Surján, 1849. okt. 10-én
Drága Matildom!
Borzalmas események történtek azóta, hogy utoljára írtam. Nem voltam képes veled közölni azt a borzalmas sorscsapást, amely szegény édes hazánkat s mindannyiunkat ért. Az utóbbi napok borzalmas órái elképzelhetetlenül nehezednek rám. A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni. Az én egyetlen, szeretett, imádott Vilmosom nincs többé! Én Istenem, adj erőt lelkemnek, hogy leírhassam a történteket.
Hatodikán volt. Igen. Vilmos reggeli fél hét órakor három vitéz bajtársával az aradi sáncokban agyonlövetett. Hősi halált halt. Az ellenség, a gaz osztrák maga sem tagadhatja meg tőle az elégtételt. Valamennyien hősiesen viselkedtek, de egyik se múlta felül bátorságban szegény Vilmost. Ha ismernéd utolsó sorait, melyeket börtönében írt!
Kérve kér, vigasztalódjak, merítsek erőt abból a kötelességtudatból, mely kell, hogy gyermekeink iránt bennem éljen. De miként bírjam én túlélni az én egyetlen szentem, az én Vilmosom halálát. Ó, ég, adj erőt, hogy el bírjam viselni rettentő sorsomat.
Kivégeztetése előtt való napon így szólt hozzám: „Mi lesz családommal, mi lesz veled, ha tényleg megcselekszik, amire gondolni igenis tudok, de hinni benne nem vagyok képes.” Szegény, rosszul sejtette, az ítélet kihirdetése után még csak huszonnégy óráig sem hagyták őket életben. Október 5-én délelőtt tizenegy órakor hirdették ki az ítéletet, s 6-án reggel fél hat órakor már agyonlőtték négyüket. „Szerelmem és gyermekeim veled maradnak – folytatta –, ígérd meg, hogy megnyugszol Isten rendelésében. Meghozod ezt az áldozatot gyermekeink kedvéért. Nyugodtan nézek a halálnak elébe, ha bírom ígéretedet, hogy nem fogsz kárt tenni magadban.”
Megígértem neki, hogy utolsó akarata szerint fogok viselkedni. Erre aztán megnyugodott, s mint az őr másnap felkeresett, mesélte, az egész éjjelt alvással töltötte. Lelkiismerete ezt méltán megengedte neki, mert ártatlannak tudta magát. Az éjféli órákig beszélgetett el társaival. Ó, én édes Istenem, mi lesz velem, szegény özvegyen maradt asszonnyal, ha az erős férfiakkal így bánnak! Négyet agyonlőttek a sáncokban, kilencet pedig felakasztottak. Az elítélteket ily sorrendben végezték ki: Reggel fél hatkor: Schweidel, Kiss, Dessewffy+ és Vilmos. Felakasztattak: Poeltenberg, Török, Láhner, Nagysándor József+, Aulich+, Leiningen, Knezić, Damjanich+ és Vécsey.
Ha van Isten, amiben e percben szinte kételkednem kell, akkor meg fogja büntetni azokat, akik az én rettentő szerencsétlenségem okozói, s szent hitem, hogy a Büntető Nemezis nem fog késni a megtorlással. Remélem, értesz, és szavaimnak oly értelmet fogsz adni, mint ahogy én gondolom azokat. Borzalmas az én életem, az én sorsom, oly próbára teszi lelkemet, mint kevés emberét e földön. Mily boldog voltam öt éven át az én Vilmosommal! Nagy boldogságomat megirigyelte a sors tőlem, s széttépte, szétszaggatta azt. Vilmosom, szentem csókol téged meg a többi rokonokat, tartsátok meg ti is az ő emlékét szívetekben. Utolsó percéig ártatlan gyermekeire gondolt az én drága Vilmosom. Nálánál nagyobb áldozatot – azt hiszem – senki sem hozott a mi szegény hazánknak.
Szeretettel szomorúsággal ölel-csókol a te szerencsétlen
Máriád