Ha barátom – a nap – már leszökött |
valahol kint, a téli fák mögött |
| s mohón csap rám az ellenség: az este, |
|
már nem kopogok az utcák során, |
hazaindulok sietve, korán: |
| bús gondolatok ködbevesző restje. |
|
Otthon csak mégis vagyok valahogy… |
Az ember az ágy szélire lerogy |
| s két aszalt karját szépen lebocsájtja, |
|
mint két sorompót s zárva áll az út, |
kétoldalt álmok zivatarja zúg – |
| s az őr kezébe meglobog a lámpa… |
|
Ó, mennyi vonat vitt már engemet! |
Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett, |
| források szélin, selyemfüves tájon… |
|
És hajón is, örömnek tengerén, |
ó, ott is szálltam, ott is mentem én, |
| a nőillatú, kábító dagályon. |
|
S most mért vagyok itt, hol madár se jár. |
A szél bezörget szobám ajtaján |
| s a kályhacsőbe búvik láthatatlan. |
|
Miért jutottam ide, hol felém |
egy árnyék néz a falról feketén, |
| s ha rája nézek, összerogy riadtan. |
|
Hisz nem is volna semmi, semmi baj! |
A fejemen még szikrázik a haj |
| s az arc is ég, ha jól kiberetválom. |
|
A régi kedvem is megvolna tán; |
s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám |
| a csontok közül vén gazdám, halálom. |
|
De – tudjátok-e, hogy mi a magány! |
Csak egy tányér az ember asztalán, |
| csak egy pohár, amelyből inni méreg. |
|
S kimenni és bejönni egyedül |
és nem vár senki se kint, se belül |
| és lenni árván önszivünkbe féreg… |
|
És tépelődni: mért ment tőlem el!… |
és kérdezgetni: miért nem felel!… |
| és várni, várni; ha nem rája, másra… |
|
És mindennap így szólni: mégse jő! |
És aki jő is: mégse, mégse ő!… |
| És ébren várni minden virradásra… |
|
|