[Szabadka]
Magas az ég, ha lent vagyunk a földön, |
és élve, halva – mindég lent vagyunk. |
Hazugság minden Ikarus-kisérlet! |
Nagyobb a lábunk, mint szívünk s agyunk! |
E forgószéllel jól kibélelt század |
sok minden szépet képzelt felölünk… |
Ma tudjuk már, hogy földön jár az ember |
s szivünkben minden égit elölünk. |
… Minek röpülsz?… A szárnnyal mi a célod?… |
Menekülés?… vagy szebb élet talán!… |
Mit tudhatod, hogy mi a nyár s a tél ott, |
s hogy ottan a virág nem-é csalán! |
A költő is, e furcsa, kósza lélek, |
mindég azt hitte, vannak szárnyai; |
miket a lélek testre felcsatolva, |
magasságokba lehet szállani… |
Ezerszer jó annak, kit fellegekből |
egy aeroplán a földre visszavág! |
A légi kéjtől széttör hátgerince |
s örökálmában égi szépet lát: |
azt álmodja e földi kukacok közt, |
hogy mindörökké forog a motor; |
amíg alatta minden mozdulatlan |
s csöndben rakódik korra le a kor… |
De a léleknek szárnyas katonáit |
a tört kerék álmukból dobja ki! |
És nincs búsabb az olyan zuhanásnál, |
hol szétszállnak a lélek rongyai!… |
Így szálltam egykor vidékről vidékre, |
meg nem hallottam én a földi zajt. |
Képzelve, hogy az útnak sosincs vége |
és földöntúli szárny, mi tovahajt. |
Elég volt nékem egy sugaras óra, |
egy szó, mely olvad, egy kinyujtott kéz; |
zászlót képzeltem egy szőlőkaróra, |
a vágyam sujtott, mint a kelevéz. |
Oly könnyű voltam, mindenkibe bíztam, |
a hajamat kuszálták szent szelek. |
S alacsony fákba ütközött a röptöm |
és szárnyaim most köztük fekszenek. |
[Az első ezres]
Ott is repültem, vígan, lent Szabadkán, |
hol szerb nők nyakán aranypénz csörög. |
Hol fojtó por száll az idők szaladtán, |
és sűrűbbek a borok és sörök. |
Hol minden második portán egy nábob, |
vagy egy kocsmáros gyüjti vagyonát. |
A költő bizony nem vett tőlük példát, |
ő vigan herdált éjen, napon át. |
Itt írta alá a legelső váltót, |
az első ezrest zsebre itt tevé; |
áldassék érte Schőn apó, a bankár, |
ki a költőt kiválón kedvelé. |
Ma sem tudom, honnan volt nagy bizalma, |
s a kedves pesti bankdirektorok |
megtanulhatnák tőle, hogy egy költőn |
segíteni nem is oly nagy dolog. |
Itt ólálkodott nők körül serényen, |
a szellőt várván, melytül szoknya száll. |
A nyárspolgári élet szende nőit |
eléje hozta sok nyáréji bál. |
Itt kellett volna feleségül venni |
és megszöktetni egy gyorsvonaton |
a milljomos lányát kis szerb faluba, |
és onnan tovább, váltott lovakon… |
És itten írt a Vasárnap-rovatba |
sok bölcseséget kedvteléssel ő. |
Remélve, hogy elérkezik a nagy nap, |
megértik őt s a fizetése nő. |
S a vörösbajszú kiadóval inni |
nagy szorgalommal járt el délelőtt. |
S ezért nagy tisztelettel nézte őtet |
pár ifjú tanár és ügyvédjelölt. |
És esténkint Palicsra ment nyaralni, |
a zöld alléban nők után lesett; |
kik szívalakú sápadt lampiónok |
alatt oly szépek, olyan kedvesek. |
Nevét suttogták, hogyha köztük elment, |
és ünnepelték. – S ő magába volt. |
És mint egy messzi tündérkék világban, |
az ég ívén a tündérfényű hold: |
fagyos hidegség szállt a homlokára |
és karonfogta őt a méla dac: |
a tavasz után vágyódott, ha tél volt |
s a télben mindég csalta a tavasz… |
[Misztériumok]
S mint színaranyból azúrégbe vert szeg, |
oly fénylőn várt ő egy aranyszivet. |
Barátai úgy nevezték: a herceg… |
Körülrepülték könnyű, jó szivek. |
De ő nem hitt már abban, ami könnyű |
és ami olcsó, nem kellett neki. |
Csak várta, hogy valami szent burok majd |
szent füstfelhőkkel körüllebegi. |
A magyar lyra fénye ült szemében, |
a magyar ritmus kopogott agyán. |
Királyi vendég ült le az ölébe |
a magánosság csillogó fagyán. |
És lázas kézzel fogta ceruzáját |
és jöttek a nagy misztériumok… |
Úgy itta ő a titkok sűrű mézét, |
mint öreg tengerészek a rumot. |
[A kis Mariska]
S könnyekbe rejtett tuszkulánumának |
kis ablakán úgy néha néhanap |
besugárzott a baráti melegség, |
és belengett egy baráti kalap: |
Ő volt, a pesti barát, Kosztolányi; |
elmondta, hogy Pest hogy mulat, henyél. |
S amíg beszélt, szeretve simogatta |
vitorlavászonruháját a szél… |
És este együtt a korzóra mentek, |
hol kisvárosi élet szállt, rohant. |
Ottan találták ők a kis Mariskát, |
ki rózsaszirom volt és megrohadt. |
Ki kézzel nyúlt a főzelékestálba |
s neveletlen volt, mint az angyalok. |
S déli harangzúgáskor így kiáltott: |
– Én cigányzenét, pezsgőt akarok!… |
…„Farsangba még azt mondta: Ujjé! |
S pezsgőbe tartott feredőt. |
Pünkösdkor már azt mondta: Ó, jaj! |
És vékonyan járt, mint a sóhaj – |
S a koldus is nevette őt…” |
[A váltók és a nők – bajok]
Az élet itt is körmeire égett: |
a váltók gyűltek, – forogtak a nők. |
A szép emlékek korbáccsá fonódtak |
s kergetni kezdték újra, újra őt. |
S mint egy régi zenélőóra hangja, |
mely parkba száll egy erkély ablakán, |
úgy csendült meg szívén a nyughatatlan, |
langy útiláz. S az ég sok csillagán |
legeltetvén szemét, forrón susogta: |
hisz titeket el úgyse hagylak én! |
Az úton is majd fölnézek tirátok, |
ti, sorsokra levillogó virágok, |
s ha odaérek, intsetek felém… |
És fölébredt a régi úti ének: |
Rohanj, rohanj te szárnyas masina! |
Csak kóborolni, ide-oda szállni! |
Mit ér az út, ha szürke, ha sima! |
Újra kezébe volt az útitáska, |
egy élet málhájának oly sovány. |
s messzi el-eltűnt előle Bácska – |
s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán… |
Utóhang
Hű olvasóm, ki idáig jutottál, |
most már lapozz csak vidoran tovább. |
Ne félj tőlem, nem viszlek temetőbe, |
meg nem mutatom szent Mihály lovát. |
Kezemet hónod alá igazítom |
és elbeszélem néked suttogón, |
hogyan látta e szép Pest a poétát, |
a Belváros, mely csillogást és fényt ád |
s Buda, s a hídak és az Oktogón… |
Mert sokat járt ő kopott havelockban |
s művészkalapban e szép tájakon, |
ahol a gondnak görbe karvalyorra |
oly nagyon sokszor csípte őt nyakon. |
A gondról néked is van tán fogalmad, |
ki jó polgár vagy s tészed dolgodat. |
És az adó s a gyermekek cipője, |
orvos, patika elég dolgot ad! |
De éjjel nyugton alszol, s törpe mécs ég |
kis barokk-éjjeliszekrényeden. |
És nem gyötör meg vérig lelki kétség, |
csüggvén e síkos földi életen. |
Ha tél van, akkor bundádat felöltöd, |
alul pedig fölhúzod a trikót. |
A kályhánál vígan pipádat töltöd, |
vagy orfeumban iszol vöv-klikót. |
Vagy pasziánszot játszol este nőddel, |
míg hallgatod a gyermekhortyogást. |
És reggelire csokoládét szürcsölsz |
s megeszel hozzá három lágy tojást. |
Ha nyár van, akkor el a nyaralóba! |
Fürödni viszed nőd és gyermeked – |
csak ennyiből áll életed folyása, |
ez küzdésed és örömöd neked! |
És közbe lassan vagyont takarítasz; |
nem is ember előtted – ugyebár? -, |
kinek nincs nehány ezre takarékban, |
mely a többire kamatozva vár. |
De lásd, a költő, ő nem ilyenfajta, |
ő nem gyüjt bankót, sárga aranyat. |
Kis udvari szobákba viszi sorsa, |
hol rossz diványokon fekszik hanyatt. |
Ott heteken át bámul a plafónra, |
amelyre álomképet tereget. |
Míg átketyeg a rozzant falióra |
forró nyarakat s fagyos teleket. |
És ottan ő olyan dolgokra gondol, |
amik megrontják életét. S a dal |
úgy ömlik ettől ki az ő szivéből, |
mint fakéregből a nedv, a fanyar. |
A költőnek bizony nincs két ruhája |
s e rémes szégyent könnyen cipeli. |
Mert tudja, hogy nem földi érték: lelke, |
sem szói, sem tündéri színei. |
Magát ő föl nem válthatja aranyra. |
mert oszthatatlan ő, súlyos egész! |
Az égig rántja szíve dobbanása |
s a föld számára jajja elenyész. |
Ha süt a nap, véled örülni nem tud, |
de véled érez, hogyha hull a jég; |
csak nyomdafesték s papír, amit itthágy, |
ha kivetette a földi kerék… |
Ezért szeressed őtet és ne irtózz, |
ha több napig hord egy gallért szegény. |
Szívébe tiszta a virág, mi bimbóz, |
csak nem látszik ki szíve ereszén. |
Ne nézd le őt, mert ő se más, csak ember, |
csak – jobban szeret téged, mint magát… |
… Ám azért, hogyha fiad verset írna, |
csak tekerjed ki mégis a nyakát! |
|
…Hol kezdjem el, hogy a végire jussak? |
Nagy volt az út, sokfelé ágazó. |
És ő csak ment, előre, mind előre, |
hol rögös, keskeny útat vág a szó. |
Ha félénk volt és sötét sírkövek közt |
fütyülve ment át, mint a kisgyerek: |
azzal vádolták meg, hogy szentségsértő, |
a gyengelelkű gyáva emberek. |
Ha bátor volt és szennyes lebujoknak |
benézett vértül szagló ablakán, |
azt mondták rá, hogy jó erkölcsöt rontó |
s a szenny pecsétjét hordja ő magán. |
Nem volt apostol, mert sohasem állt ki; |
nem érdemel apostolt e világ! |
Hol, még mielőtt üde eső hullna, |
szárazság hervaszt el minden csirát. |
És nem volt a költők fölkent királya, |
s a nép nem ért rá bajlódni vele. |
A férfiaknak sem kellett siráma, |
a nők asztalán, ott se volt helye. |
Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott |
és senkinek se mondott kellemest. |
S míg egyképp tisztelt bölcset és bolondot, |
éhes bűnöst s jóllakott jellemest: |
leszállott hozzá Jákob lajtorjája |
(az elmulasztott ranglétra helyett) |
s az égnek sok szívélyes angyalkája |
feléje égi rangot lengetett… |
|
S hogy elfáradt a zengő sóhajokba, |
a szerelembe fúrta a fejét. |
Romantikusa volt a szerelemnek, |
mely megtagadta tőle hűs tejét… |
A magányosság könnyáztatta árkát |
ő otthagyá, hogy eljöve a lány, |
ki Madonna s kit Margitnak neveznek |
s ki ott jár most a költő oldalán. |
És felesége, anyja és szerelme |
s az ő szemével néz most messzire. |
És azóta, hogy őtet megtalálta, |
már nem gondol ő lelke vesztire. |
S ha megkínozza néhanap a munka, |
avagy a múlt, mely rémes volt, setét: |
Margitra néz, lehajol a kezére |
s a béke könnyje futja be szemét… |
Ó, áldott asszony, aki lelke fáradt |
virágait könnyeddel öntözöd: |
légy áldott te, százszor, ezerszer áldott! |
a földön járó asszonyok között. |
Karod ne vedd ki elfáradt karomból, |
szíved szivemről soha le ne vedd! |
A csókod épít, egy rossz szavad rombol – |
ki tudja: hova szárnyalok veled… |
Talán ama szentelt dimenziókba, |
ahol a név, a hír örökre él! – |
S mint egy tőn pattant két egyforma rózsa, |
egymásra hajlunk, majd ha jő a tél… |
… Az uccákon, ha tovamegyek néha, |
úgy mondom neved, mint a kisgyerek, |
kinek szájába cukor íze olvad, |
amellyel játszik, s boldog-réveteg; |
és ha sötét van és már minden alszik, |
lelkem olaján fölgyullad neved! |
Amíg te itt vagy, addig mindenem van, |
csak addig lágy a kenyér s kerevet… |
Galambkirálynő! Lelkem lelke! Tűrő! |
Örök szerelmem, jer végig velem |
az életen, mely elcikázva tűnő; |
a te karodban hűljön ki fejem!… |
|
S a költő már megenyhült életével, |
van felesége, kinek főzte jó: |
csak néha borul el, ha jő az alkony |
és nincsen bölcső… s nincs dal, altató… |
Sötét fejének nem lett kicsi mása |
(Be zord gyümölcs az, mely nem ád magot!…) |
Regény volt, melynek nincsen folytatása, |
egy ház, melyre nem vágtak ablakot. |
Az útját nehány könyv jelzi szerényen, |
nehány türelmes rizsma rongypapír. |
Ma már az istenek nyugalmát érzi |
és égi s földi békét, hogyha ír. |
Sokat forog most a jó társaságban, |
mert nagyon sok időt tölt egyedül. |
De esténkint egy-két igaz baráttal |
szóélceken még olykor felderül. |
Az ifjú költőnemzedéknek szoprán |
hegedőse, a tisztalelkü Szász, |
ki Balázsnak, a félszemű kadétnak |
a közeli békéről magyaráz. |
Ők szegődtek melléje e viharban, |
mely elnyelé a régi szép időt |
s a sok sudárfát, mely a régi napban |
a régi földből ég felé kinőtt. |
S ő tudja már, hogy vége, vége, vége!… |
A megszült gyermek visít és zokog. |
A terhesség a szentelt méhnek éke, |
a magzat néha gyilkolni szokott… |
|
S most itt jár ő közöttetek az aszfalt |
szűk szélin, szürkén, akár egy veréb. |
Várván, mikor terítik meg az asztalt |
és lesz-e étvágy, hogyha lesz ebéd?… |
S ha néha ismerős uccákba téved, |
S mert nem siet, nem éri el a révet – |
lépésbe megjár még egy darabot. |
Sokszor mentek el vígan, dudorászva |
egy-egy kuplét, mit ő írt hajdanán… |
Csak mulassatok jól, ő ezt kivánja, |
sok véres könnyben fogamzott dalán! |
|
Rózsák szirmait nem hipnotizálja, |
szíveket nem, csak villámot, ha vonz. |
Bajra született, örökös viszályra, |
a szeme tőr, az akarata bronz. |
Ha tovasuhan, tekintsetek végig |
el-elmosódó sötét vonalán. |
Kik önmagukat önmaguktól védik: |
azok megértik egykor majd talán… |
|
|