Őnagyméltósága, a magyarországi és erdélyi hadsereg főparancsnoka elrendelte a hadbírósági eljárás megindítását a magyar lázadó hadsereg mindazon főnökei, törzs– és főtisztjei ellen, akik az osztrák fegyverek diadalmas sikere miatt Világosnál és Lugosnál feltétlen megadásra kényszerültek.
Köztük van eleméri és ittebei Kiss Ernő+ volt osztrák ezredes is, aki a lázadó kormány alatt altábornagyi rendfokozatot viselt és az országos főhadparancsnok tisztét töltötte be.
Kiss+ ezredes úr, aki Temesvárt, a Bánságban született, negyvenkilenc éves, katolikus vallású, özvegy, gyermektelen, 1818 júniusában lépett be hadapródként a Károly főherceg ulánusokhoz, utoljára pedig a 2. Hannoveri király huszárezred parancsnoka volt, a hadicikkekre megesküdött, a hannoveri királyi Guelf-rend 1. osztályának és a pápai Krisztus-rend lovagkeresztjének tulajdonosa.
Kiss+ ezredes ezredtörzsével Újpécsen, a Bánságban állomásozott, mikor 1848. április hónapjában – annak a politikai mozgalomnak következtében, amely ugyanazon év március hónapjában végigsepert az osztrák monarchián – a nagykikindai rácok és szerbek felkeltek, és erőszakos cselekményekre ragadtatták magukat.
Nem mehetek bele, hogy történelmi szempontból taglaljam az eseményeket és a forradalom menetét, mely végül is a magyar nemzetnek királya elleni felségsértő felkeléséhez vezetett. Ez túlságosan messzire vezetne. De a jobb megértés kedvéért mégis vázolom a főbb mozzanatokat.
Egy párt, és élén Kossuth Lajos+, a pozsonyi országgyűlésen múlt év márciusában elérte, hogy Magyarország alkotmányába olyan rendelkezéseket vegyenek fel, amelyek önálló igazgatást kívántak, külön minisztériumok vezetésével. Őfelsége Ferdinánd császár+ és király kegyesen szentesítette ezt. A Magyarországon állomásozó katonaságot ennek következtében kiszakították az osztrák hadügyminisztérium hatásköréből, és a magyar hadügyminisztérium alá rendelték, és a magyar alkotmányra külön megeskették.
A magyar nemzet által elért engedmények azonban a magyar királysággal egy közösségben élő horvát és szlavón, illetve szláv nemzetiséget sértették, ezek is követelték nemzetiségük és egyenjogúságuk elismerését. Ez volt az oka a bánsági rácok felkelésének és azoknak a nézeteltéréseknek, amelyek Horvátország és a magyar királyi kormány között keletkeztek, és amelyek – ez utóbbinak a horvát nép jogos követelései elől való makacs elzárkózása miatt – arra késztették báró Jellačić bán őnagyméltóságát, hogy fegyvert fogjon, és ezt az elismerést karddal kényszerítse ki.
Kiss+ ezredest április hónapban a bánsági főhadparancsnokság ezredével és egy hozzá beosztott gyalogosalakulattal a felkelő és mindenütt tűzzel-vassal pusztító rácok ellen küldte. Később, mikor a magyar kormány egy nagyobb hadtestet rendelt ki a felkelés elnyomására, Bechtold+ altábornagy úr parancsnoksága, majd az ő távozása után Eder+ vezérőrnagy úr parancsnoksága alá került.
Időközben őfelsége Ferdinánd császár+ Pestre összehívta az országgyűlést, hogy a Magyarországon és társországaiban uralkodó zavar felszámolásának módjairól tanácskozzon.
A mérhetetlen becsvágytól eltelt Kossuth-párt a kívánt megegyezést megakadályozta, a királyi tekintélyt különböző javaslatokkal és határozatokkal aláásta, és a forradalmi elemeknek való hízelgéssel kaput nyitott a teljes törvénytelenségnek és a tökéletes anarchiának.
Horvátország bánja elhatározta, hogy hadseregével Magyarországba nyomul.
Ekkor a királyi hatalom felemelte figyelmeztető szavát (1848. szeptember 22-i kiáltvány), óvott a további túlkapásoktól, és kifejezte azt a megmásíthatatlan akaratát, hogy a korona jogait a rendelkezésére álló eszközökkel megvédi. Sajnos hiába. Mindenfelől fenyegetett a polgárháború továbbterjedése. A korona még egy kísérlettel próbálkozott, királyi biztost nevezett ki gróf Lamberg+ altábornagy úr személyében, megbízta őt minden Magyarországon levő csapat és fegyveres testület főparancsnokságával, feladatául tűzte ki, hogy a fegyvernyugvást mindenütt biztosítsa, és megadta számára a szükséges teljhatalmat, hogy valamennyi fél egyetértésével megnyugtató kiegyezést hozzon tető alá.
A képviselőház Kossuth Lajos+ és követői szavának engedve elutasította és hazaárulónak nyilvánította a királyi biztost, még mielőtt királyi teljhatalmú megbízólevelét bemutathatta, és emiatt gróf Lamberg+ altábornagyot a vad tömeg a nyílt utcán megtámadta, és a legkegyetlenebb módon meggyilkolta.
Őfelsége ezek után 1848. október 3-i legfelsőbb nyilatkozatával feloszlatta az országgyűlést, minden általa nem szentesített határozatát érvénytelennek nyilvánította, minden Magyarországon és társországaiban állomásozó katonaságot őnagyméltósága, a bán, báró Jellačić altábornagy úr főparancsnoksága alá rendelt, és a rend és nyugalom helyreállításáig a magyar királyságot a haditörvények alá vetette.
Mihelyt a bánsági főhadparancsnokság a császári királyi osztrák hadügyminisztérium útján megkapta ezt a legfelsőbb nyilatkozatot (5. A. számú melléklet), minden alárendelt alakulat tudomására hozta, és különösképp felszólította a rácok és szerbek ellen harcban álló parancsnokságokat – ezek közé tartozott Kiss+ ezredes is különítményével –, hogy küldjenek át példányokat az ellenséges táborba, és térjenek vissza a tartományba. (P. 522. számú, 1848. október 10-én kelt főhadparancsnoksági rendelet.)
Ez a főhadparancsnokság 1848. október 15-én, 16/K. R. szám alatt újabb felszólítást adott ki (5. C. számú melléklet), felhívta a csapatok figyelmét arra, hogy a Magyarországon uralmon levő párt teljesen elhagyta a magyar törvények talaját, és nyíltan ellenszegül őfelsége parancsainak, a csapatok kötelességérzésére és hagyományos hűségére hivatkozva nyilatkozatot kért tőlük, hogy mennyiben számíthat rájuk a továbbiakban, és megparancsolta nekik, hogy Temesvár irányába húzódjam; vissza, és ott várják be a további parancsokat.
Kiss+ ezredes úr erre a felszólításra azt válaszolta 776. számú, Nagybecskereken, 1848. október 17-én kelt jelentésében (5. M. számú melléklet), hogy az ellenség a október 10-i parancs vételét követő napon mind Törökbecsén, Écskán és Zsigmondfalván, mind Tomasovác felől megtámadta; hogy őt a főhadparancsnokság minden hadműveleti ügyben a hadtestparancsnokság alá rendelte; hogy neki a (magyar) hadügyminisztérium szigorúan megparancsolta ennek a rendeletnek a betartását és a legszigorúbb felelősség terhe mellett előírta neki, hogy az ellenséges rajtaütések ellen védje meg a vidéket
A főhadparancsnokság beláthatja tehát, hogy míg a hadtestparancsnokságtól formális békeszerződésről nem szerez tudomást, a rajta nyugvó felelősség és esküje miatt nincs abban a helyzetben, hogy hadállását megváltoztassa.
A magas bánsági főhadparancsnokság erre a jelentésre azt válaszolta 1848. október 18-án kelt 21/K. R. számú utasításában, hogy Kiss+ ezredes urat csakis a parancsnokság egységes vitele kedvéért és pusztán a hadműveletek tekintetében rendelték a tiszántúli hadtestparancsnokság alá, minden egyéb vonatkozásban továbbra is annak a főhadparancsnokságnak alárendeltségébe tartozik amelynek területén ezrede állomásozott.
Az október 3-i legfelsőbb nyilatkozat világosan kimondja, mit vár az uralkodó hadseregétől, mi következik az ezredes úr esküjéből, ő azonban furcsa módon ugyanerre az esküre hivatkozott, és mint kiderült, azt merészelte megparancsolni a legénységnek, hogy felszerelés tárgyairól tépje le az osztrák jelvényeket, és a szentmiklósi tartalékparancsnokságot felszólította, hogy csak az úgynevezett kir. biztostól vagy az ezredparancsnokságtól fogadjon el utasításokat, ne pedig az elöljáró főhadparancsnokságtól.
Ekkor jut csak a kezébe a temesvári helyőrség tisztjeinek hűségnyilatkozata, melyből láthatja, milyen magatartást kell ezek között a nehéz körülmények között az uralkodóhoz hűséges tisztikarnak tanúsítania.
Ez a nyomatékos figyelmeztetés eredménytelen maradt, Kiss+ ezredes úr elmulasztott válaszolni rá, és nem engedelmeskedett. Akkor is megmaradt a magyar hadsereg soraiban, amikor az osztrák földre lépett, hogy az általános felkelésben levő fővárosnak segítséget nyújtson, és evégből Schwechatnál megtámadta a császári királyi csapatokat, majd utána az osztrák hadseregnek erélyesen ellenállva fellázadt a törvényes hatalom és a király szent személye ellen; elfogadta a forradalmi kormánytól a vezérőrnagyi és altábornagyi előléptetést, az országos főhadparancsnoki kinevezést, elfogadta a forradalmi kormánytól alapított katonai érdemrend jelvényét, és ezt a kormányt még akkor is szolgálta, amikor az őfelsége részéről már rég felségsértőnek nyilvánított Kossuth Lajos+ javaslatára az ismeretes debreceni országgyűlési határozatban április 14-én kimondták a magyar királyságnak az osztrák monarchiától való elszakadását és az uralkodóháznak a trónöröklésből való kizárását, követte ezt a kormányt, mikor az a császári királyi hadseregtől szorongatva egyik helyről a másikra menekült, és végül a kormány feloszlása után csatlakozott a Görgey+ vezette hadtesthez, és vele együtt megadta magát az oroszoknak.
A magyar nemzet képviselői által a már feloszlatott országgyűlésen ez év április 14-én kimondott függetlenségi nyilatkozat és az uralkodóház trónfosztása – és ennek megvalósítására a magyar forradalmi kormány, és elnöke, Kossuth Lajos+, minden rendelkezésére álló eszközt felhasználva fegyveres erővel, a népfelkelés meghirdetésével stb. a végsőkig ellenállt az uralkodó törvényes jogainak és az államkötelék egységének fenntartása érdekében Magyarországra küldött császári királyi osztrák és a vele szövetséges orosz csász. hadseregnek – az 5. hadicikk és vele kapcsolatban a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 61. cikkelye értelmében kimeríti a felségsértés bűntettét; ebből következik, hogy mindazok, akik személyüket, szolgálataikat, tevékenységüket ennek a felségsértő kormánynak a fenti célra felajánlották, ugyanez a bűntettet követték el.
Mivel a vádlott úr az említett országgyűlési határozat után is megmaradt a lázadó kormány szolgálatában, őt is felségsértőnek kell tekinteni.
Idevonatkozóan a tényállást az ismeretes, ez év április 14-i országgyűlési határozat és a lázadóknak fegyveres erővel levert ellenállása általánosságban, az iratok köz levő 2301. számú Debrecenben, február 5-én kelt altábornagyi előléptetés és országos főhadparancsnoki kinevezés, a vádlottól elvett II. osztályú érdemrend, a bánsági főhadparancsnokság fentebb említett iratai, valamint vádlott úrnak erre vonatkozó múlt év október 17-i jelentése a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 26. cikkelye értelmében a vádlottra vonatkozóan különösen is igazolják.
A vádlott úr az ügyében megtartott sommás vizsgálat alkalmával teljesen elismerte ezt a tényállást, de kijelentette, hogy mindez nem írható az ő rovására, mert őt a törvényes kormány rendelte ki a rácok és szerbek ellen; mert őt fentről kényszerítenék, hogy tegye le az esküt a Ferdinánd király+ őfelsége által a magyaroknak megadott engedményekre, és éppen ez az eskü és parancsnokságának a magyar hadügyminisztérium alá való rendelése akadályozta meg, hogy teljesítse őnagyméltóságának, bánsági főhadparancsnok úrnak utasítását, és csapatával Temesvárra húzodjon; mert mikor a déli hadsereget északra vonták vissza, hogy a később Magyarországra benyomuló császári királyi hadsereggel szembeszálljon, ő letette parancsnokságát, hogy ne kelljen császári királyi csapatok ellen harcolnia, és debreceni székhellyel átvette az országos főhadparancsnok tisztét, és így az Ausztria elleni háború egész ideje alatt csak igazgatási kérdésekkel foglalkozott, és nem harcolt; mert őt is, mint sok más hű tisztet maga az osztrák kormány vezette tévútra, mikor elrendelte, hogy a katonaság tegyen esküt az új engedményekre; mert az általa elfogott és az osztrák hadügyminisztériumnak megküldött levelek leleplezték a szerbek és rácok felségsértő terveit, és ő már csak az osztrák hadsereg érdekében sem tehette le a fentiek ellen rábízott csapatosztály parancsnokságát; mert őfelsége maga is helytelenítette Jellačić bán lépéseit, és ez utóbbi, mikor tényleges osztrák tisztek megkérdezték tőle, hogy felsőbb jóváhagyással nyomult-e be Magyarországra, nyomatékosan azt mondta, hogy saját felelősségére cselekedett; mert azok a tisztek, akik a magyarországi hadseregtől Bécsbe mentek, hogy őfelségétől és a hadügyminisztériumtól tájékoztatást kérjenek, nem kaptak magatartásukra vonatkozó parancsot; mert a legfelsőbb elhatározások maguk is hozzájárultak a hadsereg félrevezetéséhez, hiszen az október 3-i legfelsőbb nyilatkozat feloszlatta a minisztériumot, és további munkáját törvénytelennek nyilvánította, október 17-i keltezéssel mégis több legfelsőbb elhatározás érkezett Mészáros+ magyar hadügyminiszterhez; mert sem ő, sem a magyar hadsereg, mint ezt Görgeynek a háború kezdetén kiadott nyilatkozata igazolja, nem támogatta a demokratikus irányzatot, tehát sem a vádlott, sem a hadsereg nem helyeselte az ez év április 14-i országgyűlési határozatokat, de a vádlottnak sem ekkor, sem pedig a schwechati csatát követő időszakban nem volt módja leköszönni és a semlegesség álláspontjára helyezkedni, mert az akkori terrorizmus miatt a legnagyobb veszélyben forgott.
Ezeket a mentő körülményeket nem lehet figyelembe venni, legkivált azért nem, mert a dolgok katonai szempontból való megítélésével védekezik.
Távol áll tőlem, hogy a vádlott urat felelőssé tegyem azért, hogy a rácok és szerbek elleni harcban részt vett, mert az ő felkelésük törvénytelen volt, és nem a legtisztább okok váltották ki.
Azt is elismerem, hogy az első időben, amikor a magyar forradalmárok még nem mutatták ki nyíltan szándékaikat, a csekély politikai éleslátással rendelkezők számára – és sajnos a vádlott úr is ezek közé tartozik – nehéz feladat volt megválasztani, milyen utat kövessenek; de attól a pillanattól fogva, mikor a magyar hadsereg nyíltan fellázadva törvényes királya és császára ellen az általános felkelésben levő főváros segítségére vonult, osztrák földre lépett, és a fenti céltól vezérelve megtámadta a császári királyi csapatokat, majd nyomban utána a lázadás elfojtására és a rend és nyugalom és a királyi tekintély helyreállítására Magyarországba benyomult császári királyi hadsereggel szembeszállt, és erélyesen ellenállt neki – attól a pillanattól fogva minden esküjéhez hű katonának látnia kellett, még ha csak átlagos ítélőképességgel és felfogással rendelkezett is, hogy nem szabad tovább megmaradnia a lázadó hadsereg soraiban, és a magyar alkotmányra letett esküre, illetve a legfelsőbb nyilatkozatokra és a hadsereg-főparancsnok kiáltványának nem ismeretére való hivatkozás már csak azért sem helytálló és vehető figyelembe, mert egyrészt a fentebb vázolt cselekmények az esküvel ellentétesek, másrészt pedig jellegüknél fogva mindenkinek határozott alkalmat adtak, hogy megtehessék és megtegyék azokat a lépéseket, amelyeket a becsület és kötelesség a katona számára előír.
A vádlott úr korábban sem figyelt a magyar bánsági főhadparancsnokság figyelmeztető szavára és a temesvári helyőrség tisztjeinek szép példájára, és nem engedelmeskedett az október 3-i legfelsőbb nyilatkozatnak; most sem látta meg a többször említett eseményekben, hogy mindez azt követeli, hogy térjen vissza a kötelesség útjára. Nem vehető figyelembe az a megállapítása, hogy ezt a lépést az akkor már elharapózott terrorizmus és a személyes biztonsága miatti aggodalom miatt nem tehette meg, mert egyrészt ez idő tájt számos tiszt értette meg, mi a kötelessége, és visszatért a forradalmi hadseregből a törvényes zászlók alá, másrészt pedig éppen a válságos helyzetben mutatkozik meg leginkább a valódi hűség, engedelmesség, a jó ügyhöz való ragaszkodás, és éppen ezért minden becsületes embernek, kivált pedig a katonának, a magasabb állású tisztnek bátran, a személyes szempontokra való tekintet nélkül szembe kell néznie minden valóságos vagy képzelt veszéllyel.
Éppen vádlott úrnak ez a lázadás ügyében kötelességéről megfeledkező magatartása szolgáltat alapot, hogy további tevékenységéért is felelőssé tegyük. Mert ha csakugyan nem helyeselte a magyar királyság elszakadását és az uralkodóház trónfosztását, csak őt terheli a felelősség, hogy az események messzebbre ragadták, mint szerette volna. A vádlott urat annyival is inkább felelősségre vonhatónak tartom a terhére rótt felségsértés bűntette miatt, mert a debreceni országgyűlés április 14-i határozatait állásában való megmaradásával, tehát tettlegesen elismerte, országos főhadparancsnoki tisztének további gyakorlásával támogatta, és ebben az esetben inkább a vádlott úr által betöltött állás magas voltát kell szem előtt tartanunk, és nem pusztán igazgatási jellegét, amivel egyébként a vádlott maradását mentegetni próbálja. A felségsértés bűntettében hozott ítélet az ez év július 2-i előírás 25.§-a értelmében az elítélt bárhol található minden vagyonának elvesztésével jár együtt.
A további büntetőtörvények: az 5. hadicikk, a Mária Terézia-féle bűnvádi perrendtartás 61. cikkelye, az 1848. október 3-i, 20-i és november 6-i legfelsőbb nyilatkozat, őfőméltóságának, herceg Windisch-Grätz+ tábornagyúrnak 1848. november 12-i kiáltványa, végül pedig őnagyméltóságának, báró Haynau+ táborszernagy és hadsereg-főparancsnok úrnak július 1-én kelt kiáltványa, valamint a magyarországi hadbíróságok számára kiadott ez év július 2-án kelt utasítás.
Fontos súlyosbító körülmény a vádlott úr esetében az a megállapítás, hogy őt a múlt év október 3-i legfelsőbb nyilatkozat alkalmával a magas bánsági főhadparancsnokság által kiadott felszólítások és parancsok figyelmeztették kötelességére, és azzal, hogy nem engedelmeskedett nekik, a 2. hadicikk és vele kapcsolatban a büntetőszabályzat 1.§-ának (k) pontja értelmében másodfokú függelemsértést is követett el.
További súlyosbító körülménynek tekinthető az az állás, amelyet a vádlott úr az osztrák hadseregben betöltött. A vádlott úr ezredes és ezredparancsnok volt, sőt ebben az időben a bánsági főhadparancsnokság egy csapatosztály parancsnokságával is megbízta. Az elöljáró példát kell hogy adjon beosztottjainak. A katonai alá fölérendeltségi viszony, különösen pedig az osztrák seregre évszázadok óta jellemző hűség következtét az alárendelt megszokta, hogy a parancsoknak vakon engedelmeskedjen, és hogy elöljáróinak, különösen pedig parancsnokainak tevékenysége legyen tevékenységének vezércsillaga. Ha tehát elöljáróit követi, úgy érzi, hogy helyes úton jár, és nem tévedhet. Ezt érezhette számos tiszt, aki a vádlott úr parancsnoksága alatt állt, különösen pedig azok érezhették, akik a politikai eseményeke kísérték figyelemmel, akik csak kötelességükkel és ismerőseikkel való kapcsolatukkal törődtek, és akik közül többen pusztán a vádlott úr magatartásának követése miatt letértek a kötelesség útjáról, pedig ha a vádlott úr a megfelelő pillanatban a becsület és kötelesség hangjára hallgat, és felszólítja példájának követésére beosztottjait, megmenthette volna őket későbbi végzetteljes sorsuktól.
Köteles vagyok azonban a vádlott úr javára törvényes enyhítő körülményként felhozni, hogy mint erről a tekintetes vizsgáló bizottság meggyőződhetett a kihallgatás során, a vádlott úr nem rendelkezik különösebb, legfeljebb átlagos szellemi képességekkel, és ezekkel a szükséges tapintat és a jellemszilárdság bizonyos hiánya párosul. Az uralkodó párt észrevette ezeket a fogyatékosságokat; érdekében állt, hogy magasabb állású egyéneket megnyerjen magának a hadseregből, és személyükkel hivalkodhasson; a vádlott úr ráadásul birtokkal és vagyonnal is rendelkezett. A Kossuth-párt kivetette rá hálóját, és ő óvatlanul belekeveredett. A vádlott úrra csak díszként volt szükség, mint ez a vádlott úr utólagos beadványából és a szolgálatból való elbocsátására való kérelmével kapcsolatos vizsgálatból látható (9. és 10. számú melléklet).
Nem kevésbé enyhítő körülmény – önkéntes jelentkezésének ugyancsak figyelembe veendő tényén kívül –, hogy a vádlott úr császári királyi csapatok ellen tényleges parancsnokságot nem viselt, hanem attól az időponttól fogva, hogy hadtestét délről az osztrákok ellen felrendelték, korábbi beosztását odahagyva és parancsnokságáról lemondva pusztán adminisztratív beosztást töltött be. Ebben a lépésben üdvös tisztességet érzek, régi kötelességtudatának és császárja és királya iránti korábbi engedelmességének még meglevő szikráját; ez megóvta attól, hogy a csatatéren találkozzon volt bajtársaival.
Ezt a körülményt olyan fontosnak tartom, hogy el kell tekintenem a július 1-i kiáltványban és a hadbíróságok számára kiadott július 2-i utasításban megszabott halálbüntetési módtól, már csak azért is, mert különben a nagyobb vagy csekélyebb felelősség szerint súlyosabb vagy enyhébb büntetés elve szükségképpen nem érvényesülhetne.
Az én alázatos büntetési javaslatom a következő: Kiss Ernő+ vádlott úr felségsértés bűntette miatt ezredesi rangjának, rendjeleinek és bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett lőpor és golyó általi halállal büntetendő.
Arad vára, 1849. szeptember 21.
Ernst
törzshadbíró