8
A szerelemnek fényes kapujában |
két őr vigyáz: két csöndes; éber őr. |
Egy angyal, kinek apró tarsolyában |
nincs semmi más, egy égi fényü tőr, |
amely, ha nyílként surran be a szívbe, |
nyomába édes illatár pörög. – |
S egy ördög, kinek semmi sincs kezében, |
csak rőt szemével arcodba röhög. |
A sorsod adja: melyik jut tenéked, |
az angyal-é, az ördög-é, vajon; |
de ha megtörtént, nincs mód változtatnod |
a halálos, az ördögi bajon. |
Csak olyan ez, mint réteken a búza, |
az isten tudja, belőle mi lesz? |
Mit ád az isten: kora dért, esőt-e? |
mely barna földet szőkével himez… |
Vagy olyan ez, mint kis magzat a méhben, |
nincs akaratja, sorsa van csupán. |
Van olyan méh, mely éltet ajándékoz, |
s van, amely száz halált egymásután. |
Akik vagyunk, akik világra lettünk, |
mind szerelem gyermekei vagyunk. |
Két ajk borult egymás fölébe halkan, |
hogy fölrepüljön a mi hő napunk. |
Két mell szorult egymáshoz, mell a mellnek, |
két katona a harc fojtó hevén, |
hogy béke szálljon a négy kar homályos |
árnya közé a vérnek ütemén. |
A férfi, kit elért a szerelemnek |
kegyetlen, orvul száguldó szele, |
a csúcsra ért, hogy nyugalmas szemével |
nevethessen a szürke mélybe le. |
A lelkét meg nem legyintheti ennél |
hatalmasabb, ujjongóbb érzelem. |
A férfinek a szent száma az egyes: |
egy élet, egy halál s egy szerelem! |
Nem kérdezi, hogy körűle mi történt, |
megújult a világ, ha ő szeret! |
A nő kutatva, vijjogó madárként |
szakítja fel kis csőrével szemed |
és beléönti silány, pici kertje |
mérges porzójú, hűs virágait, |
hogy szétkuszálja s ájulásba döntse |
az érzéseid és a vágyaid. |
Rabságban érzi lelkét és a testét, |
ha szíve-lelke szerelembe hull: |
ő nem szeretni akar: őt szeressék, – |
mert olyan gyáva s forró, mint a nyúl… |
|
Ki álmodta már súlyos éjszakákon, |
mig kint a vihar csattogva dörög, |
hogy angyalok csókolják kebletáját… |
S mire felébred: csalfa ördögök |
fogóznak bele megcsapzott hajába – |
mert nincs is angyal seholse talán… |
… A násztalan nász vérző glóriáját |
így hurcolá fején Felicián. |
Ó, női testnek mérges, sötét magva: |
te szeplőtelen bölcső, csodakút, |
amelyen át oly nyomtalan, vakító, |
oly öntudatlan kígyózik az út! |
Mélységed álmán összecsap felettünk |
a vágykerítő seb, a szörnyü kör… |
S hiába nézünk belé, mit se látunk: |
örök titok e fekete tükör!… |
|
A tenger, az csak halkan dúdorászott |
s a víz fölött a hold kutatva járt, |
mert ő az égi misztikus detektív, |
ki sárga sugarával száz halált |
kémlel nyugodtan, meg nem hatja semmi, |
nem könnyezik, csak gúnyosan nevet, |
s ha könnyü kezét a válladra ejti, |
szived dobog, a lelked megmered. |
És megkezdődik az éjjeli, kínos, |
sebekkel gyötrő inkvizíció, |
kicsalja minden rejtett bűnöd, titkod |
a nyilazó sugár, a vért szívó. |
És holdkórosak vagyunk mind, ha terhes |
lelkünkbe nyúl a hűvösujjú fény… |
Felicián sokat beszélt a holddal |
a könytelen sírás sok éjjelén. |
A földobott kő útján meg nem állhat, |
meglódították, széles ívbe száll. |
Felicián ég s föld közé szorúlva |
imbolygott élte sötét tavaszán. |
A féltékenység halálos betegség, |
hiába tiltja a szent biblia. |
Hiába szégyen és hiába rejti |
szemgödrébe a bús emberfia. |
Mint mikor vérünk megfogja a métely, |
melyet apáink bűne hágy reánk: |
úgy vágja csápját orvul életünkbe |
a gyalázatot lövellő fulánk. |
A homlokunkra sárga bélyeget nyom |
és megroppan a térd, a mell, a váll, |
s mint fegyencek egymás karjára szívet, |
szívünk fölé egy máglyát tetovál; |
és el kell égnünk, ó, ezen a máglyán |
és hallgatnunk annak a kacaját, |
aki lelkünknek tiszta liliomján |
sarkantyús és szöges csizmába járt… |
|
Egy reggelen, az ég kéken mosolygott, |
sétálni mentek megenyhülten ők. |
S a parton – ott a festő, vékony arcán |
elbízott mosoly, hetyke és ripők. |
S Anízia már mindent elfeledve, |
gyors mozdulattal mellette terem. |
Felicián csak áll, mozdulni nem bír, |
mintha megfogta volna egy verem. |
Kart karba öltve, boldogan csevegnek, |
mint testvérek… vagy boldog mátkapár?!… |
Feliciánra már ügyet se vetve, |
a karjuk boldog ölelésre vár. |
S Felicián otthagyja őket. Tompa |
lépése koppan a kis köveken. |
Behúnyt szemekkel szökve, elfehérült |
ajakkal, némán, görnyedt-öregen. |
És sajgó koponyájának falában, |
mintha száz szeme volna… fut, szalad… |
ki a városból, erdős rengetegbe, |
és ott megáll a lombos fák alatt. |
A törzsüket gyengéden símogatja |
és átöleli – menekvés sehol… |
És fától-fához, sebtől-sebhez ájul, |
s előtte sötét bánatkapu tárul, |
melyet leírni: nincs se kéz, se toll… |
|
… Már éccakára járt. A sűrű erdőn |
titokzatos neszek. Már szél suhant. |
Lába alatt meg-megingott a barna |
a porhanyó, kövér-hajlásu hant. |
Ruháján harmat, arca könnytül nedves, |
fejére lehull itt-ott egy toboz. |
A lombok milljó, sűrü szövevénye |
minden picinyke neszt megsokszoroz. |
Aléltan indul el. A város alszik, |
a tengeren szerelmes gondolák. |
Az erkélyek, mint nyitott női keblek, |
és fénylenek a tornyok s kupolák. |
Az utcákon csak könnyű szél barangol, |
csak egy-egy sötét, árnyas szögleten |
lopódzik el egy-egy bús paletójú |
alak, oly halkan, mint a szőnyegen… |
A hotelben nagy álmos csönd. A lépcsőn |
szivére nyomja mind a két kezét. – |
Benyit. Üres, rideg a puha fészek, |
a bútorok mind szerte, szanaszét: |
festő itthagyták a bús nyomokat |
és elutaztak. Messze viszi őket |
szegény Feliciántól a vonat… |
Az asztalon levél, nagy szarkalábas |
betűkkel, nyilván későn érkezett, |
Anízia már el se olvashatta, |
az anyja írta benne ezeket: |
„Kicsiny leányom, éltem koronája, |
vigyázz magadra, féltsd és óvd magad, |
hogy ne szülessen gyermeked. A testen |
ennek rikító, csúf nyoma marad. |
Meghalnék rögtön szörnyű bánatomban, |
az én kislányom maradjon csak szép. |
Ha csókol is, ha kell is csókolózni, |
azért el ne veszítse az eszét…” |
…Ahogy elolvasta, Feliciánnak |
az ajkán tompa hördülés remeg. |
Kitámolyog az erkélyre s a lelkén |
új sebek nyílnak, halálos sebek. |
Sötét madarak húznak el lebegve |
amott a kéklő messzi golfon át… |
|
…S hogy hajnal lett, Felicián is indult, |
lelkében hordva a bánat dalát… |
|
|
|