8

A szerelemnek fényes kapujában
két őr vigyáz: két csöndes; éber őr.
Egy angyal, kinek apró tarsolyában
nincs semmi más, egy égi fényü tőr,
amely, ha nyílként surran be a szívbe,
nyomába édes illatár pörög. –
S egy ördög, kinek semmi sincs kezében,
csak rőt szemével arcodba röhög.
A sorsod adja: melyik jut tenéked,
az angyal-é, az ördög-é, vajon;
de ha megtörtént, nincs mód változtatnod
a halálos, az ördögi bajon.
Csak olyan ez, mint réteken a búza,
az isten tudja, belőle mi lesz?
Mit ád az isten: kora dért, esőt-e?
mely barna földet szőkével himez…
Vagy olyan ez, mint kis magzat a méhben,
nincs akaratja, sorsa van csupán.
Van olyan méh, mely éltet ajándékoz,
s van, amely száz halált egymásután.
Akik vagyunk, akik világra lettünk,
mind szerelem gyermekei vagyunk.
Két ajk borult egymás fölébe halkan,
hogy fölrepüljön a mi hő napunk.
Két mell szorult egymáshoz, mell a mellnek,
két katona a harc fojtó hevén,
hogy béke szálljon a négy kar homályos
árnya közé a vérnek ütemén.
A férfi, kit elért a szerelemnek
kegyetlen, orvul száguldó szele,
a csúcsra ért, hogy nyugalmas szemével
nevethessen a szürke mélybe le.
A lelkét meg nem legyintheti ennél
hatalmasabb, ujjongóbb érzelem.
A férfinek a szent száma az egyes:
egy élet, egy halál s egy szerelem!
Nem kérdezi, hogy körűle mi történt,
megújult a világ, ha ő szeret!
A nő kutatva, vijjogó madárként
szakítja fel kis csőrével szemed
és beléönti silány, pici kertje
mérges porzójú, hűs virágait,
hogy szétkuszálja s ájulásba döntse
az érzéseid és a vágyaid.
Rabságban érzi lelkét és a testét,
ha szíve-lelke szerelembe hull:
ő nem szeretni akar: őt szeressék, –
mert olyan gyáva s forró, mint a nyúl…
Ki álmodta már súlyos éjszakákon,
mig kint a vihar csattogva dörög,
hogy angyalok csókolják kebletáját…
S mire felébred: csalfa ördögök
fogóznak bele megcsapzott hajába –
mert nincs is angyal seholse talán…
… A násztalan nász vérző glóriáját
így hurcolá fején Felicián.
Ó, női testnek mérges, sötét magva:
te szeplőtelen bölcső, csodakút,
amelyen át oly nyomtalan, vakító,
oly öntudatlan kígyózik az út!
Mélységed álmán összecsap felettünk
a vágykerítő seb, a szörnyü kör…
S hiába nézünk belé, mit se látunk:
örök titok e fekete tükör!…
A tenger, az csak halkan dúdorászott
s a víz fölött a hold kutatva járt,
mert ő az égi misztikus detektív,
ki sárga sugarával száz halált
kémlel nyugodtan, meg nem hatja semmi,
nem könnyezik, csak gúnyosan nevet,
s ha könnyü kezét a válladra ejti,
szived dobog, a lelked megmered.
És megkezdődik az éjjeli, kínos,
sebekkel gyötrő inkvizíció,
kicsalja minden rejtett bűnöd, titkod
a nyilazó sugár, a vért szívó.
És holdkórosak vagyunk mind, ha terhes
lelkünkbe nyúl a hűvösujjú fény…
Felicián sokat beszélt a holddal
a könytelen sírás sok éjjelén.
A földobott kő útján meg nem állhat,
meglódították, széles ívbe száll.
Felicián ég s föld közé szorúlva
imbolygott élte sötét tavaszán.
A féltékenység halálos betegség,
hiába tiltja a szent biblia.
Hiába szégyen és hiába rejti
szemgödrébe a bús emberfia.
Mint mikor vérünk megfogja a métely,
melyet apáink bűne hágy reánk:
úgy vágja csápját orvul életünkbe
a gyalázatot lövellő fulánk.
A homlokunkra sárga bélyeget nyom
és megroppan a térd, a mell, a váll,
s mint fegyencek egymás karjára szívet,
szívünk fölé egy máglyát tetovál;
és el kell égnünk, ó, ezen a máglyán
és hallgatnunk annak a kacaját,
aki lelkünknek tiszta liliomján
sarkantyús és szöges csizmába járt…
Egy reggelen, az ég kéken mosolygott,
sétálni mentek megenyhülten ők.
S a parton – ott a festő, vékony arcán
elbízott mosoly, hetyke és ripők.
S Anízia már mindent elfeledve,
gyors mozdulattal mellette terem.
Felicián csak áll, mozdulni nem bír,
mintha megfogta volna egy verem.
Kart karba öltve, boldogan csevegnek,
mint testvérek… vagy boldog mátkapár?!…
Feliciánra már ügyet se vetve,
a karjuk boldog ölelésre vár.
S Felicián otthagyja őket. Tompa
lépése koppan a kis köveken.
Behúnyt szemekkel szökve, elfehérült
ajakkal, némán, görnyedt-öregen.
És sajgó koponyájának falában,
mintha száz szeme volna… fut, szalad…
ki a városból, erdős rengetegbe,
és ott megáll a lombos fák alatt.
A törzsüket gyengéden símogatja
és átöleli – menekvés sehol…
És fától-fához, sebtől-sebhez ájul,
s előtte sötét bánatkapu tárul,
melyet leírni: nincs se kéz, se toll…
… Már éccakára járt. A sűrű erdőn
titokzatos neszek. Már szél suhant.
Lába alatt meg-megingott a barna
a porhanyó, kövér-hajlásu hant.
Ruháján harmat, arca könnytül nedves,
fejére lehull itt-ott egy toboz.
A lombok milljó, sűrü szövevénye
minden picinyke neszt megsokszoroz.
Aléltan indul el. A város alszik,
a tengeren szerelmes gondolák.
Az erkélyek, mint nyitott női keblek,
és fénylenek a tornyok s kupolák.
Az utcákon csak könnyű szél barangol,
csak egy-egy sötét, árnyas szögleten
lopódzik el egy-egy bús paletójú
alak, oly halkan, mint a szőnyegen…
A hotelben nagy álmos csönd. A lépcsőn
szivére nyomja mind a két kezét. –
Benyit. Üres, rideg a puha fészek,
a bútorok mind szerte, szanaszét:
Anízia, a görbeorrú és a
festő itthagyták a bús nyomokat
és elutaztak. Messze viszi őket
szegény Feliciántól a vonat…
Az asztalon levél, nagy szarkalábas
betűkkel, nyilván későn érkezett,
Anízia már el se olvashatta,
az anyja írta benne ezeket:
„Kicsiny leányom, éltem koronája,
vigyázz magadra, féltsd és óvd magad,
hogy ne szülessen gyermeked. A testen
ennek rikító, csúf nyoma marad.
Meghalnék rögtön szörnyű bánatomban,
az én kislányom maradjon csak szép.
Ha csókol is, ha kell is csókolózni,
azért el ne veszítse az eszét…”
…Ahogy elolvasta, Feliciánnak
az ajkán tompa hördülés remeg.
Kitámolyog az erkélyre s a lelkén
új sebek nyílnak, halálos sebek.
Sötét madarak húznak el lebegve
amott a kéklő messzi golfon át…
…S hogy hajnal lett, Felicián is indult,
lelkében hordva a bánat dalát…



Hátra Kezdőlap Előre