Nagy reményekre jogosító, lelkes munka indult meg húsz évvel ezelőtt Barabás Béla+ és Varjassy Árpád+ vezetése alatt Aradon. Az aradi vesztőhely megváltására alakult tizenhármas bizottság a nemzet adakozásából összegyűlt pénzösszegen megvásárolta, és 1910. október 6-án a nemzetnek átadta a vesztőhely területét, majd ugyanakkor nagybizottsággá alakult át azzal a céllal, hogy felkutatja a vértanúhalált halt nemzeti hősök csontereklyéit, és méltó, díszes emlékkel jelöli meg hiteles sírjukat. Még azon év november 17-én meg is kezdte Varjassy Árpád+ húsz munkással a vesztőhelyen az ásatásokat.
Ám a lelkes munka nem váltotta be a hozzáfűzött nagy reményeket. Téli időben, hosszú hetek verítékes munkájával hiába ástak fel összesen több mint hat kilométer hosszú futóárkot, a bitófán kivégzett vértanúk sírjainak nyomára sem akadtak, s tudományos vizsgálatra két láda csontnál egyebet nem kaptam. A kétségkívül nagy lelkesedéssel és teljes jóhiszeműséggel végzett munka eredménytelenségének okait itt most nem kutatom, csupán annyit jegyzek meg, hogy a nemzeti kegyelet szempontjából nagy felelősségű és történelmi jelentőségű ásatások antropológus szakértő jelenléte nélkül történtek.
Több helyen való eredménytelen próbálkozás után az ásatóbizottság úgy látta, hogy a vesztőhely területén való további ásatás hiábavaló, s ezért 1912. májusában a biztosabb eredményt ígérő sáncárokban kezdte meg a főbe lőtt Schweidel+ és Lázár+ vértanúk sírjának keresését. Itt azután valóban siker koronázta a – néhai Török Aurél+ figyelmeztetésére – most már sokkal óvatosabban végzett munkálatokat. 1912. augusztus 21-én emberi térdkalácscsontokban akadt meg a munkások ásója, majd két sír körvonalai tűntek elő. Valószínű volt tehát, hogy a sáncárokban eltemetett Schweidel+ és Lázár+ vértanúk csontjaira akadtak. Ezért Varjassy Árpád+ beszüntette a sírok további bolygatását, s a csontvázak tudományos megvizsgálására a genfi kongresszuson időző Török Aurélt+ hívta meg. Ám Genfből csakhamar az a lesújtó hír érkezett, hogy Török+ professzor szívszélhűdésben elhunyt. Így nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy Schweidel+ és Lázár+ földi maradványait exhumáljam. A kedvezőtlen időjárás és a talajvíz magas volta következtében azonban csak 1913. október 20-án kerülhetett sor arra, hogy a vértanúk csontvázait kiássuk.
Verőfényes, szép őszi nap volt akkor október 20-a. És mégis, amikor reggel nyolc órakor az aradi vár VI. számú kapuja mellett levő sáncárokban megjelentünk, s a rideg várfalakat, majd a várfal hosszában ásott gödörben felhúzott térdekkel fekvő s egymásnak fejjel néző két csontvázat megpillantottuk, egyszerre szinte minden borzalmával megelevenedett előttünk a hatvannégy évvel előbb ott lejátszódott véres tragédia.
Íme, a két nagy nemzeti hős, akiknek fényes ünnepeltetés helyett – hozzátartozóik látásának örömétől is megfosztva* – a megszégyenítő kivégzés volt jutalmuk, s a nemzeti Pantheon díszsírja helyett a sáncárok vizes gödre lett jeltelen pihenőhelyük. Merthogy vizes gödör volt a szó teljes értelmében, arról mindjárt meggyőződtünk, amikor az ásatást megkezdtük. Alig ástunk le két ásónyomra, máris felfakadt a talajvíz, úgyhogy állandóan szivattyúztatni kellett, hogy a csontvázakat a földből kiszedhessük. El is voltak mállva annyira, hogy a legcsekélyebb óvatlan érintés teljesen tönkretette volna őket. Hisz hatvannégy évig valósággal a vízben rothadtak. Kétnapi óvatos munka és lassú szárítás után mégis sikerült a két vértanú csontvázának tűrhető állapotban való megmentése. De hát vajon tényleg Schweidel József+ tábornok és Lázár Vilmos+ ezredes csontvázát találtuk-e meg? Éppen erre való volt a szakértő antropológiai vizsgálat. Olyan bizonyítékokat kellett találnunk, amelyek lehetővé teszik a két csontváz személyazonosságának minden kétséget kizáró meghatározását. Ezért a csontvázakat a környező föld egy részével együtt vastag deszka rámába foglaltattam, majd vaslemezeket préseltünk alájuk, s így eredeti fekvésben szállítottuk őket a városi múzeumba, ahol a csontok óvatos kifejtését, preparálását, tanulmányozását és a környező föld gondos átvizsgálását végeztem. Így azután a munka teljes eredménnyel is járt.
Hogy csakis Schweidel+ és Lázár+ csontvázáról lehet szó, azt jórészt már az exhumálást megelőző ásatások valószínűsítették. A sírok a vár VI. számú kapuja előtt az északi sáncárokban valóban ott feküdtek, ahol a hiteles források leírják. Az ásatás négy sírgödröt állapított meg, de csak kettőben volt csontváz. Kiss Ernő+t és Dessewffy Arisztid+et tudvalevő elvitette a család, előbbit már október 8-án, utóbbit pedig fél év múlva. A sáncárokban megtalált két csontváz a várfal hosszában feküdt egymástól egyméternyi távolságra. Minthogy pedig a vértanúkat ott és abban a sorrendben földelték el, ahol és amilyenben kivégezték őket, a sírok közelségéből nyilvánvaló volt, hogy két egymás mellett kivégzett vértanú földi maradványaival van dolgunk. Márpedig Schweidel+ és Lázár+ a kivégzéskor egymás mellett térdeltek. De vajon melyik volt a kettő közül Schweidel, és melyik Lázár? A csontvázak antropológiai vizsgálata erre is komoly támpontot szolgáltatott.
A várkapuhoz közelebb eső sírban alacsonyabb termetű (160-166 cm körüli), ötvenöt-hatvan éves, a másikban magasabb termetű (165-166 cm körüli), fiatalabb, harminc-harmincöt éves férfi csontváza feküdt. Előbbin a koponyavarratok legnagyobb része már elcsontosodott, a fogak rágófelülete erősen lekopott, és kilenc fog még életében kihullott. A másodikon a koponyavarratok nyitottak; a fogak kopása gyengébb, s kevesebb foga hiányzott. A várbeli anyakönyv tanúsága szerint Schweidel+ hatvankét éves, Lázár+ pedig harmincnégy éves volt, amikor kivégezték. Kétségtelen tehát, hogy a várkapuhoz közelebb eső sírban talált csontváz Schweidel József+ tábornoké, a másik pedig Lázár Vilmos+ ezredesé: De a koponyák típusa és a vértanúk megmaradt képeivel való összehasonlítása is igazolta a személyazonosság megállapítását. Schweidel+ koponyája német eredetének megfelelően hosszúkás, úgynevezett meso-dolichocefál típus volt, alacsonyabb homlokkal és erősen kidomborodó nyakszirttel. Ilyennek ábrázolja őt az aradi ereklyemúzeumban levő Müller+-féle kép is. Ezzel szemben Lázár+ koponyája rövid, széles, magas volt, domború homlokkal, ami úgy az aradi múzeumban lévő képpel; mint családja örmény eredetével teljes összhangzásban áll.
Nagyon jellemző a csontvázaknak a sírban való fekvése. Schweidel+ bal karja ki volt nyújtva, míg jobb karja mellére hajlott. Jobb lába térdben erősen fel volt húzva a bal ellenben csaknem teljesen kinyújtva feküdt. Lázár+ két kezét mellére kulcsolva halt meg, s bal lábát teljesen kinyújtotta, míg a jobb térdben erősen fel volt húzva. Hitelesen igazolódott tehát az egykorú forrásoknak az a állítása, hogy fél térdre ereszkedve fogadták a lövést, amely életüket egyszerre kioltotta. Nem vonaglottak földön, hanem ahogyan elbuktak, úgy merevedtek meg, s úgy temette el őket este a hóhér. A karok helyzetéből pedig nyilvánvaló, hogy Schweidel+ kivégeztetése előtt csakugyan elkérte Bardócz+ tisztelendő úrtól a feszületet, s azt jobbjában erősen szorítva halt meg.
Kérdés mármost; hogyan történt a kivégzés. Tényleg főbe lőtték-e őket, vagy a szívükre céloztak, ahogyan a források egy része állítja? Szerencsére a koponyákat olyan állapotban sikerült megmenteni, hogy erre a kérdésre is feleletet adhatunk. Mindkét vértanú koponyáján úgy a homlokcsonton, mint a nyakszirten határozottan felismerhető a golyó által okozott hatalmas seb. Schweidel+ fején a homlokcsont jobb oldali felén, nem messze az orrgyöktől látható a golyó behatolásának helye, 2-3 cm átmérőjű szabálytalan nyílás alakjában. A golyó a homlokcsontot meg is repesztette és a belső tömör csontréteget a nyílás körül 9-10 mm szélességben letépte, majd az agyvelőn keresztülhatolva a nyakszirtcsont közepén, a nyakszirtgumó mellett távozott a koponyából, s itt viszont a külső tömör csontállományt tépte le. A nyílás átmérője itt 28 mm. A lövési sík iránya elölről hátrafelé lefelé lejtő, ami ismét azt bizonyítja, hogy a kivégzettek feje alacsonyabb síkban volt, mint a katonák kezében lévő fegyver, vagyis tényleg térdelve fogadták a lövést. Lázár+ koponyáján a homlokcsont bal felén látjuk a golyó okozta 10 mm átmérőjű, hosszúkás és elég szabályos szélű sebnyílást. A koponya hátsó része össze volt törve, amit szintén a golyó okozhatott, annál is inkább, minthogy a kemény sziklacsont is darabokra törve feküdt a koponyában. Lázár+ lapockacsontjai tüzetesebb vizsgálatra nem voltak már alkalmasak. Schweidel+ bal lapockáján azonban két szabálytalanul kerek nyílást találtam, amelyek szintén golyótól származhattak. Különben nagyságuk is megegyezett a koponyákon látható lősebekkel. Kétségtelen tehát, hogy a vértanúk kivégzésére kivezényelt három-három katona közül egy a fejre, kettő pedig a szívre célzott. Schweidel+ és Lázár+ esetében mindkét fejlövés azonnali halált okozó volt.
A csontvázak mellett a sírban erősebb férfiruha foszlányait, gombokat s a lábon bőrmaradványokat és bőrtalpat találtam, jó állapotban levő sarokrésszel. Sőt Lázár+ cipője sarkán elrozsdásodott sarkantyú is volt. Az inggombok a mellkason alulról felfelé szélesedő V alakban feküdtek, jeléül annak, hogy kivégzéskor az inget kigombolták, hogy a katonák jobban célozhassanak. Ezzel egyúttal hamisnak bizonyult egyik forrásnak az az állítása, mintha a vértanúkról a ruhákat lehúzták volna, és meztelenül tették volna őket a sírba.
Íme tehát az exhumálással kapcsolatos antropológiai vizsgálatok nemcsak teljes mértékben igazolták a vértanúk személyazonosságát, hanem támpontokat nyújtottak az egykorú források szavahihetőségének megítéléséhez is.
Az aradi vár sáncárkában talált két csontváz tehát valóban a golyó általi halállal kimúlt Schweidel József+ és Lázár Vilmos+ vértanúké. Tizenhét éve már, hogy az aradi ereklyemúzeumban pihennek, s ma is hiába várják, hogy a nemzet kegyelete ünnepélyesen eltemesse őket.
[Magyarság, 1930. október 5.]