A könnyü ötlet, könnyü élc után |
a délelőttre itt a délután… |
Az élet bútól felmart utain |
mind sötétebbek gondolataim. |
|
Nincs bennük kecsesség és semmi bók. |
Már szinte nem elmondani valók. |
Csak önmagamnak, csak úgy befelé… |
Így járul a szív az alkony elé… |
|
Dobálom őket jobbra-balra én, |
az elhagyott part tikkadt fövenyén; |
mint rokkant akrobata, aki már |
közönségre és tapsra sose vár… |
|
Fölfénylenek még néha a napon – |
aztán, fáradtan, újra elkapom… |
|
|