Az lengyelekkel megbékélvén és tőlök elválván későn érkezénk éjjel az táborhelyre, az honnét ismét későn indulhatánk az lengyel commissarius Szapia késedelme miatt, ki valami nehéz költöző passusokon egyenesen viszen vala az tatár khám eleiben, noha akkor mi nem tudtuk, de más böcsületes lengyel főemberek, magok conscientiájoktól indíttatván deferálák, és vivének jobb útra; noha az mi hadainknak zúgolódásával, kiknek semmiképpen nem tudtuk persuadeálni az tatártól való félelem miatt kerengésünket, halálban csak egyenest az moldvai útra vágyódván, mint igen elfáradott, éhezett, romlott had, az téli sanyarúság, tavaszi hosszas és nyugovás nélkül való, nemcsak nappali, de éjjeli járás is, csata, strázsa, zsákmány, nehéz passusokon való költöződés és sok egyéb hadi nehézségek miatt, kiket nem számlálok elő, nem az lévén scopusom; egyébiránt is kezdetitől fogva igen kedvetlenek lévén azon expeditióhoz.
Estig annakokáért menénk, és sütétben érkezénk egy városhoz, kinek kastélya is vala; de itt is igen szoros és sáros passus lévén, az hadaknak nagyubb része által nem költözheték egészen virradtig is. Ezen estve későn 26. julii írák meg az lengyelek, hogy ötezer tatár már elérkezett, az tatár khám is már Kamenicnél volna, azért viselnénk gondot magunkra. Tanácsot tartván annakokáért, tetszék, hogy az fejedelem személye salválódjék valahánymagával; ha az had ruináltatik is, de az haza talán conserváltathatik, ha székiben mehet; ne vesznénk mind fejedelmestül. Parancsolta volt pedig őnagysága, hogy én is elmennék; de boldog emlékezetű eleimnek példájok szerént uramhoz és hazámhoz való szeretetemtől meggyőzettetvén, noha olyan félelmes útjában nem örömest szakadok vala el tőle, s látám is, nehéz vala szívének, de megkövetém, és ily declaratiót tők őnagyságának indulása előtt nem sokkal:
Kegyelmes uram, bizony nehezen szakadok el Nagyságod mellől ilyen útjában, s úgy áldjon meg az Isten, el nem hadlak, és hűségem mellől el nem állok, de conscientiámtól meggyőzettetvén, semmiképpen azt nem cselekedhetem, hogy mind Nagyságod, s mind én elmenvén, nem igaz pásztoroknak ítíltessünk, és prédára hadjuk fejetlenül az kereszténységet és édes hazánk fiait; egyébiránt ezek következnek:
I. Hogy ímé látod, az hadak, kik az sáron általköltöztek, eszekben vévén az Nagyságod elmenő szándékját, felülnek és mindnyájan utánad vonódnak; sietve az szoros állapotoknak kévánsága szerént miattok nem járhatsz annyi ezerekkel; az ellenség pedig nyomodban akadván s rajtad lévén, mind vélök együtt vészsz.
II. Az sáron túl rekedett had, gyalogság, munitiók, szekerek, megértvén elmenetelünket confundáltatik, és gyalázatosképpen fut; oszol, vész, nemcsak ellenségtől, hanem minden rendektől: és így hallatlan rossz emlékezetünkkel lészen az veszedelem. Menjen el azért Nagyságod, mert ennek így kell lenni. Én pedig, az mint lehet, Isten után az népet vezérlem s oltalmazom; ha pedig az jó Isten mást rendelt felőlünk: én örömestben szenvedek minden nehézségeket és halált is vélek együtt, mintsem magam szabaduljak, édes nemzetem elvesszen (az mint hogy ma is édesebb nékem az vélek való szenvedés, mintsem gyalázatos szabadságnyeréssel távolról hallása romlásoknak): méltatlan tisztem is azt kévánja.
Nem lőn mit tenni az fejedelemnek, engedni kelle tetszésünknek, elmenni s engemet elhagyni. Kitől elbúcsúzván az hadakat megcsendesítém. Szegények, látván köztök maradásomat, nagy jó reménséggel megmaradának, és az főrendek is nagy sokan, azok között az böcsületes vitéz úr Kornis Ferenc, Béldi Pál, Huszár Péter, Damokos Tamás és többek is. Ekképpen az fejedelem Ilyvó felé méne, mi Stry felé való utat akarunk vala követni.
Alig telheték két a vagy legfeljebb három óra, az passuson még az költöződés nem is végződvén, az tatár elérkezék és hátulját megcsapá; kiknek succurrálni akarván, az kiket lehete, az seregekben megfordíték, és mezei hadbéliek lévén csak, azok is nem sokan, itt elvesze ama vitéz kapitány, Gellyén Gergely.
Megkérettem vala Szapiát is, kinek vala egynéhány száz lovasa és dragonya is, hogy segítene; de nem hogy az tatárral harcolt volna, sőt szót adván egymásnak, nemcsak félreállának, holott az dragony az passust könnyen megtarthatja vala: sőt sokak az tatárokkal együtt rajtunk lőnek, az szerént az városból is, az mint hogy Gellyént is azok lövék el. Sőt azelőtt is, az lengyelekkel megbékélvén, continue rajtunk voltak, magunk s fejedelmünk szekereit felverék, mind fő- s közrendeket sokakat levágtak. Ilyen lőn az ő keresztény békességek; kiben én mindazáltal nem vádolom az főrendeket: akaratjokból volt-é avagy nem.
Békételenkedvén pedig az nép az veszedelem alatt is, az út és várakozás felett is, Szapiára is kelletvén várakoznom, kalauz nélkül lévén, midőn az passusról az elöljáró tatárságot visszavertük volna, odahagyának mind hajdúk, székelyek, mezei hadaknak s egyebeknek is nagy része elöl elmenvén, az utólját is messze érhettem; jutván egy Trimbolna nevű városhoz, kinek szoros útján és az városon kellett általmennünk. Itt is az mi megbékéllett ellenségünk kiütvén, fejedelem társzekereit s többekét is verték fel. Mindazáltal az sztaroszta adván maga is alkalmatosságot, tractáltam véle, és úgy végeztem, hogy lövőszerszámunkban tízet és egy mozsárpattantyút az városon kívül az táborhelyünken hagynánk, kiket vitetne az várban conservandi causa sub spe restitutionis; melyre compromittálta is magát2, s mi is otthagytuk, nem lévén továbbvitelekre módunk.
Akartunk volna estve az holdvilágon indulni, Szapia is az várhoz elérkezvén és azont svadeálván színesen; az öccsét küldvén hozzám izené, hogy vagy tíz tatár érkezett, küldjek reá, fogassam el; az többi pedig közelebb nincs négy mélyföldnél, az is kevés; az khámnak az tájékon híre sincs; várjam meg, míg kijű, és járjunk együtt. De másfelől az várban megrészegedvén éjféltájban jütt ki, az mezőben lefeküdt s érette küldött emberimet lovaiktul megfosztván, gyalog jüvének meg. Kalauz nélkül sokat tévelyegvén egy mezőre történet szerént tanálánk, kevéssel hajnal előtt megindulánk és igen menénk reggelig.
Virradtán, hat óra tájban az tatár elérkezik és az seregek hátuljáróiban kapa; az honnan híre adatván, meg kelle tartóznom és visszaverém szép vitézi emberséggel az tatárok elöljáróit, kit messze is, circiter fél mélyföldig visszaűzének; de mivel az dandárja érkezten érkezett, elöl az bucsaki had Sobangazi agával, utána Muradin szultán; azonban az mi Szapiánk is hát imhol jű az tatár követtel együtt, azt kévánván az megírattaknak nevekkel, állapodjunk meg, készek vélünk megbékélleni. Vala pedig előttünk egy szoros passus, kin nagy hosszú tó-gát és híd, azon túl vala egy kastély is; szekerink, cselédink már által is kezdettek vala költözni, de az kastélynak lengyel ura is embertelen fenyegetőzéssel excipiálván, annak sem hiheténk; az passuson való költözésben kétfelé is mennünk nem vala bátorságos. Az általköltözés is bizonytalan vala, már az ellenség érkezvén; nem az nékik hitelből azért, de kéntelenségből tettem, hogy tractára megállapodnánk. Az híd és tó felé való részt hátunk megé hagyván, az seregeket úgy rendelém, hogy háromfelől való defensio lehetne, negyed felől az víz secundálván bennünket; négy apró tarackot az négy szegeletben, az kevés gyalogságot, székely puskást, lovast sánc helyén szélül, az hová mint juthatott, állítván, azon belől az lovas hadakat; az híd és víz kedvéért pedig igen nagy helyet kellett vala béfoglalnom, kit sokszor bántam is.
Azonban nyolc óra tájban elérkezék az tatárság és belénk kapván szüntelenül egész napestig ostromla háromfelől, kiknek dicséretes vitézi bátorsággal úgy resistáltunk, hogy szokatlanok lévén az tatárokkal való harchoz, az volt nagyubb bajom, miképpen az dandár seregeket conserválhassam megbontakozás nélkül, az tatárűzésre ízeledvén inkább, mintsem mutogatásra, az mint hogy mindjárt meg is vertek volna, ha az dandár megbomlott volna: rendeltem azért az ellenkezésre, harcra, űzésre külön seregeket. Az nap sebesedék s hala meg is Jármi Miklós jó mezei kapitány, Mansfeld német dragony kapitány, többek is néhányan, de szenvedhetőül.
Vala hátunk megett egy régi sánchely az tó mellett; besütétedvén, abban retiráltattam az seregeket, de nem extendáltaték az hídig és gátig, azt az ellenség obtineálta. Mely retiráda mind erős harccal lőn, mert az tatárság vévén eszében, szüntelenül ostromlá az seregeket; bészállván nagy bajjal, az ellenség is utánunk nyomulván, egész éjjel mind rajtunk volt; másnap viszont tractált. Azonban már néhány helyen passusa lévén, mindenfelől körülvett az hada többültön többülve; mi pedig lovainkkal, emberinkkel voltunk rettenetes éhségben és minden fogyatkozásban.
Harmadik napján az khám is elérkezék, kihez is követeket bocsátván, minden jó válasszal bocsátá, magammal is szemben lévén az tatár fővezér tihája és néhány murzák, azután Sobangazi aga is; és lévén bizonyos summa pénz kévánságok, annak fölötte, hogy vélek szövetséget kössünk, s ellenségek, kiváltképpen kozákság ellen hadat adjunk. Ezek felett azért megalkuván, kévánák azt, hogy magam is az khámmal szemben légyek, és hallja magamtól is azon szókat. így azért az hadak között szedeténk fel circiter húszezer tallért az khám és vezér s főrendek számára, az szultánnak pedig ezer aranyat; ezenkívül pedig mégis küldöttünk körülettek lévőknek is bizonyos summát.
De mind ez idők alatt hallottál volna itt hajakat borzasztó és lágy szíveket rettentő rettenetes Alla, Alla kiáltásokat, láttál volna sűrő zápor módjára való nyilaknak reánk szórását, éjjeli-nappali nyugtalankodtatást; mert az első napi és éjszakai időn egy óra alatt kétszeri-háromszori újabb-újabb seregek ostromolnak vala; azután is pedig az tracta alatt az sáncig ottan-ottan nagy sivalkodással rohannak vala.
Negyedik napján reggel, die 31. julii, az Muradin szultán és annak öccse jüvének érettem, és hitekre kévánák ígíretem szerént az khámhoz való menetelemet, assecurálván, hogy magok személyekben nagyubb securitással való mehetésemre jüttek volna. Elmenvén vélek, az szultán elválék, és elöl az khámhoz méne, engem pedig vélem lévőkkel az szultán öccse vün maga sátorához, míglen az audientiának ideje eljűne; azholott ételt, italt hozatván elő, azonban kezde kiáltás hallatni az sáncnál, kit elsőben szokások szerént való Alla kiáltásoknak s ostrom-tettetésnek alítánk, mely már oly szokásban és contemptusban vétetett vala az vitézlő rendnél, hogy fekvésekből is arra alig kelnek vala fel. De azonban sűrő lövések is kezdének hallatni, melyből eszünkben vevők hitetlenségeket, és az ifiabb szultánt szorgoztatván, hitekre emlékeztetvén, véle együtt lovakra ragadozánk és sietve megyünk vala az khám sátorához; de az lövés, kiáltás és az tatárságnak mindenfelől sebességgel arra takarodása megmutatá végezett dolognak lenni. Vala pedig distantia, az hová vittek, egyik szárnyában táboroknak, onnét az másikig, az hová kellett mennünk az khám sátorához, onnét viszont az sánchoz, majd egy mélyföldnyi circuitus; azonban hát hozzák némelyek az rabokat. Megítélheted, keresztény olvasó barátom, ezeket távolról hallanom s látnom, ha vélek együtt meghalásnál nem keservesb volt-é?
Érkezém az khám sátorához; hát régen elment az szultánnal, vezérrel együtt, hogy már oltalmunknak praetextusával. Magamat azért az vezér sátorába vivén vélem lévőkkel, kevés idő múlva megérkezének az khám, vezér és szultán; az vezér vélem szemben lévén az dolgot excusálá azzal, hogy az vitézlő rendet semmiképpen meg nem tarthatá vala, mindazáltal semmi sem lött volna, ha az szemények ki nem jüttek volna, alkalmatosságot azzal nem adtak volna. Ezzel elmenvén, minket arestálának.
Lött pedig az dolog ekképpen: midőn az sáncból kijüttem volna, nem sok idő múlva hatalmas sűrőséggel mindenfelől az pogányság körülvette az sáncot előbbeni szokások szerént és reányomult az sáncig, csaknem kézből megüthetésig, az tractának, tött békességnek színével. Azonban az szemény gyalogság zászlóstul kiment az ellenség közibe, és mindjárást arcul fordult és kezdett lőni az miéinkre, kikben meg is nyakaztanak felest. Mely proditióra való szándékjokat azelőtt való nap eszünkben vévén egyik kapitánynak s vagy három legénynek közikben menetelekből; sok intések és vélek való beszédek után ajánlák hívségeket; mi is egy hópénzt ajándékon adánk s megesküdtetők őket, mely csak reggelig tartott az ebeknél. Pusztán maradván, és ott leggyengébb is lévén az sánchely, aziránt annak rohant az ellenség, kit noha két ízben is visszavágtak, de végre az sokaság elburította őket. Hátul is pedig, honnan az víz mutatni láttatott securitast, lőn ily nehézség, hogy az lóeleségnek szűk volta miatt az tónak nádját metélvén le az vitézlő rend, addig-addig járták, hogy mind az magyar, mind az tatárság egynéhány általjárókat találtak, kire is kellett vigyázásunknak lenni, hogy az magyarság ne szökjék (az mint az első éjszakán, még annyéra nem lévén környülvétetve, mentek is valamennyien); sem pedig az tatárság bé ne jühessen, kit néhány ízben meg is próbáltak.
Midőn azért az szemények passust nyitottak volna, elöl s hátul is az tó sárján általnyomakodott az ellenség, kit mindazáltal erős harccal visszavágtak. De az szemények útján az nagy erő bétódulván, hátul vette az sáncbélieket és úgy ugratta ki; elöl kimondhatatlan sűrőséggel állván az pogányság, szabadosan foghatta az miéinket; némelyeket pedig, többi között Nagy Tamás uramat, Béldi Pál uramat is néhányad magokkal az ostrom előtt hitre kihíván, az kik löttenek volna az hadak jó részének elei, hitre kicsalták s elfogták, maradván benn képemben Kornis Ferenc uram; vitézi módon többekkel együtt az míg el nem burították s hátul is nem vehették, emberkedtek, de az sokaság végre csak elnyomta, és az sáncból kimenvén, az népben nem sok halva, hanem, kiváltképpen az főrendek, mind rabbá esének.
Efféle állapotban szokott dolog, hogy mint az vízben haló embert az partról biztatják mások, úgy az cselekedetteket emendálják némely emberek: így s amúgy kellett volna lenni s lehetett volna. Tudom; az én írásom s relatióm sem távoztathatja el, kiváltképpen effélékben nem forgott s nem értő emberek ítíletit; mindazáltal, az kik praxisból tudják, azokért jelentem.
Mondhatná valaki: Generálisnak nem kellett volna kimenni s pogányságnak hinni, kiváltképpen zálog nélkül. Felelet: Az zálogot urgeáltam, de nem obtineálhattam; követség által hogy oly végezett dologra menjek, nem hittem; de láttam, másképpen is kezekben vagyunk; az nép féltett is ugyan, de viszont az követek által tött választételekhez képest bízott is, hogy személyemmel, magunk oblatiónkkal, adományunkkal complacáltatnak. Valljon ha el nem mentem volna, az egész nép ma is nem kárhoztatna-é, hogy oka voltam veszedelmeknek? mentem azért hitre, az megírt nagy emberekére. írtam, hogy kezekben voltam, ne csudáld, hanem értsd meg.
I. Száztizenhat zászlóval voltam kornétákkal együtt. írom igazsággal: egy nem volt egész száz; többire ki állott huszonöt, harminc personából, harcra való pedig tíz, tizenhat s húsz személyekből. Mindenestül fogva is harcra való emberem négy- vagy ötezer ha lehetett; gyalog pedig, az áruló szeményeken kívül, igen kevés. Tarackocska négy. Az ellenség ad minus hatvanezer. De mit írom számát; az ki meg tudja fontolni tatár khámnak személye szerént jelenlétét s erejét, és kik ellen? úgymint magyar, svecus, kozák ellen indult: ebből megítílheti.
II. Az hadak maga, lova elfáradott, éhezett, kényszeredett: az ellenség erős, jó lovas, nemrégen nyugodtan indult. Kimenni az sáncból nem bátorságos, sem elégséges; benn maradni már tovább: éhhelhalás.
III. Értsd meg uram, az sáncnak is állapotját. Ez valamikor régenten volt valami sáncforma, de nem nagy, sem regularis, hanem csak egy lineában lévő, de már megavult és omlott, gyepesedett, melynek renoválásában semmi mód és instrumentum nem voltanak, hanem szablyák hegyeivel, csákányokkal; baltákkal kellett, egy ásó, egy kapa nem lévén, némely helyeken holt lovakkal pótolván; szekereink is nyolc, tíz felett nem lévén: ez volt minden erősségünk, többire mindenütt oltalom nélkül, az ló esés nélkül bémehetett.
IV. Kanót már semmi nem volt, ruhájokból csináltak volt magoknak az gyalogok, tarackokban golyóbbis helyett letört darab láncokat, ón szerszámokat verettem; az por is már mindenfelé elfogyott; az lovashad között egy kopja nem találtatott. Ezek így lévén, tehetetlen vala egyebet cselekednem, hanem az tractát acceptálnom3; valamint valahogy magam személyében hogy az sáncból ki ne menjek, voltak svasorim: de az böcsület s édes nemzetem szereteti arra is nem bocsátott.
Ne ítílj azért, ezt halló s olvasó jóakaró vitéz barátom s uram, balul ez állapotról, mert bizony feci, quod potui4. Szívesen pedig, melyet magok is haraggal s szidalommal emlegetnek; szemeinkkel is látjuk az sok sebest, láttuk az sok elveszett pogányságot, úgy hogy annak száma meghaladta sokkal az miéinket, az rabbá esetteken kívül. De mindenek felett emeld fel elmédet feljebb való helyre és gondold meg: nem történetből, hanem Isten rendeléséből löttek, kihez hasonlótól oltalmazzon Isten minden keresztény nemzetet, s rajtunk is könyörüljön. Amen.