Szomorú és sötét volt az éj. Az őszi szél meg-megzörgette a félig megfosztott akácok leveleit, és ezek a szép fák – a sötét vár ékességei – meg-megrázkódtak, bús panaszt hallattak, mint valami lelkes lények, mélabús hangokat dobván a védfal visszhangjára.
A katonák lassú és ütemes lépése mind gyakrabban és szomorúbban vala hallható, összevegyülve néhány bajonett csörömpölésével, melyek egymáshoz ütődtek a sötétben, és a tompa ágyúk dühöngésével, melyeket visszahúztak a lőrésekből, hogy a lomha kazamaták felé fordítsák.
A tisztek keresztbe tett kezekkel sétáltak a rezgő fényű lámpák előtt, míg a közemberek hallgattak, és a félhomályban valami ismeretlen használatra szánt nehéz gerendákat szállítottak.
1849. október 5-ről 6-ra virradó éjjel volt ez. Mintha halotti ruhát vont volna magára Arad városa és az aradi citadella, a Maros is gyorsabban látszott folyni mély vizével, mintha valami titkos katasztrófától fenyegetve futna a folyam.
De közepette e sötétségnek, e csöndnek, e süket zajnak, mely időnként megszakítá azt, kellemes, szomorúságtól teljes harmónia terült el a levegőben, amint elterjed az üvegben hordott illat egy pillanatra, a puszta, kietlen földön.
Költői ajkaktól meglelkesített fuvola volt ez, mely sóhajokban lehelte ki e könnyekkel teljes dallamot, Lucia utolsó dalát. Bell’alma innamorata!* Láhner+ tábornok, az utolsó óra e virtuóza, a holnapi nap mártírja a sírba vitte ihletének a szavát, de a haza összegyűjtötte azt, mint utolsó föllobbanását ez oly nemes és halálra elszánt léleknek.
Láhner+ és a többi tizenkét tábornok cellákba voltak zárva a négyszögű épületben, mely egymagára emelkedik a széles udvarban. Várták, várniok kellett az ünnepélyesen megígért kegyelmet. De csakhamar megtanulták, hogy az ausztriai udvar hűsége olyannak maradt, amilyen volt mindig: púni hűség.
Damjanich+ hívatott minket. Barátai voltunk, és ő minket fiainak nevezett; kitűnő megtiszteltetés, melyet a közeljövőben megérdemelni iparkodunk. Az esetben, ha mi elkerüljük a vértanúságot, a mi kipróbált hűségünkre akarta bízni családja érdekeit és Damjanich+ asszony gondozását, kinek a gondolat megzavarta szívét e fájdalmas órában. De ő mindamellett nyugodt, csöndes volt, s lelkére parancsolta azt a gondtalanságot, mely őt oly tündöklővé tette a harc mezején. Másfelől emlékei szüntelen visszaszálltak; mindig honvédjaihoz tért vissza, akiket oly sokáig vezényelt, s akikre oly büszkén mondá: – Ezek a világ legjobb katonái.
A hóhérral, ki éjjeli szállást keresett, sajátságos és eredeti beszélgetést folytatott, mely azzal végződött, hogy megosztotta vele cellájának előszobáját. Ő az ítélet végrehajtásának lassúsága ellen panaszkodott. Megtapogattatta a bakóval a nyakát, melynek izmai csak úgy duzzadtak az erőtől. A hóhér fejét csóválta, s nem mert semmi ígéretet tenni a kivégzés gyorsabb végrehajtására vonatkozólag.
Ez a fagyasztó párbeszéd Haynau+ véres munkáinak végrehajtója s e kitűnő kapitány között, a lesújtott és zavart arc e nemes fő előtt, melyre oly rettenetes megfojtás várt, e jelenetnek váratlansága, melyben az elítélt hideg nyugodt, büszke maradt; leírhatatlan indulatokat remegtettek meg a másnapi dráma e prológjának tanúiban.
Mikor elhagytuk e felejthetetlen jó barátot, hogy soha többé ne lássuk viszont, megengedtetett, hogy kezet szorítsunk mind e hadvezérekkel, kik oly drágák voltak szívünknek. Ah! e kezeken bilincsek láncai csörögtek! Haynau+ nem vette le róluk ezt az utolsó gyalázatot. – Nézzétek – szólt Leiningen, mutatván a bal lábát és jobb kezét összeszorító vasgyűrűket –, úgy bánnak velem, mint egy banditával, mielőtt felakasztanának, mint egy kutyát.
Ez az éjszaka – oly gazdag emlékekben azokra, akiknek megadatott túlélni azt – végre elmúlt, s meghasadt a hajnal.
Lázas izgalomban vártuk. Kazamatánkat egy zászlóalj gyalogság vette körül szuronyosan. Mikor a hét órát ütötte, sortűz tompa dördülése rettentett meg bennünket, melyet egyetlen lövés követett.
Haynau+ megkegyelmezett négy elítéltnek: Kiss, Dessewffy, Schweidel+ és Lázár+ agyonlövettek. – Ez volt Haynau+ kegyelme.
De csak hárman roskadtak össze, Kiss tábornok+ állva maradt, a büszke, az ironikus Kiss, aki nem akarta meghazudtolni előkelő modorának hírét.
– Hát én – kiálta –, rólam elfeledkeztek?
A káplár, kinek puskája töltve maradt, kilépett a sorból, s rálőtt a nyugodt tábornokra, aki homlokon találva elhullott azon osztrák golyók egyikétől, melyeknek özönét annyiszor zúdította magára.
Ez volt az az egy lövés, melyet a sortűz után hallottunk, ez volt október 6-a tragédiájának előjátéka.
Nyolc órakor, fenyegetőleg kiszegezett ágyúk és fegyveres csapatok tömegén át nyolc tábornok haladt gyalog, kiváló gonddal öltözködve, hidegen és méltóságosan. A fájdalmas úton találkoztak újra, s kezet szorítottak, mint egy döntő és véres ütközet megkezdésének pillanatában. Mosolyogva gyújtottak szivarra, mikor Damjanich+ kiskocsiban (lábsebe miatt szorult erre) hozzájuk csatlakozott. Múlt éjjeli vendége, a bakó, mellette ballagott; legényei nyomában.
A kazamatákban halotti csend uralkodott. A felháborodás, a fájdalom, a harag, a tehetetlenségünk érzete lenyűgözött, s nem volt szavunk a gyilkosokhoz, kik megengedték, hogy tanúi legyünk az utolsó útnak, mely minden reményünktől megrabolt.
A csapat és kísérete lassú léptekkel haladt a vesztőhely felé, mely háttal az erőd sáncai felé volt választva. Kilenc ember, kilenc óriás, ilyen volt Haynau+ fényűzése!
Az eső csöpörgött.
Poeltenberg+ volt az első. Alacsony ember volt, de hatalmas izomerővel, halálküzdelme hosszú volt és rettenetes.
Utána következett Török+ tábornok, akit kutyája ekkor sem hagyott el, szomorúan nézvén urára.
Harmadik volt Knezić.
Végre Láhner+ szenvedett ki, a tegnapi mélabús fuvolás. Kellemes arca semmit se változott. Lelke elröpült. Utána Nagysándor, a budai hős. Arca sugárzott. Megvető tekintetet vetett az osztrák tisztekre, s szóla: – Hodie mihi, cras tibi.* – Azután reszkető hangon: – Isten meg hazámat! [!] – Fellépett és… meghalt.
Most jött Leiningen, aki az utolsó pillanatban egy erőteljes szóval tisztára tudta mosni nyomorult ellenségei által rágalmazott becsületét: Damjanich+ felé fordulva így szólt: – Isten veled, kedves atyám! – Ez karjait kiterjesztve felelt: – Isten veled, fiam, sokára [!] követlek!
Aulich+ következett. Meghalt szó nélkül, nem veszített semmit hideg méltóságából, mely őt megkülönbözteté. Eldobott szívara életével egyszerre aludt ki.
És most rád került a sor, derék Damjanich, aki Vécseynek akartad átengedni az elsőséget, mondván: – A harcban mindig a legelső voltam, ma az utolsó akarok lenni. – De a hóhérlegények már megragadták, hogy segítségére legyenek törött lába miatt. – Lassan – szólt a tábornok –, nélkülem úgysem mehettek semmire. – Azután Vécsey+ felé fordulva mondá: – Isten veled, öreg bajtársam, Isten óvja meg a hazát! A haza ügye szent volt, s a mi halálunk új erőt ád neki! – aztán a nemes szív megszűnt dobogni.
Utolsónak halt meg Vécsey, büszkén, méltóságosan hősiesen, mint többi bajtársai.
És az eső szakadatlanul esett, és az ég egyre borúsabb lett, és a katonák komoran és magukba szállva vonultak el.
Komoran és magukba szállva! Miért? Kell lennie egy órának, egy percnek, melyben az emberi lélek, bármennyire le van is nyűgözve a hivatalos hazudozók és bíró által, megnyílik az örök, a rendíthetetlen igazság előtt. Nem hiába történik az, hogy eljönnek a hősök; s meghozzák az utolsó és fönséges áldozatot a haza oltárán, odadobván magukat aljas hatalmasságoknak! Ezek az emberek, bármennyire megpuhították is őket a fegyelem vasszigora s a bot ütései: szívökben a becsület és jog szent tiltakozását rejtik.
Egyébiránt nem tudták-e ezek az emberek, kiket ekképp néma bűntársakká tevének, hogy ugyanabban órában Haynau+ Pesten Batthyánynak, Magyarország miniszterelnökének vérében fürdik? Nem tudták, hogy ugyanakkor bitófa alatt áll* Kolozsvárott két maga rangú tiszt, Tamás+ és Sándor+?
Tanúi voltak az aradi gyalázatosságnak e hadfiai Pestre és Kolozsvárra gondoltak, lelkökben látták a vértől gőzölgő háromszöget, melynek neve október 6-a, gyászos nap, melytől megborzad a történelem, s melyet a magyarok sohasem felejtenek el.
*
Néhány nap múlva egy, az aggkor és gondoktól törődött öregasszony érkezett az erőd kapujához, ezer baj és veszedelem után. Azt hitte a szegény asszony, hogy meg van engedve az anyának megölelni fogoly gyermekét. Könyörgés, könnyözön, a fellázadt természet jelszava, minden hasztalan volt: Howiger+ tábornok könyörtelen maradt.
– Legalább engedjétek meg – zokogott az anya –, hogy messziről, nagyon messziről láthassam, s egy tekintettel megáldjam őt.
Kérelmét semmibe se vették, fájdalmát kigúnyolták. Ekkor átszellemülve, jós hangon így kiáltott az agg nő – Howiger, te szívtelen és lelketlen katona, de meggyaláztad az eget; az ég bosszút fog állani a kétségbeesés által marcangolt anyáért. Nemsokára meg fogsz halni, tested darabokra szakad és összemarcangoltatik, ahogy te szétszaggattad és összemarcangoltad az én lelkemet. Be fog teljesedni, mert anya az, aki téged így megátkoz! Az átok rettenetesen bekövetkezett.
Aznap este osztrák katonák égő pipával léptek a tábornok lakásának pincéjébe. Ott puskapor volt. Az egész épület a levegőbe röpült.
A romok közül velőtrázó jajgatás tört elő; szétzúzott, összemarcangolt tagokkal húzták ki onnan Howiger+ tábornokot. Iszonyú kínok zsákmányaként hentergett kilenc napig, akkor meghalt.
Ez volt az aradi tragédia utolsó felvonása.