8

Baló Béni+ református lelkész levele Leiningen-Westerburg Károly+nénak*

Óarad, Nov. 20. 1849.

Nagyságos Grófnő!

Megfejthetetlen titka a szent és bölcs Isten örök végzésének, hogy e földön gyakran a legnemesebb lelkek esnek martalékul a legégetőbb fájdalomnak. Ez a keserű tapasztalás megrendítené lelkemnek hitét az Istenség felől, ha nem tudnám, hogy az embernek valódi becse és szellemi fensége a fájdalmak és szenvedések fölötti győzelemben ragyog.

A sorsnak nem lehet annál keserűbb pohara, mint amelyet Nagyságodnak nyújtott. De Gr. Leiningen+ hölgyéről fölteszem, hogy ha a vesztés fájdalmának első borzasztó rohama megrendítette is egy időre az özveggyé lett nőnek lelkierejét: az édesanyai nagy és szent hivatásnak meggondolása megóvta a kétségbeeséstől. A férj, ki Nagyságodat szívének utolsó dobbanásáig a kebel hő érzelmeivel szerette, nincs többé e földön, az édesapának itt kellett hagyni szívének édes örömeit, a gyermekeket, ami benne szellemi volt, az égbe költözött, hol a dicsőültek lakoznak: onnan tekint alá áldólag özvegye és árváira, s valamint utolsó óráiban erősítette őt kiinni a sorsnak legkeserűbb kelyhét, szintúgy – azt hiszem – az idvezülés örömeit, melyeket most élvez, növeli annak tudása, hogy az anyai szeretet – melynél szentebb érzelem nincsen e földön – erőt ád Nagyságod lelkének győzelmesen felülemelkedni a női vesztés méltó fájdalmán. A gyermekektől elvette a végzés az édesapát. Mi lenne sorsuk, ha elvenné a fájdalom az édesanyát is? Az erős tölgy kidől és elrothad, ha gyökereit a benne termő férgek megőrlik, a bú is féreg, és az emberélet egy gyenge növény, melyet a bú már nemegyszer temetett a sírba! A Nagyságod élete azon egyetlen reményhorgony, melyen a dicsőült Gróf gyermekeinek boldogsága csendesen pihenhet. Szedje tehát össze lelkének minden erejét megóvni e drága életet a búnak emésztő hatalmától.

De meg kell neveznem magamat, hogy igazolva legyenek soraim. Én a lelkész vagyok, kinek a fájdalmas nehéz kötelesség jutott Gr. Leiningent a szent vallás malasztjaival elkészíteni azon nagy útra, melyet a mostoha sors számára kimért. Enyim volt az ő utolsó kézszorítása és csókja e földön – és ha ő végrendeletül nem adta volna is nékem –, ez, azt hiszem, megnyeri számomra Nagyságodnak azon kegyét, hogy ez ismeretlen kéznek sorait elfogadja. Talán mivel a dicsőült szellemének porhajléka a gyászos esemény után csakhamar* kegyeletteljesen eltakaríttatott: keletkezett azon beszéd, hogy Nagyságod Aradon volt azon napokban. Legalább nekem ezt bizonyosnak mondották. El is mentem fölkeresni Nagyságodat állított szállásán, T. Balás úr házánál, azonban senkit nem találván ott, kitől értesülhettem volna, ebből Nagyságod visszautaztát következtettem, s így már kétségessé lett előttem holléte. És ez az oka levelem elkésésének. Egypár nap előtt bizonyossá lévén afelől, hogy Nagyságod itt éppen nem volt, megírom a levelet, melyet a dicsőült Gróf lelkemre kötött.

A gyászos emlékű nap előtti délután három órakor látogattam meg először a Grófot. Tudtára adatván az ítélet, lelkészt kívánt. Mentem megtört szívemnek fájdalmával. Azt hittem, nem leend elég erőm a nehéz kötelességet végeznem, de a Grófnak vallásos fölemelkedettsége – szemeiből kisugárzott hős bátorsága –, szellemi fensége erősítőleg hatottak reám. Hetek óta hozzá belépésem volt első öröme. Írással foglalkozott, midőn beléptem; amint észrevett, hirtelen fölkelt, és férfias erővel szorította meg kezemet, és engem – az ismeretlent – elhalmozott a szeretet drága csókjaival. „Meg kell halnom – monda –, de mint keresztény halok meg – az úri szent vacsorában kívánok részesülni, és lelkemet az Istennek kezeibe ajánlani.” És imádkoztunk szent áhítattal, részesült azon szent jegyekben, mik az idvezítő Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára emlékeztetik a keresztényt. Végezvén a vallásos szertartást, beszélgettünk családi viszonyairól. Egy volt, mi leginkább nehezítette neki utolsó óráit: a gondolat imádott hölgyére és gyermekeire; egy volt, mi ezen éles fájdalmat némileg tompította: hogy szívének drága kedvesei az anyagi szükség ellen biztosítva maradnak tőle el. Az est választott el egymástól, de éjfél után három órakor viszont meglátogattam. Ágyában ledőlve ébren találtam. Kérdésemre: „Aludt-é?” – „Egy keveset”– felelé. Felkölt – kérésemre ismét ágyára feküdt, jobb könyökére támaszkodva, és tenyerébe fektetve fejét. Ismét beszélgettünk. Ki volt békélve nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés minden nyomai látszottak rajta. „Az éjen megírtam – úgy monda – végbúcsúmat a nőmhez, és egy ismerős tisztnek át is adtam kézbesítés végett, önt csak arra kérem, írja meg nőmnek, mi ezután történik velem, és – monda szakadozottan – vigasztalja.” – A nagy éjszakának nehéz percei elmúltak, hajnalodott kelet felől – a Gróf megmosdott. – Ama rémes oct. 6-ának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk; a Grófon kívül még nyolc áldozat, mind hősök voltak, s e hősök hőse, Nagyságodnak, míg élt, büszkesége – mostan pedig mély keserve, Gr. Leiningen+ volt. Egy óranegyedet tartott a menet, s talán többet is; ki tudja, talán akkor Nagyságod éppen szenderegte a bánat miatt siralmak között keresztülvirrasztott éjnek fáradalmait, és a gyermekek a borzasztó eseményekről semmit sem tudó ártatlanság bájos álmait; mi mentünk. Annyi hetek óta először lengette a reggeli szellő a Grófnak szőke ifjú fürtjeit; keserű, sóvár epedéssel nézett körül a világ minden tájai felé, és mondá mély sóhajjal: „Ah, mily kedves az Istennek szabad levegője!” – „De dicsőbb világ van túl a felhőkön”– szólék. És valóban a vallásnak ezen lélekemelő hite volt az, mi bámulatos lelkierőt adott kiállani hősies önmegadással a legnehezebbet, mit a kérlelhetetlen sors emberre mérhet. A menet megállott. Ott voltunk a rémes helyen… Nagyságod tudja, mi történt. Az én hősöm volt az ötödik áldozat; „Az utolsó áldás imádságát kérem”– mondá hozzám fordulva; és így ajakainak utolsó rezgése – mint a Krisztusnak – imádság volt; s amint annak utolsó igéje ajkairól elrebbent, alig három perc alatt – mondhatni a testnek fájdalma nélkül – már ama szebb hazából nézett alá e nyomorult földre és ennek mászó férgeire, az emberekre!!!… Megdicsőülése előtt egy szép erőteljes beszédben óvást tett azon az ítéletben ellene fölhasznált vád ellen, mintha Buda bevételekor a védteleneken kegyetlenkedett volna. De ott van ő már ama jobb világban, hol örök igazság uralkodik; élvezi ő már erényeinek és föláldoztatásának jutalmát, az üdvezülés szent és boldog örömeit. Az életnek azon komoly óráiban ismertem meg én őt, midőn a szívnek minden érzelme s a lélek minden gondolata a szemekben tükrözi magát. Azért állítom, hogy e megdicsőült férfiú azon tiszta jellemű, magas erényű kevesek közé tartozott, milyent bírni a hölgynek legmagasabb földi szerencse – az emberiségnek valódi ékesség. Áldott és szent légyen az ő emlékezete!!!…

Nem lehet, hogy ily férfiú hő szerelmének tárgya kicsiny lelkű hölgy lett légyen, azért – úgy vagyok meggyőződve –, amilyen hős volt a dicsőült nagy és nemes szíve utolsó dobbanásáig, oly hősnő leend Nagyságod is a vesztés fájdalma föletti diadalomban, követeli ezt az idvezült Gróf iránti szent emlékezet, s azoknak üdve, kik az ő nevét viselik – az apátlan árva gyermekek üdve és jövendője. – Vétenék Nagyságodnak magas lelki műveltsége ellen, ha azt mutogatnám, hogy a Vég, mely a nemes Grófot érte, az ő már magában is kitűnő nevét fényes tisztán adta által a világtörténetnek. Nagyságod e nevet viseli, legyen nemesen büszke e névre, mert ő hős volt végleheletéig. De tudom én, hogy a bánat nem etekintetben dúlja Nagyságod boldogságát, hanem hogy nincs többé ő, a deli bajnok, s hiában terjeszti utána epedő karjait!

Az özvegység oly keserű pohár, melyre mindig készen kell lenni minden hölgynek, mert a halál ezer meg ezer alakban hordja áldozatait, honnan és amikor nem is képzelnők. Ez az Istennek bölcs és jótékony intézése erkölcsi célunkra nézve. És kivált a bajnok hölgyének mindég készen kell lenni! néki sohasem lehet váratlan, hogy szívének férfia – kinek élete főlett a csaták tüzében ezer halál lebeg – elvérezett. A végezet nem engedte, hogy Gr. Leiningen, a hős, hölgyének dobogó keblén pihenje ki a hadak fáradalmait, s kezeiből fogadja halántékaira a győzelem zöld koszorúját, de nyugodjon meg Nagyságod a Szent Isten örök végezetén, hogy magának tartotta fenn a férfiút megkoszorúzni. Engedjen ugyan szabad folyamot könnyözönének, mert nincs e földnek drágább gyöngyszeme, mint a szerető nőnek férje emlékére hullatott könnyesője, de e kőnyűk szerezzék meg Nagyságodnak ama legszebb diadalkoszorút, a sors és fájdalmak föletti győzelmet. Keressen vigasztalást a szent vallásban; dicsőültje azon lélekemelő hitnek diadalszekerén emelkedett ama szebb hazába, hogy jönni fog egykoron a viszontlátás és együttörvendezés órája, ily reménye oly férfiúnak az élet oly komoly perceiben nem hiú ábránd, nem üres álom. A vallásnak ezen édes, boldogító reménye, melyben a dicsőült nemcsak keresett erőt és megnyugtatást, hanem talált is, enyhe balzsamot adhat Nagyságodnak. A szellemvilágnak napja a vallás, ez fölszárítja megtört szívének könyűit.

A családi élet örömvirágai, melyeket most az örök sorsnak kérlelhetetlen vaskeze Nagyságodra nézve összezúzott – kérem az Istent –, tenyésszenek föl dús virágzással és édes gyümölcsözéssel dicsőült férje szerelmének édes zálogaiban, a gyermekekben!!!…

Istennek áldó kegyelme, a Szentléleknek vigasztalása, ereje légyen Nagyságoddal, s mivel dicsőültje után hiában terjeszti epedve karjait – szorítsa az anyai szeretet szent érzelmeivel keblére gyermekeit, és boldogítsa Nagyságodat – mit a világ minden hatalma el nem ragadhat – az égnek ama áldott angyala, a vallás – és bájos leánya, a hű emlékezet!

A mély részvét és tisztelet hódoló érzeteivel maradtam Nagyságodnak

tisztelője
 Baló Benjámin+
 óaradi ev. ref. lelkész




Hátra Kezdőlap Előre