Arad, 1849. szeptember 9.
Imádott Pauline-om!
Várni akartam a levélírással, hogy valami biztosabbat és – ha Isten akarja – megnyugtatóbbat írhassak a magam dolgáról. De bár még nem tudok semmit sem, most mégis úgy gondolom, kellemesebb lesz neked, ha legalább hírt hallasz felőlem. Ezerszer és ezerszer gondolok rátok mindennap, kedveseim, az én jó gyerekeimre, akiket még mindig nem ölelhetek meg, és ezer tervet forgatok a fejemben a jövőre vonatkozólag, ezek azonban csak képzelgések mindaddig, amíg őfelsége nem határoz ügyünkben.
Ne engedje át magát a szomorúságnak, jó és gyöngéd barátnőm, bízzon az ő jóságában, ahogy én is bízom tiszta szívemből, hogy kegyes és jóságos lesz azokhoz, akiket önmaguk és akaratuk ellen taszítottak ebbe a szerencsétlenségbe. Gondolkodásmódom elég közismert ahhoz, hogy tudjanak róla, és csak akad majd valaki hajdani jóakaróim közül, aki szól egy szót az érdekemben. Jól tudom, hogy ilyen körülmények közt nem sok barátra lehet számítani – talán egyre sem. Nem ragadtatom tehát magam túlzó illúziókra.
Ebben az értelemben írtam Edmund Schwarzenberg+ hercegnek Bécsbe (sajnos nem tudom, hogy hol van ebben a pillanatban) és Parrot+ tábornoknak.
Gondoltam Heinrich Hardegg+ grófra is, aki apámnak jó barátja, és hozzám is mindig jó volt*. Amikor Budára jöttünk, és utoljára láttuk szegény Amélie-t*, Győrtől Budáig együtt utaztunk a gőzhajón, és hosszan csevegtünk erről a szerencsétlen helyzetről – még megszületésének pillanataiban. Mégsem írtam neki, nem is tudom, miért – és nem vitt rá a lélek, hogy jó apámat megkérjem, menjen el hozzá és beszéljen vele. Azt hiszem, hogy Bécsben mindent nagyon gyorsan el fognak dönteni. A kimenetelét nem tudom, de így lesz! Valószínűleg ti hamarabb értesültök róla, mint én.
Még egyszer kérlek, ne légy elkeseredve, vigyázz drága egészségedre, vigyázz jó gyermekeidre, hogy ha Isten megengedi, jó egészségben láthassalak benneteket viszont, és titeket átölelve elfelejthessem a múltat, ezt a lelki gyötrelmekkel teli esztendőt.