Most, hogy néhány sor önéletrajzot akarok írni, meglepetésszerű nékem és szinte szenzációszámba megy az a néhány adat, ami itt következik. Emlékezni a születési évre: 1882, és arra, hogy júniusban, 22-én születtem meg, mindaz után, ami azóta történt velem, amiken keresztül idejutottam – valósággal elszomorodás emlékező tehetségemnek, amely sokkal élénkebben működik egy szürke világtörténelmi dátum vagy egy kis régi szerelem évszámának visszahívásakor.
Miért?…
Ezekért: egy szerencsétlen családnak, melynek minden egyes tagja korai gyászba és furcsa veszélyekbe jutott, vagyok rég elfeledett sarjadéka. És míg iskoláim elvégeztéig akkor jómódú atyám mindent elkövetett az érdekemben, attól a pillanattól, mikor tizenkét esztendővel ezelőtt a nagykanizsai felsőkereskedelmiben leérettségiztem, teljes egyedülségben élek és teljes nyomorban éltem. A nyomor elől szöktem meg, amikor írni kezdtem, és könyveim, amelyek nevemet kissé felszárnyazták, minden jele annak, hogy akartam valamit, de hogy velem soha senkik semmit nem akartak.
Nem panaszkodás ez az önéletrajzba bujtatott őszinteség. Ha akarom, meg tudok magyarázni mindent. Szláv fajzat vagyok, a Dráva mellől, Alsó-Domborúból, ahol az országnak talán legnyomorultabb népsége él. A vizek arra lefelé mérgesek, mind-mind lidérces pocsolyákból való lé, amitől a domborúi emberek majd valamennyiének golyva nőtt a nyakán. Erről a puszta, hideg, sanyarú földről-világról senki sem akar tudni, és én – én innen jöttem. Mindig a víz mellett éltem, de azért tengerre soha nem szállhattam. Ez magában tragikus és nyomorúságos. Ezenkívül Budapest, potentátaival, kereskedőivel, selyembe fojtott nőivel, művészeivel és főleg kiadóival hosszú éveken látott engem, jobbára az utcára kényszerülten, tépett ruhákban, gyorsan növő hajammal, de egyébként is megnyomott alakommal. És ez is nagy káromra volt. A fiatalabb években mégis kell egy otthon: egy búvóhely. De én nyíltan viseltem, meghurcoltam gyámoltalanságomat.
Közben a vidékre is leszaladtam több ízben, újságíróskodni. Voltam fiumei, nagyváradi, szegedi, pécsi, szabadkai lapoknál. A végin mindig elájított a vidék nyomasztó levegője, és mindannyiszor újra Budapestre visszaszaladtam. Sokat és súlyosan betegeskedtem, éppen ebből kifolyólag mostanában operációra készülök. Bár még nem tudom, hogyan leszek.
A professzorom azt mondta, hogy operációra akkor jelentkezzem, amikor majd a legjobban leszek. Minthogy erre kevés kilátásom, örülök, hogy sikerülni fog ennek az örvén az operációtól megszabadulnom. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud!
Budapest, 1913 novemberében