te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat, |
ki – mint kijátszott kártyát – veted el a multat; |
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod, |
kinek még csók és eskű meg nem ártott; |
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz, |
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz, |
vagy fagylalt fagyos télben, remek ezüstös tálon, |
vagy legfeljebb egy halvány ebédutáni álom; |
te hölgy: örök sikolyja szűk szivemnek – |
kiben végetlen tengerek pihennek: |
ismerj magadra s öltözködj, kérlek, |
áhitatom komoly ruháiba – |
|
|