Legyen szabad alázatosan beterjesztenem a magas vizsgáló bizottságnak még néhány igazolásomra szolgáló pontot, melyek nem mind jutottak eszembe utolsó kihallgatásomkor – és elnézést kérek, hogy a magas bizottságot ennyiszer háborgatom.
Ezek a pontok a következők:
a) Kaptam egy levelet Kossuthtól, de utóbb, Aradon széttéptem. Akkor intézte hozzám, amikor Debrecenben az év elején elbocsátásomat kértem. Ez a levél igen udvarias hangú volt, de Kossuth+ határozottan kijelentette benne, hogy elbocsátásomat sohasem fogja aláírni. Ezt a levelet eredetiben nem mutathatom fel, de volt segédtisztjeim, az itt fogságban levő Fedrigoni Kamilló+ százados és Medvetzky Béla+ kapitány, akik mindketten tudtak erről a levélről, és jelen voltak, amikor megsemmisítettem, gondolom, nem fognak vonakodni, hogy állításomat esküvel megerősítsék. Mások is tudomással bírtak erről a levélről. Azt is hozzá kell még tennem, hogy Debrecenben az elbocsátási kérelmemet sohasem teljesítették volna, és a tömeg már a nyílt utcán is szakadatlanul sértegetett. Kérésemet nem vontam vissza, de választ nem kaptam rá.
b) Előléptetésemet vezérőrnaggyá csak azért fogadtam el, mert őfelsége Ferdinánd császár+ október 3. után is, mégpedig október 16-án, Olmützből keltezve a magyar hadügyminisztériumnak törzstiszti előléptetésekre vonatkozó javaslatait megerősíteni méltóztatott, és én erre a kegyre már csak azért is számíthattam, mert a kir. hadseregben rangom idejénél fogva már vezérőrnagynak kellett volna lennem.
c) Tudtam, hogy a rácok és szerbek elleni háború véget fog érni, és kértem a parancsnokság alól való felmentésemet, jól tudva, hogy a csapatok kivonása a Bánságból a felső sereggel való egyesülést célozza, és abba a rettenetes helyzetbe sodor engem, hogy császári csapatok ellen kell harcolnom, sőt talán parancsnokolnom is. Kineveztek országos főhadparancsnoknak. Ez a rang szépen hangzott ugyan, de semmi fontossága sem volt, és ez csak a következő okok miatt fogadtam el:
1) Mint már mondtam, ez volt az egyetlen mód, hogy ne jussak abba a szégyenteljes helyzetbe, hogy volt bajtársaim és őfelsége hadserege ellen kelljen harcolnom.
2) Mert azt gondoltam, hogy személyes jelenlétemmel talán tehetek valamit a békés kiegyezés érdekében; azonban már korábbról tudtam, hogy egyfajta felügyelet alatt állok, és hogy ez Debrecenben még szigorúbb lesz, már csak azért is, mert engem testestől-lelkestől császárpártinak tartottak. A Bánságból honvédtisztek küldöttsége ment Debrecenbe vádaskodni ellenem, hogy egyetlen hadmozdulatot sem teszek Temesvár ellen, csak a szerbek ellen, vagyis nyilvánvaló, hogy én a császáriakkal való összetűzés elől kitérek, hiszen a temesvári csapatokkal nem bocsátkozom harcba. – Szabadlábon voltam ugyan, de minden egyes lépésemet figyelték, mintha fogoly volnék. Mikor végre meggyőződtem arról, hogy nincs módom semmi jót sem tenni, elbocsátásomat kértem, ezt azonban (mint fentebb szerencsém volt igazolni) az akkori terrorisztikus körülmények közt nem engedélyezték.
d) Már csak azért is kötelességemnek tartottam, hogy ameddig csak tehetem, harcoljak a szerbek és a rácok ellen, mert világosan láthattam az elfogott levelekből – melyeket a bécsi hadügyminisztériumnak volt szerencsém megküldeni –, hogy Ausztria és Magyarország érdekében hadakozom, hiszen minden iratban az volt, hogy a német igát le kell rázni, és egy szerb birodalmat kell alapítani, amelybe a Bánság, Szlavónia, Bács és Baranya vármegye is beletartozna. Az ilyen rossz szándékúak ellen, úgy gondolom, harcolni kell.
e) Személy szerint azért is lehetetlen volt Temesvárra mennem, mert a Temesvárra vezető utakat magyar csapatok szállták meg, és képtelenség volt, hogy én bejuthassak.
Legyen szabad alázatosan a magas bizottság elé terjesztenem ezeket az igazolásomra szolgáló pontokat, azzal a megjegyzéssel, hogy helyzetem egészen másmilyen volt, mint a többieké, és hogy amit módom volt megtenni, megtettem.
Ismételten ki kell jelentenem, hogy az esküt az 1848. március 15-i törvényekre egy hónapig nem tettem le, mert tisztában voltam azzal, milyen rettenetes következményekkel járhat ez – mint ahogy járt is – minden magyar tiszt számára. Én magam még akkor sem tettem volna le az esküt, ha nem állok szemben az ellenséggel őfelsége parancsára, hogy magyar és német csapatokkal leverjem a szerbeket; és a rácok éppen úgy harcoltak a német csapatok ellen, ahogy a magyarok ellen, mint ezt az 1848. július 15-i écskai harc bizonyítja, hiszen itt a Schwarzenberg ulánusezred* parancsnokságom alatt hét óra hosszat állt ágyútűzben.
Úgy gondolom, hogy egy tiszt, aki felsőbb rendeletre magasabb parancsnokságot kapott, és akinek korábbi szolgálatában még nem volt alkalma az ellenséggel szemben állva bizonyítania vitézségét, nem hagyhatja el a szolgálatot – és ez lett volna az egyedüli lehetőség, hogy ne tegyem le az esküt –, már csak azért sem, mert azt a kérésemet is megtagadták, hogy az olaszországi hadjáratot saját költségemre, önkéntesként végigcsinálhassam.
Végezetül azt hiszem, hogy sem önös érdekekkel, sem rangkórsággal nem lehet vádolni engem, mert köztudomású, hogy birtokaim a hadjárat során a legérzékenyebb veszteségeket szenvedték, és érvényesülésem császári szolgálatban ugyanúgy, sőt sokkal dicsőségesebben biztosítva lett volna.
Befejezésül : én, mint arisztokrata, sokkal több jót várhattam a háború akkori kimenetelétől, mint az ellenkező eredménytől. Azt hiszem, igazoltam, hogy semmiféle önző szándék nem vezetett. Kérem, hogy a magas bizottság ezeket a további igazolásomra szolgáló pontokat mérlegelni szíveskedjék.
Arad vára, 1849. szeptember 18.
Kiss
ezredes