Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba. |
Ropogva zördül s ujra néma csend. |
Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva: |
ilyenkor érzem s: hogy napom lement. |
|
Kis asztalon az olcsó vekkeróra, |
zordon időm egykedvü balszeme. |
Még öt perc s matt-kék acélmutatóin |
leperg az éj, az éjféli zene. |
|
Még öt perc. Régi, régi dajkaajkak |
szellemmeséit zúgja a szobám. |
Kezeim fázó fülemre tapadnak, |
az éjfél sárgán vigyorog reám. |
|
Sárgán, miként a nagyapám halottan |
s miként azóta sok furcsa halál. |
S egyszerre érzem: még öt perc, vagy egy csak |
s a sárga rém, most, most, most szíven talál. |
|
Ó milyen gyönge s merev lett a testem. |
Él a szemem?… Vagy meghalt-e a szám?… |
Bús kezeim hol vannak?… hol keressem?… |
Az ágyam siklik, mint egy lenge szán. |
|
Csak kikerülni tudnám ezt a percet! |
Csak minden éj meg ne állítana. |
Élő testem ravatalát belengi |
a kihunyt gyertya fojtó illata. |
|
|