6
Hajnalodott. Felicián ruhástul |
feküdt az ágyon. Mellén a pokol |
síkos varangya, egy vén boszorkány ül: |
az álmatlanság – és dobol, dobol… |
S e dobszóra a gondolatok sorba, |
mint katonák, egymáshoz állanak. |
És árkon-bokron keresztül ugorva, |
újra egy éllé merednek: falak, |
miket az ellen: a nyugodnivágyás |
most fölveti sápadt fejét és lassan |
emlékezni kezd a gyűrött cihán. |
|
Szemébe a tipikus pesti udvar |
milljó szeplőjével benéz. Fehér |
falak merednek hátul föl az égre, |
miken a foltok, mint sok kis egér, |
szaladnak föl és furcsa figurákká |
tömörülnek a tűzfalak fokán. |
Hol a kémények közt két szürke macska |
szökell nagy-fürgén egymás nyomdokán. |
Köröskörül a rozzant korridórok, |
mint álomútak, görbe vonalak: |
amikre lépni halálos-veszélyű, |
s a vasrácsok, e kusza fonalak, |
mint rabbilincs a pesti ember testén, |
tömlöcrács, az ideget verdeső. |
S a fakó rozzant, köves pádimentum, |
mibe barázdát vájt a sok eső. |
Lent csatorna-nyílás sok bús homokkal, |
amelyből néha lomhán, undokul |
egy-egy kövér patkány szalad a napra |
s fénylő hátával a rácsnak szorul. |
Odébb, kétoldalt pesti bánatos fák, |
ez ősrabok, amelyek a napot |
csak lopva kapják, zöld színük oly gyászos |
s a pesti füsttől s koromtól kopott. |
|
A hátsó lépcsőn, amely idetátong, |
mint lusta, züllött, nagy asszonyi száj: |
egy-egy rongyos cseléd szalad le rajta, |
akinek mindig dalolni muszáj. |
És az öreg, a reszkető szakállú |
handlé, ki mint a kántor, úgy kiált… |
…S hogy mindezt nézi, öldöklő, halálos |
keserüség marja Feliciánt. |
Kiszabadulni innen, bármi áron, |
nem lenni ilyen egyedül, vadon… |
Egy asszonykézben kissé felvidulni, |
ölébe bújni langy-álmatagon. |
Ha rossz hibái vannak, majd becézve |
megváltozik Anízia talán. – |
S Felicián a vágynak permetegjét |
nyári esőként érezi magán… |
|
A Hennerék ajtaja zárva. Tompa |
neszek szürődnek. A napfény ragyog. |
A júliusi reggel illatában |
kis bárányfelhők. Kúsza angyalok |
nevetnek le a pesti bérkaszárnya |
kis udvarára. Részvétlen világ! |
S Felicián a bús Canossa-útnak |
elszántan és konokul nekivág. |
Előbb csak gyáván zörget be az ajtón, |
de nem jő senki. Csak a kis cseléd |
fejét mutatja át a szennyes függöny, |
ki ijedten kapja fel két kezét. |
És beszalad. S a másik pillanatban |
már durva szavak, szitkok szállanak. |
S Anízia borzasan, pongyolában |
kijő és szól: Sokszor megszántalak; |
és sokszor megbocsájtottam tenéked – |
de elviselhetetlen ez tovább. |
Te beteg ember vagy és megváltoznod |
lehetetlen. Már nincsenek csodák. |
Elromlottál, mert mindig komisz nőkkel |
hányódtál és azt hiszed rólam is, |
hogy olyan vagyok, mint azok, akiknek |
szavuk hazúg, a lelkük meg hamis. |
Ha nem tudsz bízni, szentül hinni bennem, |
mit akarsz tőlem! hagyj magamra hát! |
Vagy mért kivánod, hogy apácamódra |
tengődjek és úgy tekintsek reád, |
mint egy istenre, mért vagy olyan önző! |
én nem tiltottam néked meg sosem, |
hogy más nőkhöz is kedves légy, az embert |
hagyd élni szépen, nyugton, csöndesen. |
A lelked túlzó, heves, abnormális |
s a szerelmet rosszul értelmezed. |
Nem, édesem, mi nem illünk egymáshoz, |
váljunk el, mert ez jóra nem vezet! |
|
És előjönnek a másik szobából |
az anyja, meg a görbeorru lány, |
akinek mohó káröröm villódzik |
kipirosított vastag ajakán. |
Belékapaszkodnak Aníziába |
s elvonszolják. Gyalázkodó szavak! |
Anízia egy kurta pillanatra |
még visszatekint, még visszakacag. |
És ettől újra gyúl Feliciánnak |
reménye s az ajtót megdöngeti, |
de mind elmentek. És az ajtó zárva, |
hideg a vas, nem nyílik ki neki. |
Dühében most az üveget bevágja |
s a résen át így a závárhoz ér, |
kinyitja és belép s a jobbkezéből |
sötétpirosan patakzik a vér. |
És berohan, a vértül undorodva |
fordulnak el, megvetik mélyen őt, |
szidalmazzák és kergetik, akárcsak |
egy besurranó tolvaj betörőt. |
Majd rendőrért kiáltoznak s a háznép, |
e tarka káosz mind előszalad… |
… S Anízia s Felicián egy csókban |
hajolnak össze ottbent ezalatt… |
|
Tíz óra van. Anízián a mirtusz, |
mint cézári korona, tündököl, |
Feliciánt meg sajgatva kínozza |
a ronggyá vagdalt, vérező ököl. |
Így mennek el szomorú, sivár sorban |
a templomba, a gyertyaláng remeg. |
A pap áldóan két kezét kitárja: |
– Frigyeteket az isten áldja meg!… |
A nap kíváncsi fénysugárt lövell be |
a csúcsosívű színes üvegen, |
s mint fénykaréj, szitálva széjjelárad |
a kékesbársony papi süvegen. |
Az orgona is libeg egyet-kettőt, |
hogy ne maradjon ő se szótalan, |
de köhécselve elfullad a hangja, |
ő tudja, hogy mindez haszontalan… |
A rokonok ott hátul összebújva |
sírvafakadnak; mit tudják: miért! |
S Felicián a pap előtt letörli |
bús kezéről az odatapadt vért, |
amelyet szentelt szimbolumnak érez – |
de minden rosszat feledni akar. |
Nem látja ő, hogy az ifjú menyasszony |
gyönyörű arca eltorzult, fanyar; |
s hogy nem úgy áll ott, mint a szelíd jóság, |
hanem keményen, elszánt-hidegen, |
az istentől s a jóságtól oly messze, |
oly elkülönböző… Oly idegen… |
|
|
|