Alulírott két kihallgatásához pótlólag még néhány megjegyzést és vallomást írásban megtéve azzal a kéréssel nyújt be a tekintetes vizsgáló bizottságnak, hogy ezt a jegyzőkönyvhöz csatolni szíveskedjenek.
A rólam költött szégyenteljes budai cselekedettel kapcsolatban megjegyzem, hogy az ismeretes gyalázkodó cikkben említett Mathenich százados aligha fojthatta magába megdöbbenését, és a dolog ekképp valamilyen módon a magyar hadseregben ismeretessé vált volna; annyival is inkább, mert egy efféle cselekedetet érdememnek tulajdonítottak volna bizonyos részről.
Ezért minden Arad várában fogva levő volt magyar tábornokra és törzstisztre hivatkozom, akik közül valakinek bizonyára tudomására jutott volna ez a cselekedet; közülük is elsősorban Knezić tábornokra, akkori hadtestparancsnokomra, Czillich+ ezredesre, Szabó+ őrnagyra a 42. zászlóaljtól, Gorove őrnagyra+ a 3-tól, Wunder+ őrnagyra a herceg Schwarzenberg ezred III. zászlóaljától, akik (a négy utóbbi) velem együtt a Bécsi kapunál vezették a rohamot; mindenekelőtt pedig hajdani főparancsnokomra, Görgey Artúr+ra, akinek a fogoly osztrák tisztek iránt tanúsított lovagias bánásmódját nemrég is dicsérték az osztrák lapok; ő ugyanezt követelte alárendeltjeitől is, és bizonyára nem ajándékoz meg megbecsülésével, sőt barátságával, ha jellememet ilyen gyalázatos eljárással beszennyezem.
Feleségem két levelében (az egyiket hozzám, a másikat sógornőmhöz, Rohonczynéhoz+ intézte), melyet tisztelettel mellékelek, felhívja a figyelmem egy Krascsenics+ nevű honvéd őrnagyra, aki Bécsben, a Salzgries kaszárnyában ül fogságban, továbbá egy Erbe+ nevű osztrák századosra vagy kapitányra, akik mindketten tanúsíthatják, hogy abban a cikkben egyetlen igaz szó sincs. (Az utóbbi Pozsonyban tartózkodik.) Továbbá Roderich Walterskirchen+ báró, aki – azt hiszem – hadnagy a János főherceg dragonyosoknál, Pozsonyban elbeszélte Dubouf+ francia nyelvmesternek és feleségének, hogy én mentettem meg az életét. – Ezt a Walterskirchen+ bárót én nem ismerem személyesen, de nagyon jól emlékszem, hogy Buda rohammal való bevételekor több osztrák tisztet tekintélyemmel megóvtam; köztük lehetett a nevezett is.
Első kihallgatásomhoz még a következőt fűzöm hozzá:
Október 13-án Törökbecsét, feleségem és testvérei birtokát megtámadták a szerbek, és az első hírek úgy szóltak, hogy ezt a helységet teljesen szétrombolták, és sógorom, Rohonczy+, elesett. Pozsonyból Pestre siettem, hogy a helyzetről pontosabb értesüléseket szerezzek, ugyanakkor azzal a céllal is, hogy bevonuljak ezredemhez. Erdélybe, ahol ennek III. zászlóalja állomásozott. – Pesten megtudtam, hogy a Becse elleni támadást visszaverték, úgyhogy ettől fogva csak az ezredemhez való bevonulás gondolata foglalkoztatott. Az akkori hadügyminiszter, Mészáros, kijelentette nekem egy beszélgetés során, hogy ez lehetetlen; Erdélybe már nem engednek el több tisztet. – Két levelet írtam Pestről hitvesemnek, melyben közöltem, hogy még mindig azt remélem, hogy bevonulhatok ezredemhez, és csak az után, a Mészárossal való megbeszélés után hagytam fel ezzel a gondolattal. Ezáltal a legkínosabb helyzetbe kerültem, mert mint első kihallgatásomkor elmondtam, nevem miatt a legnagyobb gyanakvásnak voltam kitéve. – Ezért még egyszer elmentem Mészároshoz, és kértem, hogy a bánsági táborban alkalmazzon, mert itt legalább nem kell császári csapatok ellen harcolnom; egy honvédzászlóalj parancsnokságát, melyet Nádosy+ akkori ezredes ajánlott fel nekem, határozottan visszautasítottam, és századosként vonultam be Becskerekre.
Az utat gróf Esterházy Sándorral+ együtt tettem meg, aki az ezredéhez tért vissza. – Neki is és feleségem sógorának, Takácsy Ágost+ Ferdinánd huszár főhadnagynak, aki Pesten tartózkodott, elmondtam beszélgetésem történetét, az előbbi teljesen egyetértett elhatározásommal, hogy a Bánságba megyek, ő is itt teljesített szolgálatot a szerbek ellen; az utóbbi kész vallomásomat megerősíteni, jelenleg Bécsben tartózkodik.
A fenti vallomást azért nem tettem meg hamarább, mert azt hittem, hogy az egy év előtti beszélgetést már elfelejtették, és hogy a feleségemhez intézett említett két levelemet már rég megsemmisítették; szégyelltem is a nevezetteket akár csak távolról is perembe belevonni, de mivel Esterházy gróf is, Takácsy+ főhadnagy is önként jelentkezett, és a két levél is megvan, nem vonakodom felhasználni mindezt.
Amikor a magyar kormány kiadta a parancsot a Bánság kiürítésére, Törökbecsén haditanácsot hívtak össze, és ezen megjelent Esterházy gróf is, aki a Bácskában parancsnokolt. Mindketten a leghevesebben tiltakoztunk a Bánság és a Bácska kiürítése ellen, mert általa ezeket a vidékeket a rablásnak és pusztulásnak szolgáltattuk ki, és egy írást is fogalmaztunk, melyben vonakodásunk okait fejtegettük; ezt az iratot valamennyi jelenlevő aláírta.
Búcsúzáskor valóban a levélben említett szavakat mondtam Esterházy grófnak abban a biztos meggyőződésben, hogy tizennégy nap múlva béke lesz; ő nem várta be a kormány válaszát, és odahagyta a hadsereget, én viszont visszatértem Becskerekre.
A Bánság kiürítésére vonatkozó határozott paranccsal egy időben olyan hírek is érkeztek, hogy a visszatérőkkel szemben nem gyakorolnak kegyelmet, sőt hogy az osztrák tisztek is megvetéssel fogadják őket, hiszen egy ügyet a bajban elhagyva gyávaságukkal is megvetendővé váltak. Így aztán a magyar hadsereg soraiban maradtam, politikai tárgyalásokon azonban sohasem vettem részt; a körülmények akaratom ellenére magukkal ragadtak. Április 14-e ellen nyíltan és kertelés nélkül beszéltem mindig, ezt Görgey Artúr+ maga is megerősítheti.
Ragaszkodásom ehhez az emberhez bizonyítja, hogy sohasem értettem egyet Kossuthtal és terveivel.
Arad vára, 1849. szeptember 17.
gróf Leiningen+ Károly