Tábornok úr!
Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Ezért megkímélem önt mindazon végzetszerűn egybefüggő események fárasztó ismétlésétől, melyek minket egyre mélyebben belévittek a kétségbeesett küzdelembe, eleinte törvényes szabadságainkért, utóbb létünkért.
A nemzet jobb és, merem mondani, egyszersmind nagyobb része nem kereste ezt a küzdelmet könnyelműen, de igenis – számos oly derék férfiak segítségével, kik ugyan hozzá nem tartoztak, de viszonyaik által belévonattak – becsületesen, állhatatosan és győzelmesen megállta.
Ekkor Európa politikája azt kívánta, hogy őfölsége Oroszország császára Ausztriával szövetkezzen, hogy bennünket legyőzzön, s a további küzdelmet Magyarország alkotmánya mellett lehetetlenné tegye.
Megtörtént!
Sokan a magyar igazi hazafiak közül ezt előre látták, és óva intve meg is jövendölték.
Napjaink történelme egykor le fogja leplezni, mi indította rá az ideiglenes kormány többségét, hogy fülét ezen óva intő szózatok elől elzárja.
Ezen ideiglenes kormány nincs többé.
A legfőbb veszély a leggyöngébbnek találta.
Én, a tett embere, de nem a hiábavalóé, beismertem, hogy a további vérontás hasztalan, sőt vészt hozó Magyarországra nézve, amint ezt már az orosz beavatkozás kezdetén előre láttam. Ma felszólítóm az ideiglenes kormányt, hogy föltétlenül köszönjön le, minthogy további fönnállása a haza jövőjét napról napra csak mind gyászosabbá teheti.
Az ideiglenes kormány átlátta ezt, és önként leköszönt, letévén az én kezembe a legfőbb hatalmat.
Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kíméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyaitól megszabadítsam azáltal, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert, s ezáltal talán megadhatom az első lökést ahhoz, hogy valamennyi tőlem elszakasztott magyar hadak vezérei, hasonló felismerésében annak, hogy Magyarországra nézve ez most a legjobb, rövid időn ugyanazt tegyék.
Ezen alkalommal őfölsége a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belésodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak – és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságszeretetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelen kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja.
Ezen levelet önhöz intéztem, tábornok úr, mivel ön volt az első, aki irányomban azon becsülésnek tanújelét adta, mely megnyerte bizalmamat.
Siessen, ha a hasztalan további vérontásnak elejét akarja venni, a fegyverletétel szomorú aktusát a legrövidebbi időben, de akként tenni lehetővé, hogy ez egyedül őfölsége Oroszország császára hadai előtt mehessen végbe, mert ünnepélyesen kijelentem, hogy inkább fogom egész hadtestemet egy bármekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem osztrák csapatok előtt tegyem le feltétlenül a fegyvert.
Én holnap, augusztus 12-én Világosra indulok, holnapután, 13-án Borosjenőre, 14-én Bélre, mit is azon okból közlök önnel, hogy ön haderejével az osztrák hadak és az enyémek közé közbehúzódhassék, körülkerítésem és azoktól való elválasztásom végett.
Ha ezen mozdulat nem talál sikerülni, és az osztrák a sarkamra lépne, akkor az ő támadásait határozottan vissza fogom utasítani, és Nagyvárad felé vonulok, hogy ezen úton az orosz császári hadseregre akadhassak, mert csapataim kijelentették, hogy egyedül ez előtt készek a fegyvert letenni.
Önnek becses válaszát a legrövidebb idő alatt elvárom. Határtalan nagyrabecsülésem kifejezésével
Ó-Arad, 1849. augusztus 11. este kilenc órakor
Görgey Artúr+
Görgey István fordítása