18

Pfenningsdorf Sándor+ visszaemlékezése*

Miután a sáncokon álló tüzérek eloltották kanócaikat, nekünk újra megengedték, hogy a várban járhassunk, mégpedig azzal a kegyes megjegyzéssel, hogy mehetünk, ahová akarunk:

Mentünk is. Első utunk volt… sírokat látogatni. Meg akartunk még győződni, hogy talán egy jóságos véletlen nem tartott-e mégis vissza csak egyet is közülük. Hiszen tudtuk, hogy mindnyájukat kivitték, és mégis meg akartuk nézni mi magunk a szobákat. Meg is tettük, de mint a zsidó nők, kik Krisztust keresték, mi is csak az üres szobákat találtuk; ajtók-ablakok tárva-nyitva, mintha jeleznék: „Itten voltak: külön-külön; és most künn vannak mind: együtt.”

Most azon gondolkoztunk, hogyan láthatnók meg még egyszer őket. Rájöttünk, hogy a templom tornyáról egy jó látcsővel biztosan kivehetők volnának.

A szándékot tett követte. Néhányadmagammal útnak indultunk. Ahogy a följárathoz értünk; egy magas rácsajtó elzárta utunkat, ami azonban meg nem akadályozott tervünk kivitelében. Egyik a másiknak a vállára hágott, míg a legfelsőnek sikerült egy keresztgerendát átkarolni, melyre azután fölhúzódott. Ezután egy harmadik állott oda, s a második is följutott, és így tovább, míg csak az utolsó maradt lenn; ennek megígértük, hogy a legelső visszatérő őt is fölsegíti. Addig szomorúan várt a lépcsőn, szíva szívarát, melynek füstfellegei tovavitték gondolatait. Mert bizony mindegyikünk feje tele volt a legbúsabb gondolatokkal, tele volt a szívünk fájdalommal; duzzadt a keblünk szavaktól, de hallgatott mindenki.

Fönn voltunk. Most meg éppen nehéz volt kívánt célunk elérése, mert meglátni bennünket nem volt szabad, mi pedig látni akartunk, ami alig volt egymással összeegyeztethető, mert a torony fedele még nem volt készen.

Egyik gerendáról a másikra másztunk, egyik veszedelmes helyzetből a másikba jutottunk, mert egy félrelépés – és a mélységbe zuhantunk volna, honnan alig néztünk volna még az ég felé. De ettől meg nem ijedtünk; csak célunk volt szemünk előtt, a halottak lelkünk előtt. Még egyszer látni akartuk őket, ami végre sikerült is.

Egyenként mindenikünk egy függőleges gerenda mögé állott, ahonnan látta a rémséges képet, melyhez hasonlót festő ecsetje még nem festett, és amelyhez hasonlót az idő többé nem hoz.

Már hárman cseréltek helyet, én voltam negyedik a soron. Midőn a végzetes távcsövet szememhez emeltem, kilenc oszlopot láttam, és mindegyiken egy-egy lógott halottjaink közül. Tisztán voltak kivehetők, és messziről is önkéntelenül három különösen jellemző fej tűnt föl: Török+ hófehér, méltóságos feje; Vécsey+ grófé, kinek túlságosan hosszú haja arcát egészen eltakarta; és a Damjaniché, kinek tiszteletgerjesztő arca ritka szép hosszú szakállal díszítve büszkén nézett fölfelé. Mintha azt parancsolná az égnek: tudassa most a világgal, megadta-e a beleegyezését az önkény ily rémséges művéhez.

A többi fő, mint minden akasztotté, le és oldalt hajolt. Ővele – úgy látszott – a hóhér különös játékot űzött, mert a szó szoros értelmében büszkén, nyakát egyenesen tartva nézett fölfelé. Míg a többiek lecsüngő fejőkkel ide-oda lógtak a szélben, ő helytállott, mintha az oszlophoz volna szegezve. A nem túlságosan nagy szél nem bírta meglódítani óriási súlyát.

Istenem! Borzadok, ha rágondolok. A legrettenetesebb valóság volt, mit valaha láttam.




Hátra Kezdőlap Előre