Ó, boldog, békés, édes pipaszó, |
s te esti csend, te végtelen, te nagy, |
|
Ti játszadozó bárányfellegek, |
s te nyári hold, te békén ragyogó, |
|
S te játszi kedv a pesti flaszteren, |
mely lángoltál kis lábak ütemén: |
|
S te: holnapunk, te örök-újdió, |
hát elgurultál a föld hajlatán |
|
Se ma, se holnap… Soha, sohasem… |
A tegnap: hát csupán ennyi maradt |
|
De még ez is, ó, milyen idegen! |
Egy csontos kéz, mit belepett a sár – |
|
|