Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem, |
be sokat írtam s gondolkodtam rólad, |
míg így leróttam szerelmi adómat. |
|
Kívül még ifjú, bent pudvás vagyok. |
Még jól megnéznek azok, akik látnak; |
még tetszem néhány nőnek, pár barátnak. |
|
Még mosolyognak, hogyha bús vagyok. |
Még gondolják, hogy virágokra szállok |
s hogy párnám még az erdőszéli árok, |
|
hova magammal viszem csókomat, |
amely gondtalan ajkak martaléka; |
s hogy reménytelen egy-egy lázam néha. |
|
Pedig virágot én már nem szedek. |
S a méz begyüjtve áll a kamarába |
és nyitva vár az ajtó mindkét szárnya. |
|
Az árokszélre már le nem ülök. |
Sok csalán van ott és sok lehullt csillag |
s a közel temetőbül sok bús illat. |
|
Itthon vagyok kenyéren s vizen én! |
S papírra vetve egy-egy mondatot, |
a virágoknak friss vizet adok. |
|
|