Sok év tar hátán sok szó leperdül |
s kopottan a múlásba fakul. |
Kimondtam e szókat, leperdült az árjuk, |
az én kálváriám az ő kálváriájuk, |
Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután, |
ha nagyon kínoz fakulás, mulás – |
majd honnan veszem, jaj! honnan veszem |
én azokat a szókat, már sohse hangzókat, |
amik én voltam és senkise más? |
|
Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután |
lehet ünnepem még nekem is. |
Gyönge, kipendült, rossz szívem ágya, |
vágyát, a szépet friss vérbe mártja: |
S csók-kéj-öllángok terített partján |
nekem, – úgy érzem – illenék, |
csuszamlanának s én hadarnám… |
|
A régi szókat, mik sok évek |
tar hátán kopva, megfakulva, |
megsiketülve, megvakulva, |
elkáprázva múlásba fúltak; |
míg üdv-kupámat elhajítom |
s a szókból az életbe hulljak… |
De haj, szók nélkül élet nincs: |
kimondtam régen, béke rájuk, |
|
S úgy kell majd, hogy a földre essem, |
sirassam sok szép nefelejcsem. |
S ajkaim: hamvvedrét drága szóknak, |
zokogva a mély földbe rejtsem. |
|
|