Bécs, 1849. október 28.
Siettem a császár, felséges urunk, elé terjeszteni azt a jelentést, amelyet nagyméltóságod e hó 8/20-án volt szíves hozzám intézni.
Ön, gróf úr, ismeri azoknak az érzéseknek meghittségét és erejét, melyekkel őfelsége felséges barátja és szövetségese, Miklós császár+ iránt viseltetik. Tudja, hogy felséges urunk milyen végtelen fontosságot tulajdonít az ő véleményének és rokonszenvének, és mennyire kívánja, hogy ez az uralkodó, akihez oly sok gyöngéd, egyszersmind felbonthatatlan szál köti, mindig megértse. Könnyen átláthatja tehát, gróf úr, hogy őfelségét kínosan érintette, mikor meghallotta, hogy a Magyarországon végrehajtott katonai kivégzések híre Miklós császár+ lelkére kedvezőtlen hatást gyakorolt. Mikor a császár úgy határozott, hogy szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak a felkelés legfőbb főnökei közül azoknak az ügyében, akik gyalázatosan megszegték hűségesküjüket, mely az osztrák hadsereg zászlaihoz fűzi őket, abban a hiszemben cselekedett, hogy szent kötelességét teljesíti, bármilyen hatalmas áldozatot követelt is tőle ennek a kötelességnek a teljesítése.
A megtorlandó bűntettek súlyosságát mérlegelve őfelsége nem feledkezhetett meg arról, hogy hadseregének ezek a volt tisztjei katonáikat a becstelenség és az árulás útjára csábítva súlyos sebet ejtettek a hadsereg fegyelmén, és ez a seb végzetessé válhat, ha büntetlen maradnak e gyászos következményekben annyira bővelkedő gonosztett elkövetői. Kinek a fejére száll vajon a sok ezer ártatlan áldozat vére, ha nem azokéra a tisztekére, akik, ahelyett, hogy minden erejükkel harcoltak volna a trón ellenségei ellen, éppen e párt zászlai alá gyűltek, és jobb ügyhöz méltó odaadással szolgálták? Ami ezeknek az árulóknak vétkességét végtelenül súlyosbítja – érdemes felidézni –, az a vak megátalkodottság, amellyel kitartottak a bűn útján. Az uralkodó császár és felséges elődje által kibocsátott számos kiáltvány, a csász. hadsereg különböző fővezérei által hozzájuk intézett felszólítások, melyeknek az volt a céljuk, hogy megkönnyítsék visszatérésüket a kötelesség útjára, hiszen megbánás esetére teljes amnesztiát helyeztek kilátásba, mindez nem elegendő, hogy magukba szálljanak ezek a megátalkodott kötelességszegők, akik árulásuk díjaként már jutalmat nyertek és előléptetést kaptak a forradalmi kormánytól.
A császár az említett körülményeket lelkiismeretesen mérlegelve arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad csak a szív szavára hallgatnia, amely a megkegyelmezésre készteti, és hogy a kegyetlenül megsértett katonai becsület példás elégtételt követel. Őfelsége a kikerülhetetlen szükségszerűség törvényének engedelmeskedve egyébként abban a jóleső tudatban volt, hogy Oroszország császára megérti és helyesli nézeteit, hiszen mindketten őszintén meg vannak győződve arról, hogy a hadseregek hűsége a végső mentőhorgony a társadalom számára, melyet létében fenyeget egy kegyetlen és engesztelhetetlen párt.
Ferenc József+ császár örült, hogy olyan nyomós oka van a kegyelem gyakorlására, mint felséges barátja közbenjárása, és sietett Görgeynek a teljes büntetlenséget biztosítani. Másfelől viszont, mikor a császár beleegyezett, hogy a törvény szigora lesújtson a felkelők néhány legvétkesebb politikai és katonai vezetőjére, és mikor eleget tett kötelességének számos hűséges alattvalója iránt, akik a lázadók zsarolásainak, harácsolásának és hallatlan kegyetlenségének áldozatai voltak, úgy érezte, hogy számíthat Oroszország császárának helyeslésére, aki Görgey+ és a megtévedt tömegek megkegyelmezését ajánlotta, de belátta azt is, hogy a szerencsétlen Magyarországot nyomasztó bajok okozói esetében kikerülhetetlen szükségszerűség a bűn nyilvános megtorlása.
Egyedül ezeknek kell a haditörvények teljes szigorával lakolniuk, és egyetlen közkatonát, altisztet vagy alantos tisztet sem végeztek ki amiatt, hogy a felkelők soraiban harcolt.
A birodalmi kancellár úr kifejezte önnek azt a panaszát, hogy a mérséklet és kegyelem elveit, melyek a velencei és komáromi kapitulációt jellemezték, nem alkalmazták a többi magyar felkelő ügyében is. Felkérem, gróf úr, figyelmeztesse őnagyméltóságát, hogy a komáromi helyőrségben alig akadt volt osztrák tiszt*, és hogy Velence védőinek soraiban jóformán csak idegeneket lehetett találni. Hozzá kell tenni ehhez, hogy figyelembe kellett venni a helyőrségnek adandó feltételek megállapításakor azt is, hogy e helyek átadása óriási áldozatoktól kímélt meg bennünket. Ezeket a kedvező feltételeket egyébként nemrég kiterjesztették Pétervárad őrségére is, bár annak idején kényre-kegyre adták meg magukat. Éppen ezekben a percekben hoz vissza Hauslab+ tábornok több ezer magyar menekültet*, akik, ha altisztek és közkatonák voltak, teljes amnesztiát élveznek, a tiszteket pedig eljárásnak vetik alá, ez azonban nem jár rájuk nézve komoly következményekkel. Sőt van szerencsém értesíteni, gróf úr, hogy a csász. kormány elhatározta, hogy ezután a legutóbbi felkelés során elkövetett egyetlen politikai bűntett esetében sem fogják a halálbüntetést alkalmazni.
Szíveskedjék, gróf úr, ezt az utasítást felolvasni Nesselrode+ gróf úrnak, kérve, hogy tartalmát hozza őfelségének a császárnak magas tudomására.
Fogadja stb.