26

Nyolc nap múlva rendelet érkezett, hogy a volt magyar országgyűlési képviselők Pestre szállíttassanak; ezek el voltak katonaágyakkal látva, amint elutaztak, helyeiket a honvéd törzstisztek foglalták el. Azonban ruháikban akaratlanul átszállították a sok bolhát, s mindaddig kellett magokat kínoztatni, míg végre Bécsből vagy húsz font bolhaport nem hozattak, mely által a bolha és poloska kínzó seregétől meg tudtak szabadulni.

Átesvén e kínzáson is, elkezdődött a kihallgatás és vallatás, s egyszersmind a viszontlátás a régi bajtársakkal, mely új életet adott elkeseredettségükben. Lenkey⁺ tudakozódni kezdett szerencsétlen öccse, János tábornok helyzetéről mindjárt az első napokban, de lehangoló, elszomorító híreket kapott.

Bajtársa, Perczel Antal⁺ volt az, akit az ő sorsa legjobban érdekelt, és legigazabban ecsetelte annak helyzetét. Alkalom nyilván Lenkeynek Perczel⁺ közbenjárása folytán a profosznál kieszközölni, hogy öccséhez bejuthasson Perczel Antallal⁺ együtt. Mindaddig nem volt fogalma a hallottakból magának oly borzasztó helyzetet képzelni, amilyenben szegény öccse sínlődött. Egész lényében megborzadt, midőn meglátta őt, és első gondolata az volt, hogy mért nem akasztják már fel inkább, mint hogy ily barbár bánásmód mellett kínozzák halálra, és hosszabbítják a szerencsétlennek valóban vértanú-életét.

A bátyja szólt hozzá, nem felelt, s fel nem ismeré őt. Vadállati tekintettel, meztelen, egy rongyos, üres szalmazsákban a hidegtől összezsugorodva feküdt a vas lavaleton^*, fejét a vasra fektetve, úgyhogy egy vérző mély sebbe, a nyakcsigába volt a lavalet fejvasa illesztve. Fájdalom nyilvánulása nélkül nézett öccsére és Perczelre, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött, és minden összefüggés nélkül panaszkodott. Szobája bútorzata és ruházata, ami már fentebb érintve volt, ebből állott; kályha és az ablakok széttörve, a novemberi hidegnek szabad bemenetet engedtek az erős vasrostély között.

A szoba, vagyis a börtön rondaságát leírni lehetetlen, s tán az illem ellen is volna. Lenkeyt és Perczelt az undor borzalommal párosulva fogta el; hisz egy kényúr kutyaólja palotának mondható e nemes keblű hazafi s nemrég egyik tábornokunk lakához képest.

Hogy mily kínos fájdalom dúlta Lenkey⁺ keblét, látván öccsét ily pokoli kínok között; vére fellázadt, s agyában egymást űzték a gyötrő gondolatok: miként szabadíthatná meg őt, de képtelen volt módot feltalálni, mely által szeretett testvérét az élve elrothadástól megótalmazhatta volna. Látszott, hogy erre volt elítélve.

„Szegény szeretett jó öcsém! bajtársaid, akik előrementek, dicső halált haltak, és te a rejtekben nyomtalanul ily kutya halállal kell hogy kimúlj!” Ezen gondolat annyira fellázítá Lenkey⁺ vérét, hogy valóban forrott ereiben, mint a víz a tűzön, azt hivé, hogy maga is megőrült. Perczel⁺ észrevevén indulatát megragadá karját, és kivonszolta a szobából azon vigasztaló szavakkal: „Majd máskor jövünk el ismét, midőn szegény öcséd és te nyugodtabbak lesztek.”

Bővebb tudakozódás folytán tudomására jutott Lenkeynek, hogy öccsét minden héten két katona– és egy polgári orvos látogatja meg, de nem azért, hogy súlyos bajából gyógyítsák, hanem azért, hogy vitatkozhassanak afelett, hogy valóban őrült-e. A városi orvos habár ki is láthatta, hogy valóban az – de a katonaorvosok kapott utasításuk folytán kötelességből [nem] őrültnek állították lenni Lenkey⁺ János magyar tábornokot.

Tizenöt-húsz kisebb-nagyobb seb, melyek részint felfekvés, részint mikor dühöngött, a katona őrök puskatusái és szuronyai által okoztatván, gyógyítás nélkül vérzettek és genyhedtek a hideg, fűtetlen, ablak nélküli szobában.

Midőn a tél bekövetkezett, és szobájában a víz, valamint minden más folyékony anyag megfagyott, eléggé tanúsította, hogy az ember itt kínos helyzetben eszénél nem lehet. Rövid idő múlva Lenkeynek tudtára adatott, hogy öccse Nagyszombatra fog vitetni. Téli ruházatot vett tehát neki, de biz az hiába volt, mert a várt nap sohasem jött meg, mindig a felsőbb rendeletre vártak, míg a jóltevő halál meg nem érkezett, s a 14. vértanút, Lenkey⁺ János tábornokot 1850. évi február 7-én végtelen kínjaitól örökre megszabadítá.

Hol az a szentírási Lázár, aki a szent hitért többet szenvedett, mint nemzetünk e vértanúja a hazáért? Megengedte a várparancsnok, hogy egy korommal bemázolt koporsóhoz hasonló ládába téve eltemessék, és bátyja sírjához kísérhesse őt.

A fogsága kapuja alatt egy szerzetes beszentelte a koporsót, azután feltették a pecér ganajhordó kocsijára. Lenkey Károly⁺ nyomban a kocsit követte, a pap elmaradt.

Lenkey⁺ kíséretére hat fegyveres katona és egy tizedes volt kirendelve. Tévedésből elfeledte a porkoláb a tizedesnek megmondani, hogy az akasztófánál meg van ásva sírja, és a katonasírásók ott várják. Ennek következtében azt kérdezte a kocsis, midőn a várból kiértek: hogy merre hajtson. Mire Lenkey⁺ azt felelte határozottan, hogy a városi katonatemetőbe. A tizedes bele se szólt, mert más parancsa nem volt, mint őt kísérni, és a várba visszavezetni.

Ekként átjutván a Maroson egy kompon, a túlparton egy aradi derék polgár, Kil⁺ esztergályos, Lenkeynek jó ismerőse állott, kitől többen kérdezték e feltűnő sajátszerű temetést pap nélkül, míg keresztülhaladtak a városon. Többen a távolból kísérték a szekeret, s ekként szaporodván, a derék aradi polgárok részvétele által annyian érkeztek ki az aradi sírkertbe, hogy kitelt ezekből pap, kántor, harangozó, sírásók, egyszóval minden, ami egy temetéshez szükséges. Nem lévén a sír kiásva, a derék jó aradi polgárok s lelkes honfiak ásót, kapát teremtettek, s a sírásóval együtt kiásták a vértanú sírját, s beszentelték azt a részvét nemes kőnyűivel; továbbá felnyitván a magyar tábornok koporsóját, miután azt egy rongyos durva ingben és gatyában látták feküdni: rettentő átkozódásra fakadtak, mely imaszerűen ömlött el e példás honfiak ajkairól. Térdre borulva még a katonák is, akik lengyelek lévén egy szót sem értettek, elmondták a végbúcsú imát.

Ezek után Lenkeyt a katonák ismét a várba vitték. Az aradi polgárok, kiknek páratlan kegyelete bebizonyítá, hogy nemcsak a pillanat elragadtatásakor tudnak honfiak lenni, hanem húsz év múlva éppoly melegen, mint akkor, karolták fel az ügyet, és megőrizvén a hosszú idő és a nehéz napok között a sírhantot, 1868. szeptember 7-én, éppen a vértanú születése évnapján a honfi-kegyelet legragyogóbb példájául egy sírkövet emeltek Lenkey⁺ Jánosnak.