10
Ha csúf zimankós éccakán a kedves |
elhal mellőled, sóhajtva neved, |
s az égzengés rikoltja a szivedbe |
a borzasztó, a bús gyászéneket; |
s még ott fekszik az ajkad közelében |
a meleg párnán a hideg halott: |
belényugodhatsz. Isten így akarta – |
szíved könnyeidbe takarhatod. |
De ha kiszáll a szíved ablakából, |
hol melengető ágya int feléd, |
ha minden napnak minden egyes perce |
új s más alakban kergeti eléd; |
egyszer egyetlen hajfürt, mit a szellő |
az ablakodon a karodra hajt; |
másszor egy arc e zűrzavaros uccán |
s az ő mosolya lengedezik rajt; |
vagy egy sikoltás a vak éccakában, |
mikor nem tudod: honnan?… hova száll?… |
és lebegővé válik, ami test volt, |
a drága kéz… a szemek… és a váll… |
Mikor a sorssal te már elvégezted, |
hogy ő kell néked csak és senki más, |
és ő beleszól csengő kacagással: |
ez gyilkosod lesz, ez a kacagás!… |
Nem, nem lehet az asszonyt elfeledni, |
a testednek s lelkednek asszonyát! |
Nem, nem lehet engedni, hogy a fátyolt |
egy más asszony karja akassza rád, |
amelyet ő hasított el, a lelke |
sötétségében, melybe elmerült… |
…Feliciánnak fülébe az élet |
kihívó, fájó trillákat fütyült. |
A napjaira gyászfátyolt borított |
a férfi vágya és a lelki bú, |
olyan volt mint egy kidőlt, bedőlt kunyhó, |
amely fölött a múlt szellője fú. |
A multat látta minden pillanatban |
s ha reggelenként korán ébredett, |
eszébe jutott régi kis szobája, |
és fel-felsajgott belé szíve tája: |
hogy kezdjen el most egy új életet?… |
|
És – jött az idő. Ez a hideg orvos. |
Feliciánnak gyógyszereket írt. |
Ziáról néha egy-egy szó repült szét, |
s a rossz szájak megtoldották a hírt. |
Ha összebújva látták egy zuguccán |
a férfiakkal gyönyörű fejét, |
Feliciánnak azt mondták, hogy rossz lett |
s az ördögnek adta el mindenét. |
Felicián ilyenkor tompa daccal |
csak bólogatott. Aztán hazament. |
Egy imát mondott el Aníziáért |
s zokogva mondta rája az ament. |
Íróasztala egyik fiókjában |
hetek óta hevert egy kis levél, |
csak három szó volt reszkető írással |
odaírva az egyik szegletén, |
a három szó, az elfelejthetetlen, |
a titkos chiffre, a szárnyas irás… |
elővette és széjjelszakította |
s erőt vett rajta a csukló sirás. |
És aztán új levélpapírra írta, |
ráírta újra, újra ugyanazt. |
Mert vágyódott utána, nagyon vágyott, |
de ajka nem tűrt egyetlen panaszt. |
Fehér papírra írta, majd pirosra, |
majd zöldre gyásza sok bús éjjelén… |
Míg egy napon ott rémlett a szívében |
a három szó sötéten, feketén… |
|
December volt már. Apró hópihékkel |
volt telehintve mind a szép világ. |
Felicián begombolja kabátját |
s a téli alkonyatnak nekivág. |
Egy álomország volt neki az ucca: |
a fehér havon lila fátyolok, |
melyek mögött a zűrzavaros élet |
majd hetykén lépdel, majd meg támolyog. |
A nagy kapúknak szétfolyó homálya, |
a paloták és a havas tetők |
s a hintókban pöffeszkedő gavallér |
s a drága, csókonhízott szeretők. |
A villanyos, e buta sárga állat, |
ahogy megtorpan s újra tovaszáll. |
És éhes arcok, sárga szemek bamba |
tekintetükkel: itt megy a halál! |
mögött a széles, festettarcu nő, |
ki merész férfiszemek könnyű lángján |
remegni kezd és gyorsan tűzbejő. |
S a rikkancsok, e rekedt kis heroldok |
s a falakon a sok szines plakát. |
Felicián feltűrte most a gallért, |
hogy e világtól elzárja magát. |
Az Oktogonhoz ért. A hátgerincén |
végigszaladt a hasító hideg. |
Itt-ott egy-egy pénzéhes, pici, püffedt |
fehércseléd lágy-osonva libeg. |
Az Andrássy-út hatalmas fatestén |
autó sípol és rossz konflis kocog. |
Az ívlámpák violaszínben égnek, |
mint tengeren a messzi fároszok. |
Már messze járt künn, ahol a ligetnek |
tar bokrait a szél tépázza meg, |
a Műcsarnok előtt egy ifjú, lázas |
szerelmespár vad csókokban remeg. |
Itten megállt. A csöndbe körülnézett. |
Be jó e néma, ez a fagyos csend. |
Homályos felhők úsztak el az égen |
és büszkén trónolt a hold odafent. |
Ki tudja, mit gondolt Feliciánról, |
ki csendben állt ott, akár egy szobor… |
Egy pillanat és meglibbent körötte |
a sűrü, fagyos nagy párafodor. |
Két lámpafény tört át vakítva rajta, |
utána egy hintó s a burkolat |
dacosan, tompán kopogott a hóban |
a négy kerék s a lópaták alatt. |
Felicián fel sem tekintett rája, |
csak megindult az úton lefele, |
s hogy a kocsi mellette eliramlik, |
egy ismerős kacaj játszik vele… . |
S e pillanatban egy fehér papírlap |
a lába elé le a hóra hull – |
Felicián megáll… a hóra bámul |
meredten, meglepetten, szótlanul. |
Majd lehajol és fölveszi a hóból |
a papírlapot; a fény tovatűn. |
Tekintetével végigszalad gyorsan |
egy sor sietve leírott betűn. |
S ahogy olvassa, lelke csöndes útján |
a múlt emléke keresztültipor: |
a papírlapon három szó sötétlik |
csupán: „Alentin Talanta Tilor…” |
|
A szél sipolva zúg a puszta fák közt, |
valahonnan egy szélkakas kiált. |
Felicián a papírt széjjeltépi, |
s a hóba szórja, mint mérges hinárt. |
Oly idegen e három szó fülének, |
hol is hallotta?… s vajon mit jelent?… |
Bundájáról a sok havat lerázta, |
aztán bement egy csöndes kávéházba, |
s a holdat nézte, a könyörtelent… |
|
|
|