6

Hajnalodott. Felicián ruhástul
feküdt az ágyon. Mellén a pokol
síkos varangya, egy vén boszorkány ül:
az álmatlanság – és dobol, dobol…
S e dobszóra a gondolatok sorba,
mint katonák, egymáshoz állanak.
És árkon-bokron keresztül ugorva,
újra egy éllé merednek: falak,
miket az ellen: a nyugodnivágyás
le sosem győzhet.
 És Felicián
most fölveti sápadt fejét és lassan
emlékezni kezd a gyűrött cihán.
Szemébe a tipikus pesti udvar
milljó szeplőjével benéz. Fehér
falak merednek hátul föl az égre,
miken a foltok, mint sok kis egér,
szaladnak föl és furcsa figurákká
tömörülnek a tűzfalak fokán.
Hol a kémények közt két szürke macska
szökell nagy-fürgén egymás nyomdokán.
Köröskörül a rozzant korridórok,
mint álomútak, görbe vonalak:
amikre lépni halálos-veszélyű,
s a vasrácsok, e kusza fonalak,
mint rabbilincs a pesti ember testén,
tömlöcrács, az ideget verdeső.
S a fakó rozzant, köves pádimentum,
mibe barázdát vájt a sok eső.
Lent csatorna-nyílás sok bús homokkal,
amelyből néha lomhán, undokul
egy-egy kövér patkány szalad a napra
s fénylő hátával a rácsnak szorul.
Odébb, kétoldalt pesti bánatos fák,
ez ősrabok, amelyek a napot
csak lopva kapják, zöld színük oly gyászos
s a pesti füsttől s koromtól kopott.
A hátsó lépcsőn, amely idetátong,
mint lusta, züllött, nagy asszonyi száj:
egy-egy rongyos cseléd szalad le rajta,
akinek mindig dalolni muszáj.
És az öreg, a reszkető szakállú
handlé, ki mint a kántor, úgy kiált…
…S hogy mindezt nézi, öldöklő, halálos
keserüség marja Feliciánt.
Kiszabadulni innen, bármi áron,
nem lenni ilyen egyedül, vadon…
Egy asszonykézben kissé felvidulni,
ölébe bújni langy-álmatagon.
Ha rossz hibái vannak, majd becézve
megváltozik Anízia talán. –
S Felicián a vágynak permetegjét
nyári esőként érezi magán…
A Hennerék ajtaja zárva. Tompa
neszek szürődnek. A napfény ragyog.
A júliusi reggel illatában
kis bárányfelhők. Kúsza angyalok
nevetnek le a pesti bérkaszárnya
kis udvarára. Részvétlen világ!
S Felicián a bús Canossa-útnak
elszántan és konokul nekivág.
Előbb csak gyáván zörget be az ajtón,
de nem jő senki. Csak a kis cseléd
fejét mutatja át a szennyes függöny,
ki ijedten kapja fel két kezét.
És beszalad. S a másik pillanatban
már durva szavak, szitkok szállanak.
S Anízia borzasan, pongyolában
kijő és szól: Sokszor megszántalak;
és sokszor megbocsájtottam tenéked –
de elviselhetetlen ez tovább.
Te beteg ember vagy és megváltoznod
lehetetlen. Már nincsenek csodák.
Elromlottál, mert mindig komisz nőkkel
hányódtál és azt hiszed rólam is,
hogy olyan vagyok, mint azok, akiknek
szavuk hazúg, a lelkük meg hamis.
Ha nem tudsz bízni, szentül hinni bennem,
mit akarsz tőlem! hagyj magamra hát!
Vagy mért kivánod, hogy apácamódra
tengődjek és úgy tekintsek reád,
mint egy istenre, mért vagy olyan önző!
én nem tiltottam néked meg sosem,
hogy más nőkhöz is kedves légy, az embert
hagyd élni szépen, nyugton, csöndesen.
A lelked túlzó, heves, abnormális
s a szerelmet rosszul értelmezed.
Nem, édesem, mi nem illünk egymáshoz,
váljunk el, mert ez jóra nem vezet!
És előjönnek a másik szobából
az anyja, meg a görbeorru lány,
akinek mohó káröröm villódzik
kipirosított vastag ajakán.
Belékapaszkodnak Aníziába
s elvonszolják. Gyalázkodó szavak!
Anízia egy kurta pillanatra
még visszatekint, még visszakacag.
És ettől újra gyúl Feliciánnak
reménye s az ajtót megdöngeti,
de mind elmentek. És az ajtó zárva,
hideg a vas, nem nyílik ki neki.
Dühében most az üveget bevágja
s a résen át így a závárhoz ér,
kinyitja és belép s a jobbkezéből
sötétpirosan patakzik a vér.
És berohan, a vértül undorodva
fordulnak el, megvetik mélyen őt,
szidalmazzák és kergetik, akárcsak
egy besurranó tolvaj betörőt.
Majd rendőrért kiáltoznak s a háznép,
e tarka káosz mind előszalad…
… S Anízia s Felicián egy csókban
hajolnak össze ottbent ezalatt…
Tíz óra van. Anízián a mirtusz,
mint cézári korona, tündököl,
Feliciánt meg sajgatva kínozza
a ronggyá vagdalt, vérező ököl.
Így mennek el szomorú, sivár sorban
a templomba, a gyertyaláng remeg.
A pap áldóan két kezét kitárja:
– Frigyeteket az isten áldja meg!…
A nap kíváncsi fénysugárt lövell be
a csúcsosívű színes üvegen,
s mint fénykaréj, szitálva széjjelárad
a kékesbársony papi süvegen.
Az orgona is libeg egyet-kettőt,
hogy ne maradjon ő se szótalan,
de köhécselve elfullad a hangja,
ő tudja, hogy mindez haszontalan…
A rokonok ott hátul összebújva
sírvafakadnak; mit tudják: miért!
S Felicián a pap előtt letörli
bús kezéről az odatapadt vért,
amelyet szentelt szimbolumnak érez –
de minden rosszat feledni akar.
Nem látja ő, hogy az ifjú menyasszony
gyönyörű arca eltorzult, fanyar;
s hogy nem úgy áll ott, mint a szelíd jóság,
hanem keményen, elszánt-hidegen,
az istentől s a jóságtól oly messze,
oly elkülönböző… Oly idegen…



Hátra Kezdőlap Előre