Szentpéterváron hulló hó alatt |
vonul egy sötét, óriás csapat, |
rongyos ruhájuk ég szivük felett, |
pirosra festik az orosz eget. |
Megdöngetik a téli palotát, |
beordítnak a kemény falon át: |
a lámpavason fej már rég nem lógott! |
Fölgyújtjuk mostan Moszkvát, Novgoródot!… |
A kancsukát nem tűrjük el mi már – |
|
És a csapat csak nő, csak egyre nő, |
vörös lángban áll ezer háztető. |
Az ucca él, a por föltámadott |
s magával ránt száz kozákszázadot. |
Hé oroszok, megfordult a világ! |
A kard szalad, mindennek nekivág, |
ma vége lesz a cári hatalomnak, |
éljen szele az új forradalomnak! |
Vérrel keverve rózsaszín a sár: |
|
Hol, merre van? Tán éppen vacsorál? |
Az asztalán a sok-sok drága tál. |
Testőrgárdája őrzi ragyogón, |
gyémántok közt ül reszketőn, fakón… |
Pezsgőt iszik, mely bátorít, hevít |
s a cárné bontja drága selymeit… |
És végigszáguld viharthordó szárnyon |
az igazságnak szava Péterváron, |
mint éjidőben a halálmadár: |
|
Ijedt-sötétek már a cári termek, |
kristályablakot százat is bevernek |
s tovább rohan a föltámadt tömeg, |
minisztert fog, nevetve öli meg. |
A jó atyuska így csinálta ezt, |
nem volt szent néki isten és kereszt. |
Sok ember kellett ágyútölteléknek, |
az uccaporban vérvirágok égnek… |
Minden-minden meg van bosszúlva már: |
|
|