E szigeten, ahol kiköt naponta |
a halál, ez a szörnyű evezős, |
s hol naponta új fekete kalitkán |
bagoly huhog, akár egy eszelős: |
| itt voltál te is, rózsaszín szerencse, |
| életbe vágott kar a vészen át… |
| Az élők mások – és mások a holtak – |
|
Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi. |
Ég tudja, meddig… Ittas lett a sors! |
A hullák helyét hetykén megcsapolta |
és most repülve száll… a szárnya gyors… |
| Talán még annyi időnk se maradhat, |
| hogy fájdalmunk kikönnyezze magát… |
| De addig is, amíg nyomodba érünk: |
|
Ó, rettenet, ha elém rajzolódik |
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz: |
amikor gyönge asszonyi szivedbe |
beléje mart a gyilkos kór, a láz… |
| Mikor a keskeny üvegcső higanyja, |
| mint vészjel, rohant negyven fokon át… |
| S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk, |
|
…Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek, |
ó, ez nem ő, az ismerős halál! |
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk, |
mint a galamb tűzvész lángjainál. |
| Megpörkölődött szelíd, szép fehérség, |
| eltorzult báj, mely elrejti magát… |
| Lebegj, lebegj a kínterhes titokban: |
|
|