Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott, |
bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta. |
Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét, |
levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka! |
Én most: fagyos kisírt könny, én most: csöpp pont az éjben, |
úgy ülök itt e pappal, akit nem ismerek, |
mint gyilkos ül a szennyes, hideg siralomházban |
s már gyón s a torka táján halála szendereg. |
|
S úgy voltam, mint a gyilkos, gondoltam vér szagára, |
gondoltam életemre, mit szerelmem megölt. |
Szívem sikos husába rózsák tövise bágyadt |
s hűltem, mint hervadt rózsák fája alatt a föld. |
És minden-minden elmúlt… így mondtam árva hangon |
s az éjnek zörgő nyelve visszasírta a szót. |
Kis őrház éji tájon, kopasz fa, hűvös tócsa: |
hát így hagyunk el, bőgve, egy drága, szent hajót?… |
|
Az ősz, sovány, kehes pap száraz, remegő kézzel |
elővett nagyvigyázva egy pintesüveget. |
Paraszti okkal-móddal ivott egy hosszú kortyot, |
száját megtörlé s békén arcomba nevetett. |
S miként e korty a sínen volt tán egy mérföld hosszú, |
e perc úgy volt szivemnek halálos-végtelen: |
láttam a szomjúságom a gúny borában ülve, |
amint örökre, sandán búcsút intett nekem. |
|
|