Mindég gyűlöltem én a boldog nőket, |
kik fogsorukban hordják a mosolyt; |
kiket a síma szavak illatával |
az unalom parfőmje meglocsolt. |
Tőlük távol van a könny tartománya |
s a fénylő ciprus vélük nem rokon. |
Mi nem nevetünk se földön, sem égben: |
csak légy szomorú, édes feleségem!… |
|
Te sokat sírtál már s mind énmiattam, |
a szádon sokszor görbült már nevem. |
A végzetesség ropogtatja szívünk: |
én veled megyek és te jössz velem. |
És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra |
s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj! |
S mégis: legszebb a csönd a setétségben – |
csak légy szomorú, édes feleségem!… |
|
A vídámság a lenge lelkek fénye; |
a mi életünk nehéz, fénytelen. |
Egymásnak árnyát látjuk a sötétben – |
s ki sötétben van, félni kénytelen… |
… Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza – |
két lomb, amely egymásra nőtt a fán: |
nevetnénk tán e földi ferdeségen… |
Csak légy szomorú, édes feleségem! |
|
|