Úgy vedd e könyvet a kezedbe nyájas olvasó, |
hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só. |
Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során, |
hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán. |
|
Jól tudtam én, hogy sebek közt majd társam nem leszen. |
Magam vagyok. Már késő volna búsulni ezen! |
A sötét arc s a ráncos homlok ismeri magát, |
én homlokomra nem festem a szépség csillagát. |
|
A rútság: sorsom csillaga; a rútság: gyilkosom! |
A tekintetem oly komor, mint kés a vánkoson. |
Akire nézek: elijed, szó ajkán megakad. – |
Jaj, kellett volna valaki, ki mellettem marad… |
|
Kit megérintek, azt hiszi, fulánk szaladt bele. |
A csontjaimból fú a szél, egy zord világ szele. |
Kit jó szivemnek roskadó párnája megölel, |
az bús arcommal álmodik és riadtan lök el. |
|
Ha vígasztalok valakit, a szíve elszorul. |
Kit magam fölé akarok, az lábamhoz borul. |
S akit kicsinynek álmodok és jónak képzelek, |
az fejem fölé szór tüzet s kínomban kéjeleg. |
|
A rútság: sorsom csillaga. A rútság átka nyom. |
Vagy nem rút-e korai ránccal préselt homlokom? |
És nem rút-e, hogy oly kopott a szívem, mint ruhák, |
amikben szennyes árkok rossz vizein úsztak át. |
|
A nap alatt haladtam el s felhőnek néztek ők. |
Magasra mentem, hol nem szólnak kürtök s dobverők. |
És nem hitték, hogy fent vagyok és nem találtak lent. |
S a templomban is megszóltak, mint egy istentelent!… |
|
…Légyen megírva ez sötét sorokban. Hisz való! |
Hogyan rontotta magát sárral egy virágfaló! |
S ahogy előle elfutottak gyáván mindenek, |
úgy csak az Igazság elől futnak az emberek… |
|
|