Munkácsra érkeztem*, hogy az ott és a két szomszéd – Ungvár és Zemplén – megyében állomásozó csapatok felett a parancsnokságot átvegyem, és hogy azon sok rendetlenségnek és panasznak, melyek az egyes csapatvezénylők közti viszályok miatt a minisztériumhoz e vidékről szünet nélkül jöttek, véget vessek. Tudtam, hogy feladatom nem csekély: eréllyel láttam tehát hozzá. Kihirdetém kinevezési okiratomat, magamhoz hívatóm az összes csapatparancsnokokat, s röviden és nyíltan előadám, mily intézkedéseket szándékozom a Gácsország felől várható minden támadás ellen tenni. Bangya+ őrnagy (az egykori lapszerkesztő)* volt itt előttem a parancsnok, és éppen néhány nap előtt raboltatott a határon*, Barco+ tábornok egy beütésének viszonzásául. Ő derék férfi volt. „Élni és élni hagyni” volt kommunisztikus jelszava; naponta kártyázgatott Szintay+ kormánybiztossal, s az elrabolt vágómarha nagyobb részével neki kedveskedett. Természetes, hogy ily „kézzel fogható” bizonyítékoknak benső barátságot kelle szülniök, és ellenben mindent, ami e baráti viszonyba közbetolakodott s azt háborgatta, ellenségnek kelle tekinteni, s ellene közös erővel küzdeni. Hogy Bangyának elébe tételem nem lesz ínyére, azt gondoltam, és személye iránt – mint különben minden tiszttársam iránt szoktam – még annál szívélyesebb s nyíltabb valék; és már hittem is, hogy magam viseletével csekély sérelméből a tövist kihúztam. Estve négyszemközt megbeszéltük az ügyet, és szíves kézszorítással búcsúztunk el egymástól.
Szintayval+ másképp valék. Hivatalos pofával fogadott: én sem vágtam barátságos arcot. Hisz úgyis gyűlöletes volt már előttem a 48-iki országgyűlésen tett indítványa* s az ez által saját pártján elkövetett árulása miatt. Nem tehetek róla, de ezen csínyt tekintem egyik főokául annak, hogy a Karok és Rendek termében a viták utóbb szenvedélyesekké és ingerültekké váltak.
Másnap, a tisztikar bemutatásánál Bangya+ betegségi bizonyítványát nyújtá nekem által, s midőn több távollevő századost betegnek jelentett, mindjárt tudtam, hányadán vagyok, és feltettem magamban, hogy óvatosan, de szigorúan látok tisztem teljesítéséhez.
Ekkor hozá Eötvös+ ungvári kormánybiztos gyorspostája a hírt, hogy az ellenség Hanusfalvánál hatszáz rosszul fegyverzett emberből álló csapatunkat megverte, és Varannó felé nyomul. Azonnal elindítám Nagymihály felé a 35. zászlóalj egy osztályát három ágyúval. Fájdalmasan érintett, hogy ezen osztállyal csak egy főhadnagy – Schumann+ – és két hadnagy indult el. Estve Ungvárra érkeztek, és – fájdalom – már itt kellett tapasztalnom az irányomban előidézett engedetlenség jeleit. De én is éreztem, hogy ennek következményeitől csak a legnagyobb szigor óhat meg; s elő is vettem azt, Haim+ hadnagyot fogságba tevén. Ősmertem elleneimet! Beszélni tudtak, de nyíltan fellépni egy sem mert, s tudtam, hogy egy példa elég lesz gyermekes hencegésöket lehűteni. Még azon éjjel jött Schumann+ főhadnagy kérni, s én megbocsájték Haim+ hadnagynak, mert ellenség elébe mentünk, azon kijelentéssel, hogy majd ahol a golyó fütyöl, köszörülje ki a csorbát.
Ungváron megösmerkedtem Eötvös+ kormánybiztossal, akiben rögtöni megjelenésem e kis erővel irántam határtalan bizalmat keltett. Nagy rémképlátó, különben tevékeny, kellemes társalgású ember. Tizennégy nap alatt legalább tizenötször értesített az ellenség közeledéséről; és midőn Barco+ valóban támadást intézett Munkács felé Podheringre, utamban Varannótól Ungvárig hat gyorspostát kaptam ügetve, vágtatva. Ezen levelekben még rajzok s egész hadi rendelkezések voltak, amelyek szerint a turfaremetei vashámornak* kellett megtámadtatnia. Ezen hámor megtámadtatása rögeszméjévé vált; s ha rajta áll, az egész magyar hadsereget e körül helyezi el. Szintay+ is egyik levelet a másika után írta erősítésekért, de nem annyira aggodalomból, mintsem hogy engem zavarba ejtsen. Nem sikerült neki.
Azonban megtudtam, hogy az ellenség előnyomulása Hanusfalva felé vaklárma, de hogy Vogel+ tábornok Eperjesen hadakat gyűjt. Beniczky+ – a losonci hős* – Kassán vala, s éppen babérain nyugovék, midőn tudósítást vett, hogy az ellenség nagy erővel készül előnyomulni. Ha az ember szép férfi, hősként csodálják, akkor nem valami nagyon jól esik egyszerre csak arról értesülni, miszerint az ellenség nagy hadakat gyűjt, hogy minden babérunkat sárba tapossa. Nemzeti gyarlóságunk volt általában, hogy mihelyt valahol az ellenség egy kis csapatkája állását elhagyni kényszerült, minden újságban kivívott diadalunkat kürtölgettük, míg azt végre magunkkal is elhitettük, s édes tétlenségbe merültünk, azt hivén, hogy már mindent megtettünk, s elérkezett az idő magunkat bámultatnunk. A Beniczky+ sürgető kérésére, hogy Kassára segítséget vigyek, és minden ott állomásozó csapatok felett a parancsnokságot átvegyem, odamentem. E kis csapatkával való megérkezésem rendkívüli örömet keltett, és haditanács tartatván, határozattá lőn, hogy azonnal csapjunk az Eperjesen gyülekező ellenségre. Beniczkynek+ egyébként köszönetet mondék a bennem helyezett eddig példátlan bizalomért, amelynél fogva a főparancsnoksággal megkínált, s helyesnek véltem neki megmondani, mennyire tudom, hogy ő az, ki mindenkor kész az ellenséget megtámadni, és csakis annak tulajdoníthatom az eszmét engem meghíni, s az e kerületre terjedő hatalmát nekem átadni, hogy én hosszabb időn át állottam katonai szolgálatban. De a hiúság ördöge már felköltötte benne a megbánást, hogy a haditanácsban általam előterjesztett hadintézkedések szerint kilátásba helyezett oly könnyű győzelem dicsőségét hirtelenkedve nekem engedte által. Némi zavarral felelte tehát: „No – tudod – majd úgy közösen intézzük a dolgot.” Alászolgája! Felpakoltam, s még aznap elutaztam.
Hogy a közjóért valamit tegyek, egy kis hadat vontam össze Varannón, azonkívül Turjaremetét és Munkácsot megszállva hagytam.
Beniczky+ levélben értesít, hogy a tervezett támadást Eperjesre eddig meg nem tehette, de ápril hó 19-én minden bizonnyal megteszi, és felszólít, hogy támogassam. Megtettem a tőlem telhetőt. 19-én hét órakor reggel három század, rengeteg hegyeken tett egy napi és egy éji fárasztó menet után Sóvár előtt állott, mialatt én más három századdal Feketepatak felé állítva előőrseimet, az ellenséget Hanusfalva felől fenyegetém.
Ekkor jön levél Beniczkytől+, hogy az eperjesi támadás a parancsnokok egyenetlenkedéseik miatt* meg nem történhetett. Szinte megfakadtam bosszúságomban, ezt azonban egy fontosabb dolog eloszlatta. Jelentést kaptam, hogy az ellenség Munkács felé nyomul; azonnal intézkedtem, hogy a Varannón állomásozó csapat egy része Ungvárra és Remetére, a remetei pedig egyenesen Polena felé induljon.
Nyomorúságos hadműködés! úgy jártam, mint az egyszeri a rövid paplannal; ha felhúzta, hogy teste felső részét melegítse, lábai fáztak meg, és viszont.
Ezalatt történt meg a podheringi csata*, melyet az ellenség a Martiny+ kedvéért vívott, hogy őt a legboldogabb halandóvá tegye. Az ellenség megveretett; azaz ő a vízen túl állott: Martiny+ innen; és miután az átmenetet a rendkívül magos vízállás miatt nem erőszakolhatta, s a Pribék+ alatt hátába nyomuló kis csapattól fenyegettetett, a támadást meg nem újította, de gyors menetekben a határon át visszahúzódott.
Martinyt+ – a legboldogabb halandót – legénységével Podheringnél táborban találtam, s azon roppant örömmámorban, hogy az ellenséget megverte, talán még ma is ott állana, ha fel nem rázom letargiájából s nem indítom az ellenség üldöztetésére.
Ekkor értesülök, hogy a rég elenyészettnek hitt Dembiński+ ismét előtűnt, s a gácsországi széleken álló összes csapatok feletti főparancsnokságot átvette. Nem tehetek róla, de semmi bizalmam se volt az emberhez, bármennyi részvétet éreztem is iránta a tiszafüredi sajnos esetnél. Nevetséges felindulásban láttam őt, midőn magam teljesen nyugodt tudtam maradni. Megkísértem az esetet előadni.
A kápolnai szerencsétlen ütközet után történt! Én akkor Répásy+ tábornokkal Tiszafüreden voltam*. Nekünk – miután egy hónapon át semmi egyebet nem tettünk, mint fel s alá jártunk Madaras és Kenderes közt – a Kápolnától hátráló sereget kellett volna oltalomba vennünk, vagy azzal erősödve előnyomulnunk. Poroszló előtt ellenparancs jött. Ehhez már szokva voltunk. Az úton találkoztunk a hadsereggel, amely ugyan hátrált, de amelyre irigykedtem azon szép ütközetért, amelyben oly hevesen folyt a munka. Klapkával és kíséretével a Poroszló és Tiszafüred közti töltésen találkoztunk. Keserűen panaszkodott Dembińskire, s e szavakkal végzé: „Vagy én; vagy ő!” Tiszafüreden Szemere+ jelen volt. A táborban a legnagyobb izgalom. Görgeyért – sőt ellene is – beszédek tartattak. A kimenetel kétségtelen volt. A mi hadtestünk egyik párttal sem vegyült. Délután a vezérek mind Dembińskinél voltak. Estve haditanács a Szemere+ elnöklete alatt. Ezt tudtuk: tárgyát nem. Engem az egész közvetlenül nem érdekelt. Estveli nyolc óra tájban Görgey+ Bayer+ ezredessel Répásyhoz+ jött. Rövid idő múlva Bayer+ Répásy+ jelenlétében felszólít, hogy kísérjem. Belépünk a Dembiński+ szobájába, aki velünk volt szállva a Bernát házánál+. Bayer+ egy rendeletet nyújt át. Dembiński+ elolvassa, felugrik s kiáltja: „A hadsereget elvehetik, de könyveimet soha; én csak az elnöknek vagyok felelős!” Bayer+ nevetséges pátosszal felelt: „Uram, én katona vagyok, és elöljáróimnak engedelmeskedem. Még egyszer felszólítom önt, hogy nekem a kívántakat adja ki.” Elámultam. Dembiński+ kardjáért szalad, a mellékszobából három segéd rohan ki, kardjaikat menet közben kötve fel, Löwinger+ (vezérkari tiszt) hóna alatt tartja a jegyzőkönyvet, és esküszik, hogy csak holttestén át vehetik azt el tőle. Dembiński+ egyik kezében kardját, másikban egy jegyzőkönyvet tartván, dühös mozdulatokkal folyvást ordítoz. Már valóban hinni kezdém, hogy kénytelen leszek verekedésbe keveredni, amelynek előttem oka is ösmeretlen volt, és amelyben hirtelenében nem tudtam volna kit üssek, kit védjek? Én azonban összetett karokkal nyugodtan állottam s Bayerrel+ kimentem a szobából, aki a folyosóra lépvén, hangosan kiálta: „Gránátosok!” Oda is állított minden ajtóra két-két embert, s az ajtókat becsukta. Tehát katonai lázadás. Ma nekem, holnap neked, gondolám magamban! Kíváncsi voltam azonban az egésznek okát megtudni, kérdezősködtem s megtudtam, hogy a Szemere+ elnöklete alatt tartott haditanácsban az összes vezérek bizalmukat megvonták Dembińskitől és két tábornokot választottak, akik mindaddig, míg a kormány másként nem intézkedik, a Dembiński+ oldala mellett álljanak, és minden hadiműködésébe befolyjanak. Ez Dembińskinek tudtára adatván, ő sipkáját ragadta meg, s e szavakkal a földhöz vágta: „Ha tudnám, hogy sipkám tudja, mit gondolok, így lökném el. Nekem nincs szükségem semmi adlatusokra!” stb. Erre elhatároztatott, hogy ideiglenesen Görgey+ vegye át a parancsnokságot, és Dembiński+ felszólíttatott, hogy mind az általa vezénylett kis hadtestet, mind jegyzőkönyveit is adja által. Tudjuk már, miként fogadta a Szemere+ által aláírt ezen határozatot. Másnap Kossuth+ jött el! Görgey+ megtartotta a parancsnokságot, Dembiński+ Debrecenbe ment. – Magam is Debrecenbe mentem, s kénytelen voltam tapasztalni, mint gerjesztette Dembiński+ mindenkiben maga iránt a szánakozást, s mint izgatott Görgey+ ellen. Ez véleményem szerint nemtelen fegyver volt, és nekem ez az ember nem tudott tetszeni.
De térjünk vissza elbeszélésünkhöz. A szerencsés ütközetről s tett hadi intézkedéseimről rögtön jelentést tevék, s az ellenséget Polenáig üldözém. A hideg lelt, és valóban igen elgyengültem, Munkácson csak annyi időm volt, hogy enyhítőszert vehettem be, egész nap nem ettem semmit, és reggeli nyolc órától esti hat-óráig lovon ültem, a világért sem ültem volna kocsira, nehogy rossz példát mutassak; még kevésbé maradtam volna el, nehogy a Munkácson heverő engedetlenkedő népnek hacsak még oly csekély okot is adjak a rágalmazásra.
Polenán szép csapatkát gyűjtöttem össze, mintegy háromezer embert. Időközben Beniczkyt+ is felszólítám. hogy a gyalogosztályt és a három ágyút küldje vissza.
Polenán történetesen estek közelebbről tudomásomra a 35. zászlóalj tisztikara által ellenem koholt izgatás némely részletei. Ennek főrugója Rosty+ volt, a legidősebb százados, Kossuthnak rokona. Bangya+ – amint nekem itt mondák – nyílt előzékenységemmel tökéletesen meg volt nyerve. De Rosty+, aki az időközben viselt zászlóalj-parancsnokságtól most, hogy azt ismét Bangyának kellett átvennie, elesett: nem látott más módot e zászlóalj őrnagyává lenni, mintsem ha Bangya+ alezredes és hadmegyei parancsnok lesz, engem pedig visszaküldenek oda, ahonnan jöttem. Efelett ülés tartatott, amelyben természetesen a lármások határoztak, a többieknek nem volt szavuk, s ha lett volna, természetesnek találom, hogy őrnagyuk ellen fel nem léphettek, s így a hozott határozathoz csatlakozni kénytelenek voltak. Igaz, most már magam is a Bangya+ előléptetésének volnék szószólója, tudva, hogy ő rangban valóban idősebb volt nálam; csakhogy annak mindenesetre ellene szavaznék, hogy valamely fontosabb állomásba helyeztessék, miután hadi dolgokban teljesen járatlan, és nagy önhittségével sokat árthatna. Azonban sok bajnak elejét vehettük volna, ha mint pajtás nyíltan lép előmbe. De bárhogy volt, megtörtént! A tanácskozás eredménye egy, a minisztériumhoz ellenem intézett kérelem volt; s a válasz? – „Hogy megtizedeltetik őket!” Ezt Polenán tudtam meg! Engem már eléggé bosszantott Szintay+ kormánybiztos, aki nem volt képes csapataimnak egy cipót szerezni, de azért minden intézkedéseimbe avatkozott, ezt meg is írtam neki nyíltan és világosan. Ehhez járult még, hogy a Zrínyi zászlóalj* egy szájhőse irányomban nyilvánosan a legalábbvaló kifejezésekben nyilatkozott. Én az egészet, minthogy csak magánúton jött tudomásomra, és hivatalosan soha fel nem jelentetett, hallgatással akartam mellőzni; de már ily beszédeket mégsem tűrhettem tovább; elhívattam Burián+ századost, és meghagytam neki, hogy azonnal híja össze egész tisztikarát, és szólítsa fel: nyilatkozzanak most, kinek van személyem ellen valamely kifogása, mint férfi állok elébe; többet nem tehettem. A felelet természetesen az volt, hogy nekik ellenem semmi kifogásuk, sőt inkább … stb. – Nyomorultak.
Délután kihirdettetém a haditörvényeket mindazok ellen, kik feljebbvalóik iránt oly beszédeket hallatnának, melyek a legénységre rossz hatást gyakorolhatnak. E perctől nyugtom volt.
Szintay+ szorgalmazott, hogy menjek át a határon, és hajtsak át annyi marhát, amennyit csak lehet. Megutáltam ezt az embert. Megint zsákmányra vágyott. Mellőztem tanácsát, és kinyilatkoztatám neki, hogy nem vagyok rablófőnök, és csak hadakkal szándékozom a csatatéren szembeszállani. De mivel ezt a határon túl álló ellenség nagy száma mellett tennem nem szabad, a határ védelmére szorítkozom; végre nyomatékosan megkértem, ne keveredjék az én dolgaimba. Ennek az lett a következése, hogy egy Eötvöshöz+ írt levelében engem sárga-feketére festett. Legyen neki az ő hite szerint!
Ezen kormánybiztosi bajaim közepette rendeletet kapok Dembińskitől, annyi csapattal, amennyivel lehetséges, Varannónak Hanusfalvára mennem. A parancshoz képest legjobb csapataimat Ungvárt összegyűjtvén megindultam.
Azonközben az önkény egy kellemetlen esete merült fel. Riczkó+ százados Uzsoknál három századdal betört Gácsországba*, s egy falu összes marháját elhajtatta; és ámbár minden még előkeríthető darab marhát visszajutattam, sőt kárpótlást is adattam, a századost pedig törvényszék elé állíttattam: a tény megtörtént, éspedig a én kormányom alatt, aki csak imént minden ily gondolatnak határozottan ellene szegültem. Riczkónak+ le kellett mondania! …
Részint gyalog, részint szekereken Hanusfalvára s a ellenségtől elhagyott Eperjesre érkeztünk, mintegy háromezren. Bevonulásunk váratlan volt, és mégis előnkbe repült néhány rögtönzött koszorú. Meglehetős kényelembe tettük magunkat a városban annyi ide s tova futkosás után, s már hivők, hogy e kényelmet huzamosabban élvezhetjük: midőn másnap parancsot kaptunk Bártfára nyomulni.
Meg kell itt alkalmilag említenem, hogy tiszteim fejökben a pezsgőbor az elégedetlenség utolsó szikráját eloltá, és ők azon éjjel fényes fáklyás zenével tiszteltek meg, miután csak rövid idővel előbb gyengéd kezektől font illatos koszorúcskával lepettem meg, néhány sor kíséretében „az eperjesi honleányok„ aláírással. Csinos kis emlék! csak azt sajnálom, hogy a névtelen küldőnek köszönetemet személyesen át nem adhattam.
Délután egy órakor elindultunk, s nehéz szívvel mentünk Raszlavicára, ahonnan rövid éjjeli nyugalom után Bártfa felé folytattuk menetünket. Rendeletet kaptam Raszlavicán Hedryt+ nyomozni*! Nekem igen kellemetlen feladat, mely azonban a kivitelben még kellemetlenebb volt, mintsem azt képzeltem. Én ugyanis e feladatot Gulácsy+ vadász századosra ruháztam át, és magam számosabb tisztekkel az öreg Hedryhez+ szállásoltam be, aki inasát még az országútra előmbe küldé, hogy engem meghíjon. Az inas ostobasága, amellyel izenetét átadta, okozá, hogy igen udvariatlanul feleltem; az inas előreszaladt urához, ez pedig már ötvenlépésnyi távolból levett kalappal közeledett, mindenféle magos címeket keresvén elő, hogy megengeszteljen. Ezen alázatoskodás undorított, de mivel sok tréfát vártam belőle, a meghívást elfogadtam. Kérdezősködtem fia hollétéről, és megtudván, hogy valóban eltávozott, nejéhez mentem, a további nyilvános kutatást megszüntetendő. Szép, holdvilágos éjjel volt. A Hedry+ laka egy szép falusi lak, angolkerttel környezve. A ház körül sűrűn felállított csatárlánc csillogó szuronyai éles ellentétet képeztek e csendes éji tájképpel. Elérzékenyültem nagyon, mint hasonló eljárásoknál rendszerint. Mennyivel inkább kellett elérzékenyülnöm itt, midőn közelebb menvén, a lak főajtajában egy női alakot* pillanték meg, összetett kezekkel … érdekes, szelíd arcát a hold világító, s olvasható volt rajta a mély fájdalom. Nem valék képes közelebb lépni. Előhívám a századost, a vadászokat elküldém, s a motozást megszüntetém. Egy hálás pillantás volt jutalmam. Nem győzhettem le a szégyenkezés érzetét, s együgyűen mentegetőzém. E hölgy lefegyverzett, és sokáig tűnődtem, tulajdonképpen mi hatott rám annyira, s rájöttem, hogy szelíd arculata mellett feltűnően hasonlít D. L.-ra. Az estvét szinte boldogan tölthettem volna, ha nem kellett volna az okozott ijedtséget jóvá tennem, és ha az öreg nem forgott volna kiállhatatlan pofájával örökké körültünk. Nem tudom, miért, de ezen raszlavicai házkutatásra mindenkor a szégyen némi érzetével emlékeztem vissza.
Bártfa felé nyomultam, midőn a félúton előmbe küldött huszárok hírül hozzák, hogy az ellenség közeledik; csapataimat azonnal csatarendbe fejlesztém, de ezáltal elkésvén, csak két óra tájban értem el Bártfát. Szokás szerint semmi ellenséget se láttunk. A zabavai állásos korcsmánál előmbe jött a város főbírája a tanács egy részével, s ünnepélyes beszéddel fogadtak, amelyet igen röviden és – amint vélem – nyersen viszonoztam. Igen nem szeretem az ily „formalitásokat”.
Itt megtudtam, hogy a szabolcsi lovascsapat századosát, Maurert+ és hadnagyát, Komjáthyt+, akik szekéren akartak kémszemlét tenni, a múlt éjjel Zbórón elfogták.
A városba vonulásom alkalmával jégesőként hányták ránk a csinált és természetes koszorúkat, amelyeket nyomomban jövő lovasságunk elgázolt, mindenütt lobogott a nemzeti zászló, és bizonyosnak tartám, hogy éppen azon házakban, amelyek ablakain leng most a legnagyobb háromszínű lobogó, a császári csapatok megjelenésénél legelőbb dugják ki a császári zászlót. Az ily kényszerült színlobogtatás igen ízetlen dolog. Egy egyszerűen, de csinosan öltözött, két varkocsba font hajú leányka szemérmesen pirulva közeledett, s kezét nyújtá fel hozzám, eleinte nem tudtam, mit akar; ez még nagyobb zavarba hozta, végre az egyik kezében egy sima, egyszerű, keskeny háromszínű szalagocskát, a másikban egy gombostűt pillanték meg, s most kitalálván kívánságát, lehajlottam nyergemből, és büszkén tűzettem magamra a szalagot. Büszke valék ez egyszerű teremtés érzetnyilvánulására, és őszinte szívességgel megcsókoltam volna e gyengéd érzésű egyszerű leánykát.
Kár, hogy nem ösmerem. A nagy tolongásban nem kérdezősködhetém felőle.
Eközben viszonyom tiszteimmel mindinkább bizalmasabb lett, egyszóval olyan, amilyent kívánhattam A szolgálatot játszva és szívesen teljesíték, minden parancsot készséggel fogadtak és pontosan végrehajtottak, de én se követeltem semmi méltánytalant. Kivált Pribék+ és Gulácsy+ vítták ki becsülésemet, s vonzalmam irántok napról napra öregbedett.
A csapatok eleinte a városban tanyáztak, másnap két táborba szállíttattak. Az egyik a fürdő felé vivő úttól balra, a másik Sárpatak felé. Estve, midőn a város – természetesen a mi tiszteletünkre – éppen kivilágíttatott, előőrseink felriasztottak. Szálláson a plébánusnál* voltam, azaz hogy az ő lakásán, mert a plébánust elvitték Gácsországba. Itt közel egy hetet időztünk.
Gulácsyt+ megbíztam, hogy Zbórón mindent „rekviráljon”, amire a csapatnak szüksége van, erre a parancsot Dembińskitől kaptam. Gulácsy+ teljesíté a meghagyást, és Erdődy+ gróftól lovakat, szekereket és ökröket is hajtatott el és miután ebbeli jelentésemre Luzsénszky+ kormánybiztos e lépést jóváhagyta, a dolgot én is abbahagytam.
Későbben, midőn Bártfát elhagytam, kérdőre vontak, miként tehettem ily erőszakoskodást, holott Erdődy+ gróf teljességgel nem ellenséges érzelmű! Miként igazoltam magam e vád ellen, később mondom el.
Itt azon értesítés lepett meg, hogy az ellenség ismét Munkács felé nyomul elő. Engem azonnal Hanusfalva felé rendeltek, s helyettem Jászvitz+ jött egy dandárral Bártfára.
Ismét Raszlavicára mentem, s az érdekes Hedrynénél+ igen jól töltöttem el egy napot. Este teáztunk. Csak Miklós és Imre* voltak itt velem. Mindinkább felhevülvén, midőn már kissé jókedvűek lettünk, azazhogy elfáradtunk, háziasszonyunk nyugalomra vonult. A mi hálószobáink az épület egy másik részében voltak, de mi még itt maradtunk a díványokon és karosszékeken, túláradt kedvünkben nem alhatánk, s motozáshoz fogtunk; nyugodt vérrel e tettet rosszallnunk kell. De meg is bűnhődtünk. Egy fiókot nyitunk meg, abban újságlapokat találtunk, kivesszük, s ekkor egy borítékából kivett összehajtott levelet pillantunk meg. Mind a ketten megdöbbentünk, az újságlapokat visszatettem, a fiókot hallgatva bezártuk, s le valánk hűtve; e levél figyelmeztetett, mily messzire mentünk, mily gyengédtelenek voltunk, értettük egymást szó nélkül, szégyenlők a dolgot, s nyugalomra vonultunk.
Másnap korán fel voltunk; de kedves háziasszonyunk is, akitől szívélyesen búcsúztunk el. Nem láttam őt többé!
Kifáradtan értünk Hanusfalvára. Innen délután Eperjesre rándultam, és késő éjszakáig értekeztem Dembińskivel, akit környezetével egy nagy asztalnál kiürített csájos poharaknál találtam. Tizenkét órakor a vendéglőbe mentem vacsorálni – rosszkedvvel. Ez a Dembiński+ csak panaszolkodni tud, mint egy siránkozó vén banya. Gyakran történik, hogy az ember éppen akkor bukkan víg társaságra, midőn legkevésbé gondolná. Itt ösmerkedtem meg Mártonffyval+. Vitézül ontottuk Champagne pezsgő vérét, s éjfél utáni két óráig derekasan koccintgattunk. Tudj isten, korhely nem vagyok, de néha-néha mégis szeretem telt pohárnál a fesztelen vígságot és természetesen a cigányzenét. Korán reggel Hanusfalvára mentem, és egész csapatommal Varannóra indultam. Mártonffy+ délután meglátogatott Hanusfalván.
Varannón Inglikhofer+ orvosnál voltam szállva, akivel már egy előbbi átvonulás alkalmával ösmerkedtem meg, s aki rendkívül féltékeny volt, és minthogy nálam a tisztek egész nap ki s be jártak, volt is alkalma a féltékenykedésre, mert neje csinos volt, s így természetes, hogy mindegyik szívesen udvarolt neki, annál inkább, mert féltékeny férjéből mindannyian tréfát űztek. Valóban nevetséges volt ez ember viselete, midőn a legközelebbi falura hítták. – „Menni vagy nem menni” volt a kérdés! de a beteg a ház jó barátja és súlyos beteg levén, végre szekérre ült s elindult – de mily pofát vágott hozzá! …
Este vígan puncsoztunk, midőn parancs érkezett Hanusfalvának Girált felé mennünk.
Pribék+ és Gulácsy+ tőlem Varannón megváltak. Az előbbi Ungvárra, Gulácsy+ csak Nagymihályba ment. Segélycsapatokat vezettek, de ami már feleslegessé vált, mert az ellenség közeledtének híre valótlan volt. Magam négy század Zrínyivel, két század vadásszal, egy század lovassal és három ágyúval Varannóról megindultam.
Elfelejtém rövid, de szívélyes néhány percemet megemlíteni, amelyet első nagymihályi átutazásom alkalmával élveztem. Egy reggel ugyanis Nagymihályból Újhelybe rándulván, délre oda értem, s meglátogattam Stainer+ barátomat. Ott mulatásom ugyan oly rövid volt, hogy csak álom gyanánt tűnik fel előttem. De szép, jó álom volt az! Alig válthattunk néhány szót …
Hanusfalváról másnap megindultunk Girált felé és – miután csapatainknak útközben egy folyón kellett átgázolniok – későn este értünk Sztropkóra, ahová minket Dembiński+ rendelt. Ez az örökös ide– s tovahúzódás igen kalandossá kezde válni, de igen céltalannak látszott. Másnap Szvidnikre értünk, ahol Dembiński+ egy kis hadat gyűjtött. Itt azon sejtelemre kellett jönnöm, hogy Dembiński+ néha mélyen tekint a kancsó fenekére, legalább szenvedélyes modora ezt gyaníttatá velem; vagy éppen agyában nem volt minden rendén. E tulajdona a parancsnoksága alatt álló hadra mindenesetre csak kárt hozhatott.
Midőn a visszaérkezett Pribéket+ mutatám be neki, gyalázatosan bánt velem. A kormánytól miattam dorgálást kapott – mondá, én azonban sohase tudtam meg, miért, de azonnal gyanítám, hogy itt Szintay+ van a játékban, s törvényes vizsgálatot kívántam. Ezt kereken megtagadta. Le akartam köszönni. E szándékomnak tiszteim szegültek ellene. Már Dembiński+ is megbánni látszott heveskedését, s így a dolog abbamaradt. Feltettem azonban magamban, hogy Szintay+ és Bangya+ ellen az első alkalommal keményen fellépek.
Háromnapi pihenés után Zbóróra mentem, Dembiński+ Bártfára. Itt is három napig maradtam, s az előőrsi szolgálatot láttam el. Itt történt, hogy midőn az első napon az Erdődy+ gróf számtartójához jöttem ebédre, két levelet találtam az asztalon német címzéssel, a duklai postán feladva. Szoros zárlatom dacára tehát az uradalomnak összeköttetésben kellett lennie Gácsországgal. A leveleket – amelyek a számtartó állítása szerint Thomka+ ügyvédtől eredtek – jelenlétemben felbontattam, s ekként rájöttem, hogy Thomka+ az uraságnak jelenti, miszerint állítólag én sok ingóságot elhordattam (holott ez a Luzsénszky+ kormánybiztos rendeletére történt), és a tömeggondnoknak ügyetlenséget vet szemére, hogy a birtok mégis az öreg Erdődy+ nevén vezettetik, mi mellett könnyen elkobozhatják, ha erről a magyar kormány értesül. Nem fért hozzám ezen vallomást felhasználnom, s így egy családot szerencsétlenné tennem. Abbahagytam a dolgot. Megtudtam azonban, hogy Thomka+, az én nyargoncom írt neki, s egy mentegetőzéssel teljes levelet kaptam; annyi bizonyos, hogy az ellenem emelt előbb említett panasz visszavonatott, vagy tulajdonképpen elaludt.
Szvidnikről Zbóróra menet Polyánkára jöttünk, ahol néhány nappal azelőtt egy huszárfedezettel vitt borszállítmányt elvettek. Dembiński+ pihenőt fúvatott, s a lakosoktól elhagyott falut felprédáltatta. – Iszonyatos jelenet! Az állatiasság ébredt fel a legénységben. Két parasztot találtak, az egyiket megölték, a másikat súlyosan megsebesítették. Dembiński+ egy zsámolyon ült kíséretétől környezve; Burchard+ bort öntögetett, valódi tokajit és sajtot osztogatott. Elhagytam e helyet, s a falu végér egy csűr alá húzódtam, mert az eső szakadt. Végre továbbindultunk, a falu égni kezdett, úgy hallám, hogy Dembiński+ a bíró házát gyújtatta fel. A viskó csakhamar földig égett. A tűz terjedését az eső akadályoztatta meg, mely már harmadnapja tartott. E napot el nem felejtem soha!!!
Két napot tölténk Zbórón, midőn parancsot kaptam Bártfára húzódnom vissza. Dembiński+ többi csapataival Raszlavicára és csakhamar azután Demétére vonult. Dembiński+ itten közlé velem a hadügyminiszteri intézvényt a célba vett intézkedésekről, s ismét szabad menetet engedett haragjának Görgey+ és Klapka+ ellenében, s kinyilatkoztatta, hogy ha az ő ellenjavaslatait el nem fogadják, leköszön. Tizenegy óra volt este, mindjárt tea után!
Csak fél nap valék Bártfán, midőn parancsot kaptam elindulni és a Dembiński+ hadtestének előőrse gyanánt Klussó és Lófalu közt tábort ütni.
Egy kis falut építettünk itt magunknak gallyakból, és meglehetős kedélyesen éltünk. Valahára itten visszaérkezett a 35. zászlóalj hiányzott része. Most hát volt egy zászlóalj gyalogságom, egy osztály vadászom, egy század a 20. zászlóaljból, nyolc lövegem és mintegy kétszázötven lovasom.
Ebédre a lófalusi tiszttartóhoz* jártunk. Ez egy lengyel születésű, jószívű becsületes ember volt, utolsó falatját megosztotta volna velünk.
Nőm itt meglátogatott, s innen Pestre ment.
Itt azon szomorú kényszerűségbe jutottam, hogy egy halálos ítéletet kellett aláírnom. Meghányván a dolgot minden oldalról, végre a főparancsnoksághoz küldém az ítéletet, ahonnan csakugyan megerősítve jött vissza.
Időközben Dembiński+ a minisztérium elébe terjesztett javaslatához ragaszkodva, leköszönt. Lemondása elfogadtatván, Wysocki+ és Dessewffy+ jöttek az ő helyére, éppen midőn a muszka sereg közeledésének híre megvalósult.
Velünk közlött lemondásában nyilatkoztatá, hogy örökös ellenségei elleni harcunkban, mint egyszerű önkéntes, részt kíván venni. A dolog tulajdonképpen úgy állott, hogy még reménye lévén a főparancsnokságot visszanyerni, e részben Dessewffy+ és Wysocki+ előtt nélkülözhetetlennek akará magát feltüntetni.
Apró cirkáló és előőrsi csatározások után, az ellenség 18-án estve egy erős arcvéddel Bártfát elérte, sőt Bártfa és Zabava közt táborba szállott. 19-én reggel egy lovas előcsapat megkezdé a csatázást. Előreküldék egy fél század lovast, hogy az előőrsöket és cirkáló csapatokat azalatt magamhoz vonhassam. A fél század szándékom ellenére elfogadta a csatát, és egy hasonló erejű csapatot jó sikerrel megrohant. De miután az ellenség szaporodott, és egy ellenséges csapat a völgyön kifejleni törekedett, egy század vadászt küldék a völgyön uralgó hegyoldalra, és lovasságomat előreindítám. Alig érkezik ez oda, egy erős lovascsapat bontakozik ki a bártfai völgyön Zabavánál, s az előreküldött gyenge csapatot visszafelé szorítja. E pillanatban szuronnyal rohanja meg Szalay+ hadnagy* egy fél század vadásszal, idétlenül és egyenes utasításom ellenére az említett csapat után nyomuló lovasságot, és az azalatt már visszatérő csapattal teljesen bekeríttetett. Szalay+ egy fiatal oroszlánként viaskodott. Vadászfegyverrel kezében számosabb lovasság ellen védé magát. E válságos percben az előbb visszahúzódott lovasság végre ismét előretört, és visszaverte annyira az ellenséges lovasságot, hogy a tizenegy sebből vérző Szalayt+ megmenteni, és öt halottnak hátrahagyatásával a fél századot – amely különben kénytelen lett volna magát megadni – századához visszavonni időt nyertünk. Gulácsy+ százados egy sortüzeléssel éppen a kellő percben támogatá e lovassági rohamot, s úgyszólván eldöntötte ezáltal a csatát, s a hadnagyot és vadászait megmentette. Ezen majd három óráig tartott csatározás után előcsapatomat lassanként visszavontam, és a hertneki és lófalusi völgy közti magaslaton csatarendbe állván, ezen kedvező állásban vártam az ellenség támadását. Mintegy félóra múlva meggyőződtem, hogy az ellenség az én állásommal egyenirányú, tőlem jobbra eső völgybe erős gyalogcsapatokat indított. Szándéka volt engem innen, mialatt arcban foglalkoztatott, egészen elvágni, kénytelennek láttam tehát magamat lövés nélkül hátrahúzódnom, amire annyival is hajlandóbbnak kellett lennem, mert nyolc ágyúmmal igen nagy területi akadályokon kellett áthatolnom. Szabadabban lélegzém, midőn Bartosfalva és posványos völgye már hátam megett volt. De midőn az oszikói meredeken és patakon áthatoltam, már nyugodt voltam, kapott utasításom szerint ugyan Ternyéig kellett volna hátrálnom, de miután ott biztos tudósítást kaptam, hogy a demétei tábor elindult és egész Kapi alá húzódott, s én a kozákok cirkálásait már némileg ősmertem, még Fintáig visszavonultam; annyival inkább, mert a csata alatt érkezett vezérkari tiszt* azon szóbeli parancsot hozta, hogy még ma Kapiba kell érkeznem. Csakis csapataim fáradtsága okozta, hogy Fintán megállottam, és tovább hátrálni vonakodtam. Három jelentésemre még e percben sem kaptam választ, és már esti tíz óra volt, a jobbról és balról álló csapatokról tehát egy szót sem tudtam. Kétségbeejtő helyzet. Végre éjjel kaptam a parancsot Ternyéig ismét rögtön előnyomulnom, minthogy Mártonffy+ még Demétén, Idzikowski+ pedig Gergelylakán áll.
Visszamentem tehát ismét Ternyére, ahol Bornemiszánál szállásoltam. Másnap kémszemlét tettem, az előőrsöket jobban állítottam ki, és átlovagoltam Gergelylakára, csupán negyedmagammal*. Visszajövet azon tudósítást kaptam, hogy táborom parancs következtében elindult. Csakhamar előmbe száguldott egy lovasszakasz a Gulácsy+ gondoskodása folytán. Ekkor tudtam meg, mily veszélyben forogtam, hogy mintegy kétszáz kozák cirkált vagy százlépésnyire tőlem. Estve Fintára érkeztem, jókor reggel pedig a kapi sáncokba, ahol egész napon át megmaradtunk. Estve megtudtuk, hogy túl vagyunk szárnyalva, éjjeli kilenc órakor elhagytuk Kapit, és Lemesig mentünk. Itt hadosztályt kaptam. Déltájban kozákcsapatokat pillantánk meg a somosi magaslaton, negyedórányira tőlünk. Azonnal egy önkéntes lovascsapat rendeltetett ki, amely fél röppentyűüteggel ellenök indult. Kalandos vállalat … Ők a dombról minden legkisebb mozdulatunkat látták, mi nem láttuk, mi van a domb megett, ahol az oroszok főerejöket kifejtették. Úgy történt, amint előre lehetett látni. A huszárok közeledtére, és egy-két röppentyű elsütésére a csapat visszavonult. Huszáraink üldözték őket, s belementek a kelepcébe. A sárga lovas muszka ezred egy 12 fontos ütegtől támogatva fogadta a támadást, és csapatunkat visszavetette, legelőbb is a lengyel dzsidások szaladtak meg. Most igen helyes lett volna a visszavonuló lovasságot a Somoson felállított gyalogság védelme alá venni. Ezt én eleinte azonnal javasoltam, de csak sokkal későbben oszlattak fel egy osztály vadászt, minden tartalékcsapat nélkül, csatárláncba; aminek az lett következése, hogy csatárainkat az üldöző ellenség szétugrasztotta, és mintegy harminc-negyven közülök elesett. A hadtest estve indult, ködös setét éjjel Kassán át, majd Szináig vonult. Étel után még aznap Hidasnémetiig, innen azután Forróig, és Forrótól egy menetre Zsolcára; a sereg zöme Miskolc mellett szállott táborba. Egy nyugnapot tartván, Harsányra, s így tovább Mezőkövesdre és Kápolnára mentünk. Itt elhagytuk a főutat, és Árokszállásra mentünk, ahol egy napot pihentünk. Az eső szakadt, s én valóban aggódtam az ágyúkért. Azonfelül az epemirigy-kór* iszonyúan dühöngött, aminek a sereg rossz élelmeztetése is egyrészben oka volt. Innen Tápiószelére és Györgyére mentünk.
Tápióságról Ceglédre mentünk, s itt a Perczel+ újonchadához csatlakoztunk. Innen Nagykőrösre mentünk és vissza Szolnokra, ahol ismét Dembiński+ vette át a főparancsnokságot*. Itt négy napig táboroztunk és ezalatt folyvást haditanács tartatott. A harmadik napon kolerába estem, oly mértékben, hogy csak a közeli és gyors orvosi segély menthetett meg. Ezalatt az egész tábor Újszászra indult és harmadnapra ismét oda jutottunk, ahonnan elindultunk, Abonyba. Végre megint Tápiószelére, ahonnan az összes lovasság Turára nyomult előre, s itt a maga nemében nevezetes turai csatát vítta, és megverve jött vissza. Megint Abonyba és Nagykőrösre mentünk.
Kőrösről Kecskeméten, Félegyházán, Kisteleken, Magyarország végtelen sivatagain át Szeged alá vonultunk. Magasztosak ezen puszták! Ameddig a szem lát, határtalan síkság; e táj engem mindenkor költői hangulatba hoz. Egy olyan tanyán, mint ezen térségen vannak, szívesen tölteném életemet. – Itt irigy szomszéd nem keseríti létünket. Senkinek sincs rá gondja, evett-é az ember ma és mit. Nagynak érzi magát az ember a természet kebelén, s maga a közönség, maga a bíráló. Párizs – vagy a kecskeméti puszta. – Szegeden a sáncokat szállottuk meg, és mindenki nagy ütközetre készült, amelyet itt kell küzdenünk. Harmadnapra kitakarodtunk belőlük, és Szőregre húzódtunk. Újszegedet csak gyengén megszállva hagytuk. Minden mozdulatainkon valami bizonytalanság látszott. Másnap az ellenség sejteté, hogy hidakat akar verni, s én reménylém, hogy Újszegedet erősen megszálljuk; de miután ez nem történt, azt sejtém, hogy Dembiński+ az ellenséget átkelése és felfejlése alatt akarja visszavetni. De ez nem történt … öt ágyú védelmezte négy századdal az átjárást egy napon át közel nyolcvan ágyú heves tüzelése ellen. Az ellenség az átkelést kierőszakolta, éppen midőn előterjesztésünkre négy 12 fontos ágyú érkezett segítségre, amelyek aztán természetesen minden siker nélkül voltak kénytelenek visszajönni. Most volt a perc az ellenséget szuronnyal verni vissza. De csak késő éjjel indított engem Dembiński+ rohamra, miután az ellenség ráért elhelyezkedni a megfoghatatlanul épen hagyott sáncokban, amelyeket meg kellett volna semmisítenünk. Amennyire az éj engedé, csapataink a legjobb rendben nyomultak előre. Az előőrsökhöz értünk, midőn számosabb lövés történt, ez jeladásul szolgált a legnagyobb rendetlenségre. Mind, még a leghátulsók is tüzeltek, valószínűleg félelemből; a csapat ingadozni kezdett, én lelkesítém. Szomjas+ megragadta a 35. zászlóalj lobogóját, s előrenyomultunk; lőtávolban heves apró fegyvertűz fogadott minket, a golyók jégesőként fütyöltek füleinknél, Szomjas+ lövéstől találva leesik lováról, a zászlót kiejti kezéből, s a zászlóalj hátrálni kezd. Egyik sortüzet a másik után lövik reánk; világít golyók, röppentyűk stb. Lehetetlen volt tovább kitartani, rendes visszavonulásról kelle gondoskodnom.
Jókor reggel heves ágyúzást kezdettek ránk, amelye mi a szőregi sánctól élénken viszonoztunk. Guyon+ elhagyta kanizsai állását, és hozzánk csatlakozott. Mintegy negyvenezer emberünk volt. Az ágyúzás kevés megszakítással két napig folyt. A harmadik napon Dembiński+ sáncvonal feletti parancsnokságot nekem adván át, a faluba ment. Már kilenc óra tájban lehetett balszárnyunk irányában az ellenségnél mozdulatokat venni észre. Parancsot kaptunk tíz órakor megindulni, azonban előttem tudva nem levő okokból az indulás előbb tizenegy, azután délután három órára tétetett által. Az ellenség mozgása mindig élénkebb lett. Három ebbeli jelentésemre Dembińskitől semmi intézkedést se nyertem. Három órakor a lengyel légió és Gáll+ hadosztálya csakugyan elindíttatott, s nehezebb ágyúink is a balszárnyunkról csakugyan elindíttattak Béba felé. Minden visszavonulásunkra mutatott, a csata mégis elfogadtatott, és a bal szárnyunknál levő erdőbe, ebbeli figyelmeztetések dacára, megszálló csapat nem küldetett. – Végre délután négy óra tájban mintegy nyolcszáz-ezer lépésnyire sáncunk előtt egy ellenséges ágyúsor fejlett fel. Lehetett száznyolcvan-kétszáz löveg. Nekünk egész vonalunkon legfeljebb negyven lövegünk volt. Az első lövést jobbszárnyunkon megtétettem. Erre az egész sor tüzelése megkezdődött. Jobbszárnyunkon az én tíz ágyúm ellenében négy üteg ágyú és egy üteg röppentyű állott. A lengyel üteg, amely éppen a Maros partján állott, a tizedik lövésnél elhagyta helyét és megszaladt. A mi tüzéreink az ellenséges túlerő dacára jól lőttek, ekkor jelentik nekem, hogy a töltény fogyatékán van. Dembińskihez ugratok, hogy a hiány pótlásáról rendelkezzék, s válaszul kapom, hogy a tölténytartalék elküldetett Bébára. – „Még ez is!” – gondolám, és lassabban kezdék tüzeltetni, s a még kapható 6 fontos töltényeket mindazon egy ágyúhoz hordattam össze, amelyet sáncunknak a Maros partjánál levő szegletéhez állítottam, s amelyet az ütegparancsnok* irányzott két ellenséges üteg ellen oly sikerrel, hogy a szélső, előreindult üteget hátrálásra kényszeríté. Csak töltény, és minden meg van nyerve, mert az ütközet nem veszett volna el. Midőn végre az ütegek már majd mind elfogyasztották töltényeiket, Dembiński+ visszavonulást vezényelt, az előrenyomuló ellenség rohamra jött s a hátrálók után küldé golyóit, amitől csapataink vad futásnak eredtek. Szőreg alatt összeszedtem őket, átadtam Csapó+ őrnagynak, és Thomkával a balszárnyunkra lovagoltam. Az ellenség a sáncot az egész vonalon áthágta, és hirtelen s nagy robajjal csapott a balszárnyunkon álló lovasságunkra. Egy rosszul kiütött roham és összes lovasságunk, élükön a Bocskayak*, hátraarcot csinált. Bealkonyodott, mire az ellenség a szőregi állásunkat elfoglalta, ez mentett meg a megsemmisíttetéstől. Az én hadosztályom szenvedett legtöbbet, nagy része Arad felé tévedett. Későn értünk Bébára, és jókor reggel mentünk Óbesenyőre. Az ellenség nyomban követett, amiből egy heves lovassági hátvédharc keletkezett, s az ellenséges lovasság vágómarhánk egy részét vette el, eközben egy ellenséges csapat Kanizsánál is kierőszakolta az átkelést, és oldalunkba nyomult. A hátvéd harca Kisteremiig még késő éjjel is tartott, mi még későn estve Komlósra értünk, s másnap ismét megtámadott az ellenség, és harcolva húzódtunk vissza Kisbecskerekig. Ezen menetünk alatt csatlakozott valahára Kmety+ balszárnyunkhoz. Augusztus 10-e* felvirradt, már jókor reggel megtámadta az ellenség előcsapati lovasságunkat, amely – ha nem csalódom, három osztály egy üteggel – harcolva hátrált a temesvári országúton, mialatt a Guyon+-, Gáll+– és Dessewffy-hadtestek Bessenova mellett és Szentandráson át húzódtak. Guyon+ a szentandrási dombon állott fel, Jászvitz+ a bessenovai dombot megkerülve a temesvári országútra rendeltetett, Gáll+ és én az aradi úton mentünk Temesvár felé, és Temesvárt kellett volna rohammal bevennünk. Ezalatt az ágyúzás Bessenovánál mind hevesebb lett, Kmety+ a balszárnyunkon már a tűzben állott, ekkor vettük a hírt, hogy Bem+ vette át a vezérletet, és tőle a parancsot, hogy a harcvonalba bekeljünk. Mondhatom, hogy örömmel indultunk neki; az ostromló hadtesttől ágyúk érkeztek, az ellenség a középen visszaveretett, s a Bessenova előtti dombtetőig visszahúzódott; mi előre a patakon átgázoltunk, lovasságunk ekkor a jobbszárnyunkon egy keskeny hídon át fejlődött a rohamra. Két ellenséges lovasezred jött elejökbe támadásukat felfogni, az összecsapás megtörtént, a mi lovasságunk visszaveretett. Ezalatt Schlik+ altábornagy jobbszárnyunkat megkerülve elérte az aradi utat, de szerencsénkre egy odatévedt csapatra bukkant, amely őt előhaladásában akadályoztatá. Ez azonban ingadozást okozott, éppen azon pillanatban, midőn én hadosztályommal másodszor nyomultam át a patakon. Most egy 12 fontos üteg legfeljebb száz-kétszáz lépésnyire előttünk a tengeriből felfejlett. Alighogy ráösmertem mint ellenségre, és rohammal akartam elvenni, midőn a tengeriben roppant tömeg lovasságot pillanték meg, s az üteg kartácsesőt lövellt ránk; csak egy gyenge zászlóaljam maradt rendelkezésemre*, amelyet lobogójával kezemben vezeték előre – mintegy háromszáz ember –, most már nem volt mit kezdeni, kivált miután már minden ember hátrált, s én egyedül állottam még elül; visszajöttem a patakhoz, és miután lovam már nem akart rajta átgázolni, kénytelen voltam gyalog átvezetni. Még csak a más oldalon értek el a golyók igazán. A kartács jobbra-balra tőlem százakat terített le, engem, Csapót+ és segédemet körüldongották, éppen köztem és Etele* közt ment át egy 12 fontos; golyók fúródtak a földbe lovaink előtt, és minket egy szálka sem talált, mi valóban szerencsét emlegethetünk. Lépésben követtük a szétvert hadat, és – amennyire lehetett – gyűjtögettük összefelé nem messze a Vadász-erdőtől. Esti öt óra lehetett. Ezalatt a hátráló tömegek a Vadászerdő melletti hídhoz értek, ahol összetolakodtak. Az ellenség gyorsan nyomult elő, részünkről az ágyúzás – töltény hiánya miatt – mindinkább gyérült. Ekkor egy gránát csapott a tömegbe, és mindenki a vár felé futott. Nagyobbszerű látvány alig lehet a temesvári ütközetnél, mert míg az csupán egy szünteleni ágyúzásból állott: a távolban felszálló füst s a nagy ostromágyúk roppant zengése tanúsítá, hogy Temesvár is szorong – itt egy nyílt csata: ott Temesvár ostroma, két látvány egy képben. Szaladó csapataink a Vécsey+ tábora felé húzódtak, amelynek a hátvédet kelle képeznie. Az ütközet el volt döntve! A csapatok elcsüggedve érkeztek a Vadász-erdőbe. Itt egy lövés történt, s „Itt a német!” kiáltásra megint szétszaladt mindenki az erdőn. Én szabolcsi huszáraimat összetartottam, s a vadászházhoz vezettem, ahol rövid ideig pihenvén, továbbmentünk a rékási útra és Rékásra, ahová reggel négy órakor értünk. Egy itten tartott haditanácsban elhatároztatott a csapatokat Lugoson a lehetőségig összeszedni, s ezzel én bízattam meg. Lugosra elmentem ugyan, de feladatommal már keveset törődtem, mert világosan láttam, hogy a hadjárat be van fejezve, és e szétvert haddal többé semmire se lehet menni. Lugoson tudtuk meg, hogy Görgey+ a muszkák előtt letette a fegyvert. Én Guyonhoz+ mentem és megkérdeztem, mit tud a dologról, ő azt állítá, hogy nem igaz, és délutáni öt órakor az összes tiszteket összegyűjtötte magánál. Időközben megérkezvén Bem, közénk lépett, kinyilatkoztatta, hogy elég embere, ágyúja és tölténye van, hogy az ellenségnek ne csak ellenszegüljön, de meg is verje, hogy ezenfelül számít a havasalföldiek rokonszenvére, annyira, hogy ha a határon átmegyünk, seregünket ott megkettőztethetjük. Akiket szavak könnyen kielégítenek, „Éljen”-t kiáltottak, és a tanács be volt fejezve. De én egyebet akartam megtudni. Csakhamar ezután parancsot kaptam a IX. hadtestet Dessewffytől átvennem. Mire Dessewffy+ Bemnél ennek okát tudakozván, azon feleletet nyerte, hogy ő maradjon a főhadiszállásnál, mint az összes lovasság parancsnoka. Dessewffy+ az erre következett éjjel – mint biztos forrásból értesültem – Lugost elhagyta. Ez esemény és azon körülmény, hogy a Bem+ haditanácsa minket ki nem elégített – miután annál senki tanácsát meg nem hallgatta –, okozák, hogy én, Patay+, Kürthy+ és Szabó+ másnap reggel hozzá mentünk, hogy tőle a Görgey+ fegyverletétele iránt határozott feleletet kívánjunk. Miután az előtt való nap Lippán volt, kellett arról tudnia. Bem+ büszkén, sőt visszataszítólag fogadott minket. Ez az én büszkeségemet is felébreszté. „Mi a hadsereg nevében jelentünk meg itten” – mondám neki, szavamba vágott és felszólított, hogy csak a magam nevében beszéljek; tettette magát, mintha nem ösmerne, feljegyezte nevemet, és mondá: „Most szóljon.” Azt hitte, hogy zavarba hoz, de én így még jobban szerettem, hisz a magam nevében még bátrabban szólhattam. „Tehát” – kezdém, már a magam nevében, s mondám, hogy ma már az egyetlen magyar tábornok, Dessewffy+ is elhagyott minket, erre dühösen ugrott fel: „Mit fecseg ön?!” – kérdé, én pedig teljes nyugodtsággal viszonzám. „Tábornok úr, én sohase fecsegek, csak azt beszélem, amiről meg vagyok győződve.” Dessewffyért küldött, s követe megtérvén, csak ismétlé, amit én mondottam. Mire folytatám: „Látja, tábornok úr, hogy igazat mondottam”, és kérdém, mondja meg nekem igazán és világosan, letette-e Görgey+ a fegyvert vagy sem, mik saját további tervei, és kinyilatkoztattam, hogy ezen sereggel többé lehetetlen helytállani, annál inkább, mert pénzre és élelmeztetésre semmi kilátás, és hogy ily körülmények közt nekem mint magyarnak még van egy magasztosabb kötelességem, tudniillik embereimet hasztalanul fel nem áldoznom, de a hazának megtartanom, és hogy szándékom a fegyvert letennem, úgy, mint Görgey+ tevé. Félénkséggel nem vádolhat, mert látott a csatatéren, és tudta, hogy utolsónak hagytam el, de miután a sereg semmit se kap, rabolni kénytelen, és rablócsapattal szolgálni nem akarok. Ezután egyenként fordult a többiekhez, ezek röviden az én nézetemhez csatlakoztak. Csak Patay+ nyilatkozott, hogy ő képtelen egy hadtestet vezényelni – egy ilyenhadtestet, akará alkalmasint mondani (csak éppen ekkor vette át a Gállét+). Bem+ ismét a hazugsággal határos nagyítással adta elő haderejét, kinyilatkoztatta, hogy mindenre gondja lesz, hogy már küldött is valakit biztos tudósítás végett Görgeyhez (időnyerés végetti csel), és újólag is Oláhországgal biztatott. Végre kijelenté, hogy aki verekedni nem akar, elmehet, de ő minden gyávát főbe lövet, aki az ügyet elhagyja. Jó. Tudtuk, hányadán vagyunk, én kinyilatkoztattam, hogy kötelességemet mint harcos és mint polgár teljesíteni tudom. Ő ezt másként értelmezte, mert kegyesen bocsájtott minket. Alig értem szállásomra, Bem+ egy küldötte jelent meg, hogy menjek hozzá. Elmentem. Karánsebesre akart küldeni, hogy az állítólag ott tartózkodó Baldy+ élelmezési tisztet elfogjam. Átláttam a szitán, s mondám, hogy én hadtestparancsnok vagyok, és hadtestemet el nem hagyom, de küldhetek hozzá egy őrnagyot, akiben teljesen bízom. Kissé gondolkozott, s azután úgy félig hangosan gondolkozva mondá: „Nekem oly valakire volna szükségem, akit egy kis hadtesttel küldhetnék el a Vaskapu védelmére”, ekkor egész színészileg rám nézvén: „Kedves alezredes úr, nem volna hajlandó átvenni ezen parancsnokságot?” Teljes nyugodtsággal mondám: „A tábornok úrnak csak parancsolnia kell”, de magamban mosolyogva gondolám: ezt megnyergeltem, mindenáron szabadulni akar tőlem; de miután ez az én malmomra hajtá a vizet, szívesen vettem. Azon meghagyással bocsájtott el, hogy egy félóra múlva jöjjek el a szükséges iratokért. Három darabot kaptam, amint az elsőt felbontom, elálmélkodom ezredesi kineveztetésem felett. Meg kell vallanom, hogy erre felháborodtam, világosan látván, hogy ez idegen engem nagyravágyásomnál fogva akar megfogni. Első gondolatom volt azt el nem fogadnom, s az okiratot visszaadnom, de ősmertem Bemet, ő szándékomat meghiúsíthatta volna, azonban mégis visszafordultam a lépcsőn és hozzá mentem. Lássa legalább, hogy átlátok rajta; az okiratot kezemben tartva, mondám: „Uram! Ön itt engem egy meglepetésben részesített, amelyet nem tudok magamnak megfejteni, miután ön engem még nem is ösmer.” „Ó, ösmerem önt” – szakíta félbe, háromszor ismételvén e szavakat. „Nem – viszonzám –, de majd igyekszem magamat ezentúl megösmertetni.” Meghajtván magamat eltávozám. Még aznap Szákulra mentem csapatommal, ahol Dessewffy+ várakozék rám, nyilvánítván, hogy mint önkéntes akar nálam szolgálni, míg a katasztrófa be lesz végezve. Jókor reggel Karánsebesre mentünk. Itt 16-án Török+ alezredes* háromezer emberrel hozzám csatlakozott, így hát négyezerhatszáz-ötezer emberem lehetett. Innen azonnal két tisztet küldék Görgeyhez, hogy a fegyverletétel valóságáról meggyőződést szerezzek. Éjjel felriasztván, kis hadtestemmel az obrézsai keskeny szorulatba húzódtam, hogy a történendőket itt bevárjam. A kiküldött tisztek helyett egy ellenséges tábori követ jelent meg, azon felszólítással, hogy kövessem a Görgey+ példáját. Embereimnek nem volt mit enniök. Hátszegnél Frummert+, arcvédemet a muszkák megtámadták. Az oláhok embereim közül már többeket agyonvertek. Az én elhatározásom hamar megvolt, csak tiszteimmel kellett még értekeznem. Hogy a saját hadtestembeliek meghallgatnak, azt tudtam; de a Török-féle hadtestbeliekkel gyűlt meg a bajom, akik ellenvetéseket tettek, és feltételeket akartak kikötni, amelyekről bizonyos voltam, hogy el nem fogadtatnak. Egy Liechtenstein+ hercegtől érkezett levél elhatározásomban megerősített. Ekkor érkezett Bem+ egy segéde azon paranccsal, hogy Hátszegre menjek. Kinyilatkoztattam, hogy e parancsnak ellenszegülök. A segéd Törökhöz fordult, és hízelgő kilátással kecsegteté. Törököt nem lehetett többé a fegyver letételére bírni, ők a muszkáknak akarták magokat megadni. Bárgyúk! még az utolsó vonaglásokban is dacolni akartak. Engem éjjel őrökkel állítottak körül, és el akartak fogni – miért? –, mert embereimet meg akartam kímélni, miután minden csepp vért kiontani felesleges volt. Ezt megtudtam, s először állítottam fel magamnak a tiszteletőrsöt, s tizenkét huszárt rendeltem lovastul szállásom elébe; természetes, hogy elvesztették kedvöket engem fogollyá tenni. Felvirradt az augusztus hó 19-e. Törököt Vajszlovára rendeltem, és déltájban elindultam az ellenség felé. De mily érzéssel! hogy oly szennytelenül viselt fegyveremet általadjam. Arcvéd nélkül mentünk az előőrsökig, fegyvereinket letettük, és Kavaránig kísértettünk, ahol magamat báró Simbschen+ tábornoknak bemutattam. E becsületes katona viselete ellen nincs panaszom. Ő bizonyosan tudta, mi történik keblemben. Amit sejtettem, megtörtént. A vízeszű Török+ is eljött magát megadni, amikor is megtudtam, hogy egy század huszárt küldöttek utánam, hogy ágyúimat elvegyék. Azonban jobbnak látták az urak, hogy magok jöjjenek ágyúimat elkérni, de kívánságukat nem teljesítettem. Így végződött be hadjáratom. Másnap Lugosra küldöttek, ahol Wallmoden+ tábornok a legudvariasabban fogadott, és megengedte, hogy tetszésem szerint szállásoljam el magamat Ez keserves nap volt rám nézve, mert meg kellett válnom Szomjastól+ és Etelétől, e két ifjú barátom nem titkolhat el fájdalmát. Isten tudja, hol lehetnek most, vezesse őket a sors családuk kebelébe sértetlenül vissza. Ifjak ugyan még, de derék férfiak. Lugosról Reindl+ hadnagy kísért Temesvárra. Szomorú látvány volt ez nekem. Itt, ahol mint tanuló a gondtalan ifjúság napjait élveztem, ahol minden talpalatnyi hely tanulóéveim egy-egy ártatlan eseményére emlékeztetett, itt mint fogoly vonultam be! Már az iszonyún összelövöldözött vár látása is komor hangulatba ejtett, de mennyire kellett ennek fokozódnia, midőn börtönömül az új vármegyeházat jelölték ki, ahol egykor mint életvidor tanuló, egy télen át szálláson voltam a várnagynál*. Elmélkedtem az akkor és most felett, ami még inkább elkomorított, szegény Marim* megosztá velem a szobát. Azonnal tudakozódtam a várnagy felől, még most is ott volt, sőt anyja is élt még, az öreg hárpia. Elmentem hozzá, sokat bántott engem, éppen azért akartam elébe menni. Kezemet nyújtám neki, de ő a magáét csak vonakodva nyújtotta, félt egy felségáruló iránt – mint akit bennem látni vélt – nyájas lenni. Rossz jelt sejtettem ebben. Azonban egy mosoly alá rejtém balsejtelmemet, hiszen nevetséges is volt. Jókor reggel tudtomra adák, hogy nyolc órakor Aradra utazom, amit én nagyon fájlaltam, mert az itteni törzsfoglárban egy derék, becsületes magyar embert találtam, s tudván, hogy az ily egyének közt felette ritka a becsületes és szíves ember, fájdalommal váltam meg tőle. Itt már eddigi kísérőmet, Valkót+ és Szilágyi+ közvitézt is el kelle hagynom, jólelkű becsületes két embert. Dessewffyvel együtt délután Aradra értünk, s a várban helyeztettünk el. Leírjam-e érzelmeimet, amelyekkel szegény Marimtól az utcán kellett megválnom? Csak azon remény enyhítette némileg fájdalmamat, hogy majd csak megengedik, hogy meglátogasson. De ebben is csalódnom kellett. Kétnapi hiú várakozás után délután végre megjelent egy dzsidástiszt egy nyílt levéllel tőle. Átfutottam a kedves sorokat – nem engedik, hogy meglátogasson. Fájdalmam nagy volt, de összeszedtem magamat, ne legyen a tisztnek diadala rajta – gondolám magamban –, és nem is volt. Néhány sorban válaszoltam. A távozó után az ajtó becsukódott. Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől. Szolgáim másnap elhozták, amire szükségem volt, és elvitték a feleslegest. Egyedül voltam e világon! Hagyjuk ezen első napokat, éveket raboltak el életemből.