és erélyesen védekeztek. Ezt a jegyzőkönyvet nem Ernst, hanem Zimmer⁺ hadbíró kapitány vezette, és Vécsey⁺ néhány tiltakozó szavát megörökítette benne.

A második kihallgatás után a vádlottaknak lehetőségük volt írásban utólagos beadványt terjeszteni a hadbíróság elé. Ezzel a lehetőséggel Kiss Ernő⁺, Lenkey, Poeltenberg, Schweidel, Dessewffy, Láhner, Leiningen⁺ és Nagysándor⁺ élt. Mindezek után terjesztette haditörvényszék elé Ernst⁺ törzshadbíró a büntetési javaslatot és indoklást tartalmazó tárgyalásvezetői előterjesztést. Kiss Ernő⁺ és Vécsey Károly⁺ ügyében szeptember 21-én, Aulich Lajos⁺, Damjanich János⁺, Dessewffy Arisztid⁺, Knezić Károly⁺, Láhner György⁺, Lázár Vilmos⁺, Leiningen-Westerburg Károly⁺, Nagysándor József⁺, Poeltenberg Ernő⁺, Schweidel József⁺ és Török Ignác⁺ ügyében szeptember 26-án egyhangúlag halálos ítéletet hoz a haditörvényszék. Kiss Ernő⁺ és Schweidel⁺ ítélete golyóra, a többieké kötélre szól. Gáspár Andrást⁺ tízévi várfogságra ítélik, mert őt csak lázadásban találták bűnösnek (a trónfosztás után nem harcolt) . Lenkey⁺ János ügyében nem hoznak ítéletet, mert Lenkey⁺ a fogságban megőrült. Az ítéleteket nem hirdetik ki, hanem Haynau⁺ után küldik Pestre, megerősítésre.

Csak hosszas vita után dőlt el, hogy kinek van joga megerősíteni a halálos ítéleteket. Miközben Aradon folytak a kihallgatások, lovag Schmerling⁺ igazságügy-miniszter az 1849. augusztus 27-i minisztertanács elé terjesztette a polgári és katonai foglyokkal kapcsolatos elképzeléseit. Ezek az elképzelések nem voltak olyan képtelenül vérengzők, mint Haynau⁺ tervei, de még így is nyugodtan könyörtelennek nevezhetjük őket. A polgári foglyok közül a minisztereket, a Honvédelmi Bizottmány tagjait, az április 14-i határozat részeseit és a kormánybiztosokat nyilvánítja legvétkesebbeknek, és őket a törvény teljes szigorával kívánja megítélni, de a javaslat azt is kimondja, hogy „a törvények teljes szigora sújtsa mindazokat a polgári hivatalnokokat és lelkipásztorokat, akik április 14-e után kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki a lázadó kormány érdekében”. A katonákkal kapcsolatban Schmerling⁺ aggodalmaskodva jegyzi meg, hogy több mint ötszáz vizsgálatot kell folytatni, és lehetetlen mindannyiukat kivégezni. „Itt is ki kelleme mondani tehát azt az általános határozatot – hogy a legbűnösebbek ne szabadulhassanak a büntetéstől –, amit fentebb a polgári egyéneknél, vagyis hogy mindazok megkapják megérdemelt büntetésüket, akik a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki. Ezt a büntetést kivétel nélkül ki kell szabni mindazokra a tábornokokra és tisztekre, akik korábban az osztrák hadseregben szolgáltak, és átálltak a lázadók oldalára. A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozóan általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbeknek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau⁺ táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk. Így történt ez a lombard-velencei királyságban is, ahol nyolcvanöt személyt jelöltek meg mint legvétkesebbeket. Báró Haynau⁺ táborszernagy dolga lenne, hogy Magyarországon és Erdélyben megjelölje a legvétkesebbeket, a kevésbé vétkeseket sorban várfogságra küldje, a legvétkesebbek névsorát pedig a halálos ítéletek végrehajtása előtt felterjessze, hogy meg lehessen ítélni, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem” – állapítja meg végül. A minisztertanács Schmerling⁺ javaslatát ellenvetés nélkül elfogadja, csak Bach⁺ jegyzi meg, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni, hogy a büntetéseket gyorsan végre tudja hajtani.

A minisztertanács határozatát Ferenc József⁺ augusztus 29-i legfelsőbb kézirata hozza Haynau⁺ tudomására. Ebben azonban egy helyen a minisztertanácsi határozathoz képest fontos eltérés van. Ferenc József⁺ tudtára adja ugyanis Haynaunak: „Akaratom, hogy a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre, és hogy ön a többiek esetében akként éljen az önre ruházott kegyelmezési joggal, hogy megfelelő szabadságvesztés-büntetéssel sújtsa őket” – de aztán váratlanul így folytatja: „Azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem.”

A minisztertanácsi határozat tehát arra kötelezi Haynaut, hogy a halálos ítéleteket megerősítésre küldje fel Bécsbe, a legfelsőbb kézirat viszont csak a kivégzés megtörténtének bejelentését írja elő. Az előző megoldás mellett kardoskodott Schmerling⁺, az utóbbi mellett Schwarzenberg⁺, Bach⁺ és természetesen Haynau, aki teljhatalmának újabb csorbítását látta Schmerling⁺ javaslatában. Az augusztus 31-i minisztertanácson újra szóba kerül a kérdés, mert Haynau⁺ beadványban tiltakozik, „hogy megakadályozzák a forradalmárok kivégzésében, vagyis abban, hogy a bajt gyökerestől kiirtsa”. Eredetileg itt is Schmerling⁺ fogalmazása diadalmaskodik, de Ferenc József⁺ elé jóváhagyásra már más szöveg kerül: Schwarzenbergnek⁺ és a Bécsbe rendelt Haynaunak sikerült rákényszerítenie Schmerlinget⁺, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvben áthúzza saját fogalmazványát, és jellegzetes apró betűivel ezt a szöveget írja a helyébe: „Eszerint legfelsőbb parancs értelmében, valahányszor egy-egy halálos ítéletet végrehajtanak, ezt esetről esetre be kell jelenteni.”

Magyarországon tehát a kérlelhetetlenek győztek. Olaszországban Radetzky⁺ tábornagy a bécsi utasításokat emberségesen megkerülte, Magyarországon viszont Haynau⁺ – Schwarzenberg⁺ támogatásával – örömmel teljesítette, sőt túlteljesítette azt, amit vártak tőle.

Ernst⁺ tehát szeptember 21-én, illetve 26-án Haynauhoz küldi az ítéleteket megerősítésre. Az ítéletekhez a haditörvényszék kegyelmi előterjesztését is mellékeli. Moser⁺ ezredes és Ernst⁺ törzshadbíró nem írt olyan szép és kimerítő kegyelmi előterjesztést, mint Leuzendorf hadbíró százados Batthyány Lajos⁺ ügyében, de azért enyhébb büntetést kért Dessewffy⁺ és Lázár⁺ esetében, nem mulasztva el közölni azt sem, hogy Lázár⁺ voltaképp nem is tartozik a tábornokok közé, hiszen csak alezredes volt; Schweidelről elmondják, hogy csak békealkalmazást töltött be, nem érdemel halálbüntetést; Poeltenbergről pedig, hogy tiltakozása ellenére küldték Magyarországra. Haynau⁺ azonban csak Dessewffy⁺ és Lázár⁺ büntetését enyhíti – agyonlövetésre.

Az ítéleteket Komárom alatt kapja meg Haynau. Nem erősíti meg nyomban őket: Klapkával alkudozik a komáromi vár átadásáról. Az aradi foglyok Komárom megadásától és az uralkodó október 4-i névnapjától várták az amnesztiát. Kiss Ernő⁺ még levelet is írt Klapkának és Asserman⁺ ezredesnek, hogy adják fel minél hamarabb a várat. És Haynau⁺ itt is sikert ért el. A vár csak az őrség életét, büntetlenségét és vagyonát biztosítja. A kapitulációs pontokból az amnesztiára vonatkozó kitétel kimarad – csak kérvényként kerül Ferenc József⁺ elé, magától értetődőn hiába. Haynau⁺ is előterjeszt valamit Ferenc Józsefnek. Október 2-án tájékoztatja, hogy kiknek a kivégzését hagyta jóvá, egy futár pedig egyidejűleg Arad felé indul. A megerősített ítéleteket viszi, és Haynau⁺ főhadsegédjének, Susan⁺ vezérőrnagynak saját kezű levelét, amely még arról is intézkedik, hogy október 6-án – Latour⁺ halálának évfordulóján – mikor és hogyan történjenek a kivégzések: „A hadseregfőparancsnok úr őnagyméltósága megbízásából közlöm önnel, hogy a mellékelt ítéletek végrehajtására reggel, idejekorán kerüljön sor, hogy az elítéltek egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen, elrettentő például.”

A foglyok közt is futótűzként terjed el a hír, hogy az ítéletek megjöttek Aradra. Damjanich⁺ október 4-én egy kis levelet juttat el Leiningennek. Ezt írja benne:

„Ma reggel megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni!”

Leiningennek sikerül a nap későbbi folyamán átmenni Damjanichhoz. Ők ketten nem áltatták magukat kegyelemmel, nyugodtan néztek szembe sorsukkal. Csak sejthetjük, hogy miről beszélgethettek. Valószínűleg a feleségükről, hiszen mindketten rajongásig szerették házastársukat. És természetesen a harcokról, hiszen Leiningen⁺ mindennap szorgalmasan írta visszaemlékezéseit. Damjanich, akit pedig korábban szoros barátság fűzött Görgeyhez, alighanem heves vérmérsékletének megfelelő haraggal szidta, Leiningen⁺ pedig, aki sohasem tagadta meg ezt a barátságot ugyanolyan szenvedélyesen védte Görgeyt. Tudták róla hogy kegyelmet kapott, és hogy Klagenfurtba vitték száműzetésbe. Este aztán történt valami, amiből a legtöbben megsejtették, mi vár rájuk. Megjelent a porkoláb, és átkutatta a cellákat, hogy nincs-e elrejtett fegyver a tábornokoknál. Leiningen⁺ is, Schweidel⁺ is megemlékezik róla „Porkoláb. Fegyverek. Holnap reggel hétkor hadbíróság elé. Élet vagy halál, Uram, amint parancsolod!” – olvashatjuk Leiningen⁺ feljegyzéseiben. Schweidel⁺ másnap hajnalban ezt írja: „Tegnap este bejött a porkoláb, és megkérdezte tőlem, hogy nincs-e zsebbe való pisztolyom vagy más efféle holmim, röviden a tudomására hoztam, hogy már átadtam Howiger⁺ tábornoknak, de ő csak erősködött, és. kutatni akart utána; megengedtem neki, erre aztán el is állt. tőle, de azt mondta, hogy másnap reggel már hét órakor legyek készen, mert a haditörvényszékre kell menni.”

Október 5-én hajnalban egy hadbíró megzörgette az aradi minorita kolostor kapuját, és Kosztka Libor⁺ házfőnököt kereste. Howiger⁺ tábornok „azon megkereséssel küldé, hogy a kivégzendők mellé, minthogy a várban csak Marchot Eduárd⁺ Kapisztrán Jánosról nevezett Szent Ferenc-rendi áldozár s egyszersmind aradvári káplán van, adna lelki atyákat, kik az illetőket az örökös hazába elkészítsék. Ugyanezen célból kerestetett meg Baló Béni⁺ óaradi helvét hitvallású lelkész, valamint a görögkeleti vallású lelkész úr is” – írja a hadbíró látogatásáról Vinkler Brúnó⁺ minorita szerzetes, annak a négy minoritának egyike, akiket a házfőnök a szomorú kötelesség teljesítésére kijelölt.

Reggel hét órakor felsorakoztak a tábornokok. Ernst⁺ törzshadbíró kihirdette az ítéleteket. A porkolábok azonnal megbilincselték a tábornokokat. Gáspár⁺ azt kérte, hogy az utolsó napot hadd töltse halálra ítélt társaival. Kérését elutasították, a tábornokokat visszavezették siralomházzá átalakított cellájukba. Első látogatóik tíz óra tájt a papok voltak, de később mások is engedélyt kaptak a halálraítéltek meglátogatására. Damjanichot, Láhnert, Lázárt és Vécseyt a felesége kereste fel, Schweidelhez beengedték a fiát és Csunkó⁺ őrnagyot, Török Ignác⁺hoz volt segédtisztjét, Tipula századost, Dessewffyhez Máriássy ezredest, sőt Damjanichnál tisztelgő látogatást tett maga a hóhér is.

Haynau⁺ hóhérja a morvaországi Brno városi hóhérja, Franz Bott⁺ volt, aki a szokásos fizetésért vállalta két sintérlegényével, hogy a hadsereghez csatlakozik. Magyarországon azonban a háborús idők miatt minden élelmiszer nagyon drága volt, és Bott⁺ embereivel nem tudott megélni az illetményéből. Attól is félt, hogy hosszas távolléte miatt elveszti a városi hóhéri állását, és szeptember végén felmondott. A felmondólevél annak rendje-módja szerint végigjárta az osztrák katonai bürokrácia előírt állomásait. Október 1-én hozták meg a határozatot Bott⁺ ügyében. A felmondást elfogadták, de kötelezték a hóhért, hogy töltse le két hét felmondási idejét, és ez alatt az idő alatt végezze el a rá váró munkát. Ez a munka a tizenhárom október 6-i aradi vértanú közül kilencnek, az akasztásra ítélteknek a kivégzése volt.

A papok október 6-án már hajnali kettő és három közt megjelennek a tábornokoknál. A legtöbben ébren vannak Aulich⁺ Horatius⁺ verseit olvasgatja az asztalra kirakott feszület két oldalán álló gyertya fényénél, Török⁺ Vauban⁺ könyvét a várépítésről, Láhner⁺ elővette kedvelt fuvoláját, és a haldokló Edgar búcsúáriáját játszotta el Donizetti Lammermoori Luciá-jából, Dessewffy⁺ pedig – nyugodt lelkiismeretének bizonyítéka – jóízűen aludt, amikor a református lelkipásztor belépett hozzá. A legtöbben már megírták búcsúleveleiket. (Néhányan reggel hatkor még egy utolsó levelet írnak.) Tizenöt október 5-én vagy 6-án kelt levelük szövege ismeretes. Fennmaradt Kiss Ernő két levele a lányaihoz, Dessewffy⁺ levéltöredéke, Lázár⁺ három gyönyörű levele a feleségéhez, egy pedig Prohászka⁺ aradi levéltároshoz, Poeltenbergé az apjához és a feleségéhez, Nagysándor⁺ apróbb rendelkezéseket tartalmazó írása a paphoz, Leiningené a feleségéhez, egyik testvéréhez és sógorához, Damjaniché a feleségét gyámolító Vásárhelyi Jánosnéhoz⁺ (és híres búcsúimája, melyet feleségének vigasztalására írt), valamint Vécsey⁺ levele a feleségéhez. Jónéhány levél lappang valahol, hiszen tudjuk, hogy Dessewffy⁺ írt a feleségének (ezt a levelet az asszony a koporsójába tétette), unokaöccsének, Dessewffy⁺ Lajosnak és Máriássy ezredesnek, Török⁺ írt a fivérének, Láhner⁺ a feleségének, Knezić⁺ Egerben élő családjának, Aulich⁺ pedig az öccsének, aki osztrák hadbíró volt. A leveleket a papok juttatták el a címzettekhez, sőt Bardócz Sándor⁺ minorita szerzetes Schweidel⁺ maradék pénzét is eljuttatta: „intett a katonáknak, hogy menjenek ki, azok engedelmeskedtek, s ő a pillanatot felhasználva a pénzt tartalmazó dobozt spárgával a reverendája alá erősítve biztonságba helyezte”. A legmegrázóbb levél alighanem Leiningené sógorához, Rohonczy Lipót⁺ fogoly huszárezredeshez – október 6-án reggel írta, és egy helyen ez a mondat szakítja félbe a levelet: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”

A kivégzésnél ott voltak a papok, akik közül Baló Béni⁺ református lelkész, Sujánszky Euszták⁺, a börtönbüntetést is szenvedő Vinkler Brúnó⁺ és Bardócz Sándor⁺ minorita szerzetes megírta-elmondta visszaemlékezéseit. Ott voltak a fedezetként kivonult Wocher⁺ gyalogezredbeli zászlóalj cseh katonái, közéjük keveredve egy magyar is, Sylvester Lajos⁺ élelmezési őrmester. Nyolc újaradi sváb molnár az akasztófák közelében húzódott meg, ők is mindent láttak. Délután már az aradiakat is odaengedték a vesztőhely és a sáncárok közelébe. Néhány fogoly honvédtiszt – köztük Máriássy ezredes, aki utóbb Dessewffy⁺ özvegyét vette feleségül, és a jelenetet szemléletesen megíró Pfenningsdorf⁺ huszár őrnagy – a rommá lőtt vártemplom tornyából látta a kilenc tábornokot a bitófán.

„El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kirendelt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi; megindultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz⁺, Kiss Ernő⁺t Marchot⁺, Dessewffyt Baló⁺ s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva –, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő⁺ mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét” – írja Vinkler⁺, és az aradi minorita rendház naplójában Sujánszky⁺ szavai nyomán ezt teszik még hozzá „A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő⁺ hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernő⁺t a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát.”

Ezután került sor a kilenc akasztófára ítélt tábornokra. „Ama rémes oct. 6-ának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk; a Grófon kívül még nyolc áldozat, mind hősök voltak … Egy óranegyedet tartott a menet, s talán többet is… Annyi hetek óta először lengette a reggeli szellő a Grófnak szőke ifjú fürtjeit; keserű, sóvár epedéssel nézett körül a világ minden tájai felé, és mondá mély sóhajjal: Ah, mily kedves az Istennek szabad levegője!” – írja Baló⁺ Leiningennének⁺. És most vegye át a szót Herold⁺ újaradi molnár:

„Mi a lovasok és a gyalogosok közé kerülve a gyalogsál karéja mellé jutottunk. Innen láttuk az egész eljárást. Balról a sarokban állt Damjanich⁺ szekere. Damjanichot azon a szemetesszekeren hozták, amelyen a várba a hulladékot szokták szállítani… A többi tábornok a középen állt, s halkan beszélgetett. Mind civilben voltak, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki atilla. A tábornokok egymással beszélgettek, Vécsey⁺ gróf azonban egy szót sem szólt, hanem minden egyes kivégzést nagy figyelemmel nézett végig mintha tanulmányozni akarta volna. Sorra követte a hóhért egyik bitótól a másikig…”

A hóhérnak nehéz dolga volt. Az oszlopszerű bitófákat gondosan ki kellett ékelni, és mélyre kellett ásni, mert a talaj nagyon vizenyős volt. Az 1932-es ásatások tanúsága szerint így sem tudták egyenes vonalban felállítani őket, soruk az ötödik akasztófánál enyhén megtört. Alig volt meg a szükséges magasságuk, ezért a magas termetű vértanú – Leiningen, Damjanich⁺ – kivégzése kínos és lassú volt. Tichy⁺ őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka ingerülten sürgette is a hóhért. Poeltenberg⁺ nyitotta meg a sort – a hadbíróság őt találta a legkevésbé vétkesnek, hiszen kegyelemre is ajánlotta. Utána Török, majd Láhner⁺ következett – két olyan tábornok, aki nem hadvezérként, hanem szakemberként tevékenykedett. Ezek után jöttek a hadtestparancsnokok: Knezić, Nagysándor, Leiningen⁺ – akit osztrák foglyok lemészárlásával is megvádoltak, teljesen alaptalanul –, Aulich⁺ – hadügyminiszteri tevékenységét vették súlyosbító körülménynek –, majd Damjanich. Utolsónak Vécseyről oldották le a láncokat. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért, mint Sujánszky⁺ szavaiból tudjuk, az előtte kivégzett Damjanich⁺ holttestéhez lépett, és bár személyes ellenségek voltak, megcsókolta Damjanich⁺ kezét. A papok eltakarták a szemüket, és még a négyszögben felállított katonaság soraiból is hangos zokogás hallatszott.

„Időközben – folytatja elbeszélését Herold⁺ – a Maros túlsó partján lévő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey⁺ a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey⁺ a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne…”

Ezek után odaengedték az érdeklődőket is a vesztőhelyre. Tichy⁺ őrnagy egy kis népnevelésre is fel akarta használni az alkalmat, és felszólította „a jelenlevő papokat, hogy az eseményekről szóljon valamelyikük néhány szót a néphez”. Utóbb egy pincér elárulta Tichynek, hogy a pap – az egyik minorita szerzetes – magyar beszédében „a katonaságot és állítólag legfelsőbb személyeket is gyalázkodó kifejezésekkel illette, és a kivégzettek tetteit magasztalta”. Gondterhelten meg is írta mindezt Haynaunak, aki ezt a megjegyzést írta Tichy⁺ jelentésére: „A helyes eljárás lett volna a papot felkoncolni; de most, hetek után, ad acta.”

Ernst⁺ törzshadbíró fáradt lehetett október 6-án, mert nem ment ki a négy vértanú agyonlövetéséhez, sem a kilenc felakasztásához. Schückl⁺, az aradi foglyok szerint a legrosszindulatúbb hadbíró százados helyettesítette, ő állította ki a hóhérnak az akasztásokról szóló bizonyítványokat (nem felejtve le róluk a hatkrajcáros illetékbélyegzőt), és ő vezette rá, mint szemtanú, a haditörvényszéki ítéletekre a végrehajtási záradékot: „Végrehajtva 1849. október 6-án, reggel hat órakor.” Ernst⁺ sem volt azonban tétlen: nekiült, és megírta 1306/t számú jelentését Haynaunak:

„Folyó hó 1-i, 41. eln. sz. magas parancsának mindenben eleget téve legmélyebb tisztelettel felterjesztem nagyméltóságodnak a végrehajtási záradékkal ellátott haditörvényszéki ítéleteket, azzal a legalázatosabb megjegyzéssel, hogy Kiss, Vécsey, Aulich⁺, Török, Láhner, Schweidel, Poeltenberg, Nagysándor, Knezić, Leiningen, Dessewffy, Damjanich⁺ és Lázár⁺ vádlottakon a halálbüntetést ma hajnalban végrehajtották, és az elítéltek közszemlére való kitétele a törvény előírása szerint a mai nap megtörténik.”

Este pedig, ugyancsak szabályzatszerűen, elhantolják a kivégzetteket. Az agyonlőtteket a főporkoláb és emberei a sáncárokban, a felakasztottakat a hóhér és legényei a vesztőhelyen. És mivel régi szokás szerint a kivégzettek ruhái a hóhért illetik, a felakasztottakat levetkőztetve lökik a bitóknak hol az eleje, hol a háta felől ásott gödörbe. Melléjük döntik az akasztófa-oszlopokat is.

A brünni hóhér fia a századfordulón Budapesten élt. 1899-ben a M a g y a r H í r l a p munkatársának elmondta, hogy emlékszik „Damjanich⁺ fehér köpenyére, amelyben a vesztőhelyre vitték. E fehér köpönyegét a brünni hóhér halála napjáig használta úti ruhául, amikor hivatalos funkcióban Brünnből vidékre utazott. A fia úgy tudja, hogy a vértanúk ruhája, legnagyobbrészt civil ruhák s kevés tiszti egyenruha, évekig zsákokba összegyömöszölve hevertek náluk Brünnben. A vértanúk fehérneműjét az akasztásnál s a sírgödör ásásánál segédkezett pribékek kapták. Valamennyi vértanú holttestét meztelenül ásták el az akasztófák közelében. Amikor Csernovics Péter⁺ megbízottai megvásárolták Damjanich⁺ és Láhner⁺ holttestét, Damjanich⁺ sírgödrére emlékezett az öreg, de a Láhneréra nem. Három-négy kivégzettnek nyugvóhelyét bolygatták meg, amíg Láhnerra rátaláltak.”

Igen, a családtagok, rokonok, barátok megpróbálták valahogy megszerezni a drága halottakat. A várparancsnokság ridegen elutasította ugyan a kérvényezőket, de megsúgta nekik, hogy szemet huny, ha titokban el akarják vinni a holttesteket. Így aztán a hóhér megvesztegetésével Csernovics Péter⁺, mint láttuk, elvitette rokonának és barátjának, Damjanichnak és Láhnernak holttestét, és mácsai kastélyának parkjában temettette el őket. (Egy és egynegyed századig feküdtek itt.) Urbán Gyula⁺ két aradi ügyvéd segítségével sógorának, Leiningennek tetemét szállíttatta el monyorói birtokára. Leiningen⁺ csontjai innen később a borosjenői katolikus templom kriptájába kerültek, és itt nyugodtak 1876-tól 1974-ig. Vécseyt feleségének egyik barátnője szállíttatta el. Az aradi köztemetőben temették el, és 1916-ban átszállították az aradi kultúrpalota kriptájába.

Nehezebb volt a sáncokból elszállítani a halottakat. Kiss Ernő⁺t csak harmadnapra virradóan tudja kiásni a huszárja egy ismerős inas segítségével, Dessewffy⁺ tetemét pedig csak 1850 tavaszán szerzi meg egy osztrák őrnagy segítségével három unokatestvér, Dessewffy Kálmán⁺, Bánó Miklós és Bydeskuthy Ernő⁺. Kiss Ernő⁺ hat évig hamis sírfelirattal az aradi temetőben, majd tizenhat évig egy rokonának torontáli birtokán, Katalinfalván nyugodott, ekkor került át az alsóeleméri családi sírboltba. (Ma is ebben a most Elemir nevet viselő jugoszláv bánsági faluban van a sírja.) Dessewffy⁺ holttestét rokonai – az osztrák őrnagy követelésére és a feltűnés elkerülésére – nem koporsóban, hanem egy kis ládában, kettéfűrészelve szállították Sáros megyébe, a margonyai Dessewffy-birtokra. (Azóta is ebben a szlovákul Marhań nevet viselő faluban nyugszik; temetőkápolnájára 1977-ben a magyar állam emléktáblát tétetett.)

A többiek sok-sok évtizedig jeltelen sírjukban pihentek, ott, ahol megölték őket. Mivel az emlékoszlopukat téves helyen állították fel, a kiegyezés után Poeltenberg⁺ rokonai, a századfordulón pedig Arad városa nagy költséggel, de hiába keresték a kivégzés helyén maradtakat. 1913-ban végre kiemelik a sáncárokból Schweidel⁺ és Lázár⁺ csontjait. Szólaltassuk meg nagy antropológusunkat, Bartucz Lajost⁺, aki példamutató munkával tárta fel és azonosította ezt a két holttestet:

„Verőfényes, szép őszi nap volt akkor október 20-a. És mégis, amikor reggel nyolc órakor az aradi vár VI. számú kapuja mellett levő sáncárokban megjelentünk, s a rideg várfalakat, majd a várfal hosszában ásott gödörben felhúzott térdekkel fekvő s egymásnak fejjel néző két csontvázat megpillantottuk, egyszerre szinte minden borzalmával megelevenedett előttünk a hatvannégy évvel előbb ott lejátszódott véres tragédia… Schweidel⁺ bal karja ki volt nyújtva, míg jobb karja mellére hajlott… Lázár⁺ két kezét mellére kulcsolva halt meg, s bal lábát teljesen kinyújtotta míg a jobb térdben erősen fel volt húzva. Hitelesen igazolódott tehát az egykorú forrásoknak az az állítása, hogy féltérdre ereszkedve fogadták a lövést, amely életüket egyszerre kioltotta… Kétségtelen, hogy a vértanúk kivégzésére kivezényelt három-három katona közül egy a fejre kettő pedig a szívre célzott. Schweidel⁺ és Lázár⁺ esetébe mindkét fejlövés azonnali halált okozó volt.”

Lázár⁺ és Schweidel⁺ csontjai is a kultúrpalota kriptájába kerültek. Húsz év múlva pedig feltárták a bitón meghaltat sírjait is. 1932 májusában a nagy aradi árvíz után, mikor a Maros megrongálódott töltését kezdték erősítgetni, Adamovics János⁺ építésvezető csontokra bukkant. És csakhamar kiderült, hogy kiknek a csontjai ezek.

Sajnos az ásatás rendkívül kedvezőtlen körülmények közt, kapkodva, a hatóságok állandó zaklatásai kíséretében folyt. Később le is állították, és csak 1933 szeptemberében fejezték be. Komoly szakember nem vizsgálta meg a leleteket. Annyi azonban így is kiderült ezekből az ásatásokból, hogy csakugyan a vesztőhely sírjait tárták fel. A csontokat előbb az aradi temetőben helyezték el, majd 1956-ban a kultúrpalotába vitték. 1974 októberében, a gyásznap 125. évfordulóján mind a tizenegy Aradon és környékén nyugvó vértanú maradványait az emlékoszlopuk tövében újonnan létesített kriptában helyezték el.

Egy perrel azonban adósok vagyunk még, Kazinczy Lajos⁺éval, akinek az ügyét 1849. október 1-én kezdi tárgyalni a hadbíróság. Az első két napon Kazinczy⁺ derűs nyugalommal, igen önérzetesen, valósággal dicsekedve válaszol a kérdésekre. A kivégzések hallatán rádöbben helyzetének komolyságára, és kétségbeesett küzdelembe kezd, hogy bebizonyítsa: nem volt tábornok. Tanúkat sorakoztat fel, és ezek igazolják is, hogy Kazinczy⁺ csak ezredes volt, de hiába. Önálló seregtestet vezetett – akárcsak Lázár⁺ az utolsó napokban –, pusztulnia kellett. Október 11-én még egyszer kihallgatják, majd október 13-án halálra ítélik. Az ítélet lőpor és golyó általi halálra szól, nem is annyira az előterjesztésben felsorakoztatott enyhítő körülmények miatt, hanem inkább azért, mert egyelőre nincs hóhér Aradon. Haynau, akit állítólag személyes ellenszenv is vezérelt, megerősíti az ítéletet, október 24-én kihirdetik Kazinczy⁺ előtt, és másnap reggel agyonlövik. Holtteste máig is az aradi vár sáncárkában van, soha nem emelték ki. Az a történet, hogy Haynau⁺ saját maga közölte Kazinczyval a halálos ítéletet, nem felel meg a valóságnak. Haynau⁺ október 24-én Bécsben van, nem Aradon, a legenda alapjául szolgáló Kazinczy-napló pedig közönséges koholmány.

Haynaunak oka volt rá, hogy siessen Kazinczy⁺ kivégeztetésével. A kivégzések miatt Európa-szerte igen nagy volt a felháborodás. Az osztrák kormányt már augusztusban figyelmezteti a francia és az angol kormány, sőt láttuk, hogy a cár is kíméletre intette Ferenc Józsefet. Tocqueville francia külügyminiszter 1849. augusztus 22-i utasításában ezt írja de la Croix bécsi francia nagykövetnek:

„Nem lehet eltagadni, hogy a magyarok erélyes ellenállása nagy rokonszenvet ébresztett Európában. Általános a meggyőződés, hogy a magyarok legnagyobb része az ország ősi függetlenségéért és törvényes jogaiért hitt harcolni. Az érthető, ha a bécsi udvar nem így fogja föl a dolgot. De ha a magyarokat szigorral kezelné, ha azokkal a férfiakkal, akiknek bátorságát egész Európa bámulja, és akikben odaadó hazafiakat lát, a bécsi kormány úgy bánna, mint árulókkal és rebellisekkel, ha az ország a hódítás jogán lenyűgöztetnék, abból csak gyászos következmények fejlődnének Ausztriára. Mert akkor fegyverrel kellene lenyomva tartani éppen azt az országot, amelyből a fegyveres hatalma nagyobb részét meríti, és így megszűnnék Ausztria hatalmi súlya a nemzetközi életben, melynek pedig megőrzését éppen Franciaország európai érdekből melegen óhajtja. E nemzetközi hatalmi állás épen tartása céljából kellene kegyelem és kiengesztelődés útján a bécsi udvarnak e nemes és derék nép hűséges közreműködését megszereznie.”

Buol gróf, a szentpétervári osztrák nagykövet augusztus 31-i jelentésében megírja Schwarzenbergnek⁺, hogy a cári kancellár, „Nesselrode⁺ gróf értésemre adta, hogy egy amnesztia, amelyet nem előzne meg vizsgálat, jó hatású lenne Magyarországon”. És bár Schwarzenberg⁺ személy szerint is, olaszországi politikája miatt is szenvedélyesen gyűlölte Palmerston angol külügyminisztert, Palmerston figyelmeztető szavát mégsem hagyhatta figyelmen kívül. Az angol államférfi is azt fejtegette, hogy Ausztria épsége érdeke Angliának, de Magyarországnak a győztes jogán való leigázása Ausztriára nézve kárhozatos lesz – kímélni kellene tehát a magyarok érzéseit.

Ezeknek a diplomáciai lépéseknek is szerepe lehetett abban, hogy augusztus második felében az osztrák kormány ingadozó, Haynau⁺ elképzeléseinél mindenesetre jóval szelídebb álláspontra helyezkedett. (Anglia és Franciaország 1849 tavaszán és nyarán a magyar ügyben Ausztria-párti volt, helyeselte a magyar szabadságharc leverését, nem tiltakozott az orosz beavatkozás ellen, csak az embertelen leszámolást nem helyeselte. Az osztrák kormányt éppen az ingatta meg egy időre, hogy baráti nagyhatalmak tanácsolták: járjon el kíméletesen.)

Az a személy, akinek a szava kegyelem és kegyetlenséfi dolgában döntött, Schwarzenberg⁺ herceg volt, az osztrák kormány feje és külügyminisztere, aki a korábbihoz képes korszerűbb, egységes és központosított osztrák császárságot akart létrehozni. Schwarzenberg⁺ megtalálta a módját, hogy kormányának liberális látszatát egy kissé mentse a külföld szemében, de azért a megtorlás kedve szerinti, vagyis minél véresebb legyen. A halovány „vámpír”, ahogy Széchenyi nevezte E i n B l i c k-jében, 1849 nyarán világosan megmondta, hogy a forradalmárok ellen a legnagyobb szigor szükséges, és sok fejnek kell lehullania, mint a mákfejeknek, mikor az ember végigszáguld rajtuk. 1849 őszén pedig azt a kijelentést tette, hogy „az adott körülmények közt nem szabad visszariadnunk a vérfürdőtől”. Ezúttal azt használta fel, hogy Haynau⁺ tiltakozott magyarországi teljhatalmának mindennemű korlátozása ellen. Láttuk, hogy Schwarzenbergnek⁺ sikerült elérnie, amit akart: Haynaunak nem kellett jóváhagyásra Bécsbe felterjesztenie a halálos ítéleteket. Így azután azt lehetett sejteni, hogy nem az osztrák kormány vérszomjas, hanem Haynau.

Amikor a kegyetlen (hangsúlyozzuk még egyszer: az osztrák hadsereg történetében példa nélkül álló) ítéletek és kivégzések híre elterjed, általános lesz a kormányok rosszallása és a közvélemény felháborodása. Palmerston ezt írja Ponsonbynak, a bécsi angol nagykövetnek (aki felfogásában jóval közelebb állt az osztrák, mint az angol kormányhoz, és ismételten hamisan tájékoztatta külügyminiszterét): „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét bitorolták… Hogy nagylelkűségükre hathassunk, arról szó sem lehet. De remélem, hogy ön nyíltan és határozottan ki fogja fejezni azt a csömörérzést, amelyet eljárásuk a mi országunk közvéleményében kelt.” Schwarzenberg⁺ kénytelen angol tudósítókat lepénzelni, majd egy konzervatív magyar főurat, Szécsen Antal grófot Londonba küldeni, hogy az osztrák kormány eljárását a sajtóban mentegesse. Nem sok sikerrel.

Kellemetlen híreket hoz Schwarzenberg⁺ számára a szentpétervári posta is. Buol gróf, az osztrák nagykövet – később Schwarzenberg⁺ tehetségtelen utóda az osztrák kormány élén – ezt írja október 20-i jelentésében:

„Be kell számolnom egy kínos beszélgetésről, amelyet az imént folytattam Nesselrode⁺ gróf úrral. Magához hívatott, és azt mondta, hogy a cárt érzékenyen érintette Medem⁺ gróf úr új híradása a Magyarországon történt számos katonai kivégzésről, és hogy személyes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták, akiknek érdekében a császárnak, felséges urunknak kegyelmére apellált. A kancellár … meglepődött, hogy nem voltak nagyobb tekintettel annak az uralkodónak az óhajára, aki nekünk olyan kiemelkedő szolgálatokat tett: nem értette, hogyan lehetett a velencei és a komáromi precedens után ilyen szigort alkalmazni azokkal az egyénekkel szemben, akiknek mégis volt némi érdemük a harc megszüntetésében. Értésemre adta, hogy politikai hibát követtünk el, megsértve legjobb szövetségesünket, és még ellenségesebbé téve egy nép szellemét, amelyet inkább engesztelni kellett volna.”

Október 24-én újabb rejtjeles jelentést küld Buol: „Berg⁺ tábornok, aki a megérkezését követő nap látta Miklós cárt⁺, a Magyarországon végrehajtott katonai ítéletek miatt még mindig igen ingerültnek találta.”

Október 26-án az osztrák kormány a cár haragja és a nyugati államok közvéleményének felháborodása miatt elhatározza, hogy Magyarországon és Erdélyben „politikai bűncselekmények ügyében a kivégzések felfüggesztendők … Ez a legfelsőbb elhatározás hivatalosan nem hozható ugyan nyilvánosságra, de k ö z v e t v e a nagyközönség tudtára fogják adni.”

Schwarzenberg⁺ annyiból elégedett lehet, hogy a legfontosabb kivégzések már megtörténtek, éppen az ő hírhedt mondása értelmében: „A kegyelem jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk.” Ingerülten utasítja Ausztria diplomatáit, hogy hivatkozzanak Angliának a gyarmatokon, Franciaországnak a forradalmi elemek ellen, Oroszországnak Lengyelországban tanúsított kegyetlenségére, október 28-i utasításában és titkos magánlevelében pedig hosszasan elmagyarázza Buolnak, mivel érveljen a kivégzések helyes és szükséges volta mellett. Buol azonban hiába adja át Schwarzenberg⁺ hivatalos írását a cári kancellárnak – előbb azt a kíméletlen eljárást vetik a szemére, amellyel az osztrák hatóságok Damjanich⁺ özvegyét kiforgatták vagyonából, majd november 15-én újabb kellemetlen beszélgetésről kell jelentést írnia Bécsbe:

„Nesselrode⁺ gróf úr a mai napon visszaadta nekem a főméltóságod által rám bízott és neki szóló, a magyar lázadók kivégzésével kapcsolatos érveinket tartalmazó október 28-i iratot, melyet – bár neki volt szerencsém átadni – alkalmasnak ítélt, hogy őfelsége elé terjessze. Az irat ő császári felségére nem gyakorolta azt a hatást, amelyet főméltóságod joggal elvárt tőle. A kancellár úr azokkal a szavakkal adta vissza nekem, hogy megbízták, közölje velem a császár nevében, hogy meggyőződésén az irat olvasása semmit sem változtatott, és joggal neheztel amiatt, hogy milyen kevéssé veszi figyelembe az osztrák kormány az ő ajánlásait.”

A szabadságharc után az európai politikában komoly változások mennek végbe. 1849 tavaszán Franciaország, Anglia, Oroszország és Ausztria még egyetértett abban, hogy a magyar forradalmat minél gyorsabban le kell verni. Ősszel azonban a magyar és lengyel politikai menekültek kiszolgáltatása kérdésében Anglia és Franciaország élesen a kiszolgáltatást követelő cári kormány ellen fordul. Az aradi kivégzések miatt megroppan az orosz-osztrák szövetség is. Kossuth⁺ a szabadságharc végnapjai idején ezekben a külpolitikai fejleményekben reménykedett, de ezek a mi szempontunkból elkésve jelentkeztek. A múlt század fontos történelmi változásának, a végleges osztrák-orosz elhidegülésnek egyik elindítója így is az aradi tizenhárom kivégzése volt.

Lenkey⁺ János neve hiányzik a kivégzetteké közül, pedig rá kétszeresen is fente a fogát az osztrák hadbíróság: a szabadságharc idején honvéd tábornokságig vitte, és talán még súlyosabbnak számított a másik vádpont, hogy századát, a 6. Württemberg huszárezred ezredesi osztályának 2. századát 1848 májusának végén Galíciából hazavezette Magyarországra. Lenkey⁺ azonban 1849 szeptemberének közepén az aradi börtönben megtébolyodott.

Ernst⁺ törzshadbíró 1849. szeptember 27-én ezt írja róla Haynaunak: „Kénytelen voltam egyelőre függőben hagyni a Lenkey⁺ János felkelőfőnök ügyére vonatkozó büntetési javaslatot, mert nevezetten az elmúlt napokban az elmezavar jelei mutatkoztak, és jelenleg orvosi megfigyelés alatt áll. „

Lenkey⁺ a szeptember 14-i kihallgatáson még értelmesei válaszol a kérdésekre, másnap azonban már kínosan kicirkalmazott betűkkel írva a következő levelet juttatja el c hadbíróságnak

„Kérem kihallgatásomat a tiszt urak jelenlétében, elő fogom adni életem főbb vonásait, mert ilyen leírhatatlanul borzalmas sorsa senkinek sem volt még, mióta világ a világ és senkinek sem lesz, míg csak világ a világ.”

Dr. Jacob Böhm⁺ cs. kir. főorvos szeptember 23-tól november 25-ig naponta felkeresi Lenkeyt, nem is annyira azért, hogy gyógyítsa – és az akkori orvostudomány nem is tudott volna sokat segíteni rajta –, inkább hogy megállapítsa, valóban beteg-e vagy csak szimulál. Megfigyeléseit gondosan feljegyezte a vizsgálati naplóban, ebben a szívszorító olvasmányban. (Érdekesség kedvéért hadd említsem meg hogy dr. Jacob Böhm⁺ feljegyzéseit – dr. Bőhm Jakab, a Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa adta a kezembe.)

Lenkey Károly⁺, Lenkey⁺ János bátyja 1868. december 19-én egy levélben megírta néhány gyermekkori emlékét barátjának, Egervári (Potemkin) Ödönnek⁺ – ez is talán segít megvilágítani Lenkey⁺ János néhány kijelentését, amelyet Böhm⁺ doktor megörökített a vizsgálati naplóban:

„Apám úgy jutott a bécsi lakáshoz, hogy a magyar gárdánál szolgálván 1799-ben szabadságra jött haza Egerbe, megismerkedett Keszlerffy Theresia édesanyámmal 1800-ba odahagyta a gárdát, és anyámat nőül vette, és Bécsbe vitte, hol az ismeretes magyar b o r k e r e s k e d é s t indította meg, így születtem én Bécsbe 1803-ban február 27-én. A franciák 1807-ben anyámat Bécsből Egerbe szülőihez szalajtották, ahol mindaddig maradt, míg 1809-ben öcsém, János nem született, ezután ismét Bécsbe mentünk, és 1809-ig, míg a franciák Bécset újra meg nem látogatták, mire anyám velünk újra megszaladt. Egerbe hazajött, és többé vissza se ment, mert a franciák sok károkat okoztak apám pincéibe, és anyám csak azon volt, hogy a kereskedéssel felhadjon.

Apám Lenkey⁺ Ákos öccsét már 1801-ben felvitte magához, és bevezette a kereskedésbe, 1810-ben megbízta őt a kereskedés vitelével, és engedve anyám akaratának lejött lakni Egerbe, azon tervvel, hogy öccse, Ákos Bécsbe, és apám pedig az országból szedje és küldje fel a borokat, így kívánván folytatni a kereskedést. Így történt tehát, hogy én Bécsben, öcsém pedig Egerbe jött a világra. – 1812-ben, míg apám borokat vásárolni volt az országba – meghasonlás jött létre anyám és apám között –, mire apánk hazajött, csak k e t t ő n k e t t a l á l t h o n n c s e l é d e k k e l, mert anyánk elhagyott – és szülőihez költözött. Apám elkeseredésébe rögtön mindent dobra veretett, és bennünket felpakolt, és elmentünk Aradra lakni, és így jutottunk 1812-ben Aradra. Öcsém midőn hétesztendős korát elérte, Bécsbe vitetett Ákos nagybátyámhoz, aki őt a Löwenburg-intézetbe adta.

Ez a családi háttér és az 1809-es menekülés magyarázza, miért hajtogatja Lenkey⁺ a börtönben, hogy őt rosszul nevelték, és hogy „ő már kétéves korában, szüleit meg sem kérdezve célszerűbbnek tartotta volna, hogy a maga útját járja”.

Nem tudjuk, mi okozta Lenkey⁺ elmebetegségét, de az osztrák orvos soraiból megtudunk egyet-mást fogságának körülményeiből. Az őrt állóknak eszerint kedvenc szórakozása lehetett, hogy mindenfélét bekiabáltak a cellájába, és élvezték, ha sikerült őrjöngő dührohamot előidézniük. Az ennivaló java részét a küldönc ehette meg. Lenkey⁺ világosabb pillanataiban kéri is, hogy váltsák le. Úgy látszik, attól is félt, hogy megmérgezik, mert időnként nem volt hajlandó enni. „Kiemelte az ablaktáblákat, eltorlaszolta velük és más használati tárgyakkal a bejáratot, meztelen vetkőzött, és csak útiköpenyével takarózva feküdt az ágyon; végképp senkit sem akart bebocsátani, és azt mondta, hogy csak az ablakon át hajlandó válaszolni a kérdésekre. – Sem ételt, sem italt nem vett magához, míg a rettenetes éhség este rá nem kényszerítette” – írja Böhm⁺ szeptember 27-én.

Az idő egyre hűvösebb, de biztonsági okokból Lenkey⁺ ablaktábláiban nincs üveg. Erőállapota rohamosan hanyatlik. „Az elmezavar napról napra erősödik, a beteg testi ereje napról napra csökken, nem tud járni, sem állni, egész nap összekucorodva fekszik az ágyon a saját piszkában” – írja a november 8-tól 14-ig terjedő hétről a megfigyelő orvos, majd november 24-25-i keltezéssel a következő szavakkal fejezi be a vizsgálati naplót: „Azt állítja, hogy elveszítette szeme világát, mégis látja, kijelentése szerint, hogy a testét fény övezi. – Az utóbbi időben mindig betakarja a fejét is, és nem válaszol egyetlen kérdésre sem.”

Ilyen állapotban tengődik Lenkey⁺ 1850 februárjáig; (bár orvosai már november végére várták a halálát). Egy dühroham során – állítólag a vasrácson zúzta szét a fejét – végre megváltja szenvedéseitől a halál. Végre – ezt a szót használja Ernst⁺ törzshadbíró is Haynauhoz írt jelentésében 1850. február 14-én:

„E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott, és a orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey⁺ János lázadóvezér végre halál útján fogyatékba jutott.

Ernst⁺ 1850 februárjában még Aradon van, hiszen szüntelenül folynak a perek a fogoly honvédtisztek ellen. Sok halálos ítélet, de ezeket a minisztertanácsi határozat értelmében nem hajtják végre, helyette tizenhat-tizennyolc évre várfogságba küldik az elítélteket. Többen meghalnak a aradi várbörtönben vagy a kazamatákban: 1849 őszén Bergmann ezredes, 1850-ben Farkassányi százados és Soltész őrnagy, 1851-ben Csunkó⁺ őrnagy és Sághy kapitány. Egy halálos ítéletet azonban végrehajtat Haynau. Hauk Lajos⁺ alezredest, aki korábban osztrák hadnagy volt, majd félelmetes tollú haladó újságíró és a bécsi negyvennyolcas forradalom egyik vezére, végül Bem⁺ egyik legkedvesebb törzstisztje, 1850. január 31-én szintén halálra ítélte az aradi hadbíróság. Haynau⁺ az ő ítéletét megerősítette, és tájékoztatta róla Schwarzenberget⁺ is. A herceget kényelmetlenül érintette a hír, emlékeztette válaszában Haynaut az október 26-i határozatra, a nemzetközi felháborodásra. Cinikusan azt javasolta, hogy Haynau⁺ változtassa Hauk⁺ büntetését húszévi várfogságra. Ennek a végét a már ötvenöt éves vádlott úgysem fogja megérni. Levele elkésett: Haukot⁺ Aradon kivégezték.

Az aradi elítéltek közül 1850 júniusában kegyelmet kaptak azok, akik még 1848 előtt kiléptek az osztrák hadseregből (a vértanúk közül Lázár⁺ és Kazinczy⁺ is ebbe a csoportba tartozott volna), de többségük hosszú évekig, jóval Haynau⁺ és Schwarzenberg⁺ halála után is fogságban volt. Ez azt mutatja, hogy nem pusztán Haynau⁺ és Schwarzenberg⁺ bűne volt a véres megtorlás, hanem ezt helyeselte, követelte és éveken keresztül gyakorolta maga az uralkodó, Ferenc József⁺ is.

Ami az aradi vértanúk emlékének megőrzését illeti, különösebb büszkélkednivalónk nincs. A nép híven őrizte emléküket: Lévay József először név nélkül, 1861-ben megjelent költeményéből mindmáig gyűjthető nóta lett. („Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára…” – A nóta történetét példásan feldolgozta Mándoki László és Bodgál Ferenc.) Méltó életrajza azonban egy aradi vértanúnak sincs, a róluk szóló könyvek java része téves adatokat és legendákat hagyományoz tovább egyre eltorzultabb formában. Perük anyagának, naplóiknak, a szemtanúk feljegyzéseinek mindmostanig nem volt megbízható kiadása vagy fordítása. A nyugati történetírásban pedig egyre gyakoribb az a fajta teljesen téves értékelés, amely Schwarzenberget⁺ nagy liberális politikusként ünnepli, az aradi vértanúk kivégzés pedig osztrák szempontból nemcsak érthetőnek, hanem helyesnek is tartja. (Jellemző példája Peter Ivan Hidasnak a montreali McGill egyetemen benyújtott és elfogadott doktori értekezése: I m p e r i a l L i b e r a l C e n t r a l i s t s a n d t h e H u n g a r i a n R u l i n g C l a s s. T h e I m p a c t o f F r a n z J o s e p h ’ s A d m i n i s t r a t i o n o n H u n g a r y 1 8 4 9 - 1 8 5 3.)

Szomorúan jellemző, hogy az aradi akasztófák helyét jelző emlékoszlopot sem a megfelelő helyen állították fel 1881-ben. (Szerényebb kő 1871 óta, szerényebb emlékoszlop 1874 óta jelölte ezt a téves helyet. Ez utóbbi ma az emlékoszlop dombjának hátsó oldalába lefektetve látható.) A vértanúk 1890-ben leleplezett aradi szobrát, Zala György munkáját 1919-ben eltávolították. A szobor most is megvan, jó állapotban, de nincs felállítva.

A vértanúk közül csak egynek a sírján van Magyarországon: Lenkey⁺ Jánost 1936-ban áthozták az aradi temetőből szülővárosába, Egerbe.

Befejezésül: munkámhoz sok segítséget kaptam Magyarországon és Erdélyben, hivatalos szervektől, a korral foglalkozó történészektől és a kérdés iránt érdeklődő adatszolgáltatóktól egyaránt. Segítségüket ezúton is köszönöm, nélkülük aligha jutattam volna a munka végére.

Poeltenberg, mikor összegyűjtötték a vértanúkat, hogy meginduljon a gyászmenet, ki az akasztófákhoz, végignézett társain, és ezt mondta: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Talán ennek a könyvnek a segítségével egy kissé közelebbről is megismerkedhetünk a deputáció tagjaival, a magyar forradalom és szabadságharc leghűségesebb katonai vezetőivel, rokonszenves emberi arculatukkal, példás helytállásukkal, kiváló katonai tulajdonságaikkal, minden erényükkel és hibájukkal. Van közöttük magyar, német, szerb, horvát, született hadvezér és közepes tábornok, forradalmár és királypárti, de egyek voltak az igaz ügy szolgálatában, az emberi tisztességben és katonai becsületben. Nem véletlenül terelte össze és ítélte halálra őket a győztes hatalom: a „forradalmi hidra” fejét akarta levágni. „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon” – hivalkodott Haynau, de a történelem nem neki adott igazat, hanem azoknak, akiket vérpadra küldött, és akik tiszta szívvel és emelt fővel álltak bíráik és hóhéraik elé, azzal a gondolattal, hogy „mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet”.

Irodalom

A szabadságharc befejező szakaszáról a legújabb átfogó, de hadtörténeti kérdésekkel viszonylag keveset foglalkozó összefoglalás: Spira György: Polgári forradalom (1848-1849). V. fej. A hanyatlás és a bukás. In: Kovács Endre-Katus László: Magyarország történelme 1848-1890. Bp. 1979. 367-434 – Hadtörténelmi szempontból még mindig a leghasználhatóbb: Breit József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harczának katonai története. 3. köt. A nyári hadjárat. Bp. 1898. – Az aradi vértanúkról számos (igen vegyes értékű) kiadvány jelent meg; ezek közül a fontosabbak: Varga Ottó⁺: Aradi vértanúk albuma. Bp. 1890.; Kacziány Géza: Magyar vértanuk könyve. Bp. 1906.; Bartha Albert: Az aradi 13 vértanú pörének és kivégzésének hiteles története. Bp. 1930.; Pintér Lajos: Az aradi tizenhárom vértanú. Bukarest, 1973.; bizonyos mértékig ideszámítható még: Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság.” A negyvennyolcas honvédhadsereg katonaforradalmárai. Bp. 1977.

Klapka⁺ májusi defenzív haditerve: Barta István: Kossuth Lajos⁺ kormányzóelnöki iratai. Bp. 1955. 363-366. (Kossuth Lajos⁺ összes munkái XV.) – A fiumei hadműveletről: Kossuth⁺ levelei Bemnek (Bem⁺ egy korábbi ötletébe belekapaszkodva): 1849. május 21. Barta i. m. 372-374; 1849 május 26. Barta i. m. 401-404.; 1849. június 26. Barta i. m. 597-599 – Bem⁺ visszamenetele Erdélybe: Bem⁺ levele Kossuthnak, 1849. május 26.: OL H2. OHB 1849:7514. – Kossuth⁺ a támadásról: Kossuth⁺ levele Klapkának, 1849. június 7.: OL R 295. Klapka György⁺ iratai. 1. cs. 3. tét.; szövegét Klapka⁺ korábbi köteteiből és nem az akkor még Franciaországban őrzött eredeti iratról közli Barta i. m. 483-485. – Perczel⁺ 1849. június 7-i kátyi veresége és leváltása: Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848-1849-ben a délvidéken. Bp. 1901. 196-201.; Barta i. m. 489-490.; 499-501. – Görgey⁺ Vág menti támadásáról: Görgei, Arthur: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849. Leipzig, 1852. II. 152-184.; Görgey⁺ Arthur: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. Bp. 1911 . II. 134-163.; Asbóth Lajos⁺ emlékiratai az 1848-iki és 1849-iki magyarországi hadjáratról. 2. kiad. Pest, 1862. I. 165-217.; Sréter István: Görgey⁺ Vág menti műveletei 1849. június hóban. Magyar Katonai Közlöny 1910. 1-16. – Az 1849. június 26-i minisztertanácsról és a Bécs illeni támadás szükségességéről: Kossuth⁺ levele Görgeynek, 1849. június 26.: Barta i. m. 597. – „Csapást csapásra egyedül Ausztria ellen”: Görgey⁺ szavai az 1849. június 26-i minisztertanácson: Görgei i. m. 1852. II. 189.; Görgey⁺ i. m. 1911. II. 168. – A haditerv megváltoztatása az 1849. június 29-i miniszter– és haditanácson: Barta i. m. 621. – Az 1849. június 28-i győri vereségről: Görgey⁺ István: 1848 és 49-ből. Bp. 1888. II. 635-647.; Görgey⁺ és Ludvigh János kormánybiztos 1849. június 29-i jelentéseit közli: Steier Lajos Haynau⁺ és Paskievics. Bp. 1926. I. 135-140.

Bem⁺ levele Kossuthnak a komáromi összpontosítás szükségességéről, 1849. július 3.: HL Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc iratai 36/137. – Mészáros⁺ kinevezése: Barta i. m. 634-635. – Az 1849. július 2-i komáromi csatáról: Görgei i. m. 1852. II. 205-223.; Görgey⁺ i. m. 1911 . II. 183-199.; Klapka⁺, George: Memoirs of the war of independence in Hungary. London, 1850. I. 129-140.; Klapka György⁺: Emlékeimből. Bp. 1886. 258-260. – Klapka⁺ és Nagysándor⁺ közvetítői tevékenységéről, szépítve: Klapka⁺ i. m. 1886. 175-205. – Az 1849. július 11-i komáromi csatáról: Klapka⁺ i. m. 1850. I. 203-212.; Klapka⁺ i. m. 1886. 261-263. – Görgey⁺ sebéről Görgey⁺ István i. m. III. 38-46. – Az 1849. július 15-17-i váci csatáról: Görgei i. m. 1852. II. 255-276.; Görgey⁺ i. m. 1911. II. 228-247.; Tragor Ignác: Vác története 1848-1849-ben. Vác, 1908. 197-307. – Az 1849. július 20-i turai lovasharcról: Mészáros Lázár⁺⁺ emlékiratai. Pest, 1867. II. 295-297.; Danzer F. Alfonsz: Dembiński⁺ Magyarországon. Bp. 1874. 326-331. – Perczel⁺ az 1849. július 29-i minisztertanácson: Barta i. m. 794.; Aulich⁺ szavait idézi Aulich⁺ Görgeynek írt leveléből, 1849. július 31.: Steier i. m. II. 46. – Dembiński⁺ kinevezése: Barta i. m. 797-806. – A rimaszombati tárgyalásokról: Steier i. m. II. 5-12., 105-112. – Szemere⁺ és Batthyány Kázmér⁺ meghatalmazása: Barta i. m. 795. – A kormány államiratai: Barta i. m. 801-804., 839-843.

Az 1849. augusztus 2-i debreceni vereségről: Görgey⁺ István i. m. III. 273-312.; Gyalokay Jenő: A debreceni ütközetről. Hadtörténeti Közlemények 1927. 48-82. – Kossuth⁺ szavai a korona felajánlásáról: Kossuth⁺ levele Szemerénék és Batthyány Kázmérnak⁺, 1849. augusztus 4.: Barta i. m. 821 . – Schwarzenberg⁺ levele Berg⁺ orosz tábornoknak, 1849. június: HHStA, Wien. Ministerium des Äussern. Politisches Archiv. Russische Intervention in Ungarn. Karton 28. (OL Filmtár W 1042.) – Simbschen⁺ vezérőrnagy jelentése Haynaunak Szeged magyar kiürítéséről, 1849. augusztus 2.: HL Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc iratai 41/230. – A hadügyminisztérium Dembińskinek a visszavonulás irányáról, 1849. augusztus 6.: Barta i. m. 829. – Perczel⁺ Törökországba indulásáról: Perczel Miklós⁺: Naplóm az emigrációból. Bp. 1977. I. 19. – Az 1849. augusztus 9-i temesvári csatavesztésről: Mészáros⁺ i. m. II. 354-362.; Danzer i. m. 370-386.; Guyon⁺, illetve Vécsey⁺ jelentését közli: Görgey⁺ István i. m. III. 496., 567-568. – Kossuth⁺ leköszönési okirata és búcsúkiáltványa a nemzethez, 1849. augusztus 11.: Barta i. m. 845-846. – Görgey⁺ hadseregének lőszerhelyzetéről az orosz átvételi jegyzék: Neidhardt, H. von: Bericht über die Kriegs-Operationen der russischen Truppengegen die ungarischen Rebellen im Jahre 1849. Berlin, 1851. III. 76-77.; Wacquant, Anatole (Strobl von Ravelsberg, Ferdinand): Die ungarische Donau-Armee 1848/49. Breslau, 1900. 373-374 – Kossuth⁺ levele Bemnek, 1849. augusztus 14.: HL Az 1848-1849 évi forradalom és szabadságharc iratai 43/262 i.; közli Steier i. m. II. 341-343. – A déli hadsereg felbomlásáról: Potemkin Ödön: Az 1849-iki magyar hadsereg feloszlásának okai az aradi és temesvári táborozással. Pest, 1867. 104-147.; Steier i. m. II. 276-280. – Zambelly Görgeyvel vitázó kiadatlan kézirata (unokája, Hánisch Ferenc tulajdonában, Budapesten): Antwort auf die Briefe ohne Adresse von einem Veteranen. – Az osztrákok előtti fegyverletétel állítólag kedvezőbb kilátásairól: Andics Erzsébet: 1848-1849. Tanulmányok. Bp. 1968. 361-402. – Klapka⁺ 1849. augusztus 3-i sikeres komáromi kitöréséről: Klapka⁺ i. m. 1850. II. 4-11.; Klapka⁺ i. m. 1886. 264-266. – Damjanich⁺ elutasító levele Schlikhez, 1849. augusztus 12.: Steier i. m. II. 349 – Baudisz feljegyzései Arad átadásáról: Görgey⁺ István i. m. III. 654-661. – Frits Buturlint⁺ támadó cikke: Galignani’s Messenger 1849. december 6. – Damjanich⁺ szavait idézi: Margitay Gábor: Aradi vésznapok. Bp. 1890. 130. – Beniczky Lajos⁺ szavai a világosi fegyverletétel előestéjén: Steier Lajos: Beniczky Lajos⁺ bányavidéki kormánybiztos és honvéd ezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót mozgalomról. Bp. 1924. 362. – Rüdiger⁺ 1849. augusztus 14-i kisjenői ebédjéről: Asbóth i. m. II. 263-264.; Görgey⁺ István i. m. III. 622-625. – Görgey⁺ lelkiállapota Nagyváradon: Steier i. m. II. 260-267. – Görgey⁺ levele Klapkának, 1849. augusztus 16.: Klapka⁺ i. m. 1886. 221-223. – Paszkevics⁺ levelei: Steier i. m. 301-302., 385-393.

Schönhals⁺ táborszernagy Haynauról: Biografie des k. k. Feldzeugmeisters Julius Freiherrn von Haynau. Gratz, 1853. 25. – Piret⁺ altábornagy Haynauról: Lukinich Imre: Haynau⁺ minősítési táblázatai. Levéltári Közlemények 1923. 192-194. – Ludvigh János kormánybiztos Haynauról: Ludvigh levele Kossuthnak, 1849. június 24.: Steier i. m. 131. – Mészáros⁺ Ormairól⁺: Mészáros⁺ i. m. II. 19-20. – Ormai⁺ lemondása, 1849. augusztus 7.: OL H 88. A hadügyminisztérium aradi iratai. – Dessewffy⁺ válaszlevele Franz zu Liechtenstein⁺ herceg altábornagy 1849. augusztus 17-i levelére: Steier i. m. II. 395-396.

Kazinczy⁺ kinevezéséről: Görgey⁺ levele Kossuthnak, 1849. május 29.: OL H 2. OHB 1849:7610. – Kazinczy⁺ szavai Görgeynek írt 1849. június 26-i jelentéséből: Steier i. m. I. 78. – Bem⁺ Kazinczy⁺ segítségét kéri: Kossuth⁺ levele Görgeynek, 1849. augusztus 3.: Barta i. m. 816-818. – Görgey⁺ intézkedése: Görgey⁺ levele Aulichnak⁺, 1849. augusztus 5.: Barta i. m. 827-828.

Ernst⁺ jellemzése: Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú. Bp. 1979. 127. – Leuzendorf hadbíró százados kegyelmi előterjesztése Batthyány Lajos⁺ ügyében, 1849. augusztus 30.: Károlyi Árpád: Németújvári gróf Batthyány Lajos⁺ első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. Bp. 1932. II. 562-567. – Komárom kapitulációjáról: Szillányi, Peter: Komorn im Jahre 1849 mit besonderen Hinblick auf die Operationen der ungarischen Armee an den oberen Donau und Waag. Leipzig, 1851. 170-264.; Klapka⁺ i. m. 1886. 218-234. – Franz Bott⁺ hóhér felmondólevele: HL Abszolutizmuskori iratok 113/23. cs. – Tichy⁺ jelentése az egyik minorita szerzetes beszédéről Haynau⁺ széljegyzetével: Bartha Albert i. m. 227-228. – A hóhér fiának visszaemlékezése: Magyar Hírlap 1899. október 6. 18. – Poeltenberg⁺ rokonainak kísérlete a holttest megtalálására: Varga⁺ i. m. 153-154. – Arad város kísérlete a holttestek megtalálására 1910-1911-ben: Pintér i. m. 127.

Kazinczy Lajos⁺ életrajza: Pásztor i. m. – Kazinczy Lajos⁺ koholt naplója az írásmű hamis voltát bizonyító jegyzetanyaggal: Az aradi vértanúk. Bp. 1979. II. 273-314., 329-333 – Tocqueville francia külügyminiszter de la Croix bécsi francia nagykövetnek írt 1849. augusztus 22-i utasítását idézi: Károlyi i. m. I. 547-548 – Palmerston angol külügyminiszter Ponsonby bécsi angol nagykövetnek írt 1849. szeptember (október?) 9-i levelét idézi: Angyal Dávid: Az ifjú Ferenc József. Bp. é. n. 108. – Schwarzenberg⁺ szavait (Hauk⁺ ügyében is) idézi: Angyal i. m. 115-117. – Szécsen Antal gróf küldetése: Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. 3. köt. Bp. 1965. 430-432., 434-436., 442-445 – A törökországi magyar menekültek kiadatásának kérdéséről: Hajnal István: A Kossuth⁺ emigráció Törökországban. I. köt. Bp. 1927. – Lenkey Károly⁺ levele Egervári (Potemkin) Ödönnek⁺, 1868. december 19.: OSzK Kt Quart. Hung. 2523. 24-25. fol. – Az aradi vértanúk nótájáról összefoglalóan: Mándoki László: Az aradi vértanúk nótájának kérdéseihez. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve XIV-XV. (1969/1970). Pécs, 1974. 207-230. – A zárószavak Görgey Artúr⁺ 1849. augusztus 11-i búcsúkiáltványából.

Az irodalom megadásakor sohasem hivatkoztunk a kiadványunkban megtalálható visszaemlékezésekre és okiratokra.