Nappal?… Finom zenét, hogy a szférák |
testvérként mosolyogjanak az élet tetején rád! |
Hogy zúgjon, ömöljön a lélek, a klasszikus mámor |
s a szív is feszüljön a serleg szárnyas italától! |
|
De este?… A ráncos, a megrogyott élet |
csak szakszofon-hangra ha mozdul, ha éled! |
És felneszel, csiklandozva, a dobra és az oboára |
s a triangulumra, a jazz megőrült szavára! |
|
Hisz őrült vagy magad is! Csak nem tagadod tán! |
Ki hazugsághoz menekülsz, mert igazad fogytán! |
Ki csupa rikító színre meg ízre vagy éhes! |
Kinek a nyelvén az édes keserű s a keserű édes! |
|
Jazz!… Dübörögve, zúgva, bömbölve, rikoltva |
fuss át szívemen dermedtségemből kioldva! |
Szemérmem fínom fátyolszövetjét szakítsd át |
és súgd a fülembe az útszéli boldogság nyitját! |
|
Hadd reszkessek belé, hadd érezzem arcomnak bőrén |
a szégyenem pírját, hogy itt vagyok én is úgy: pőrén, |
mint a mélyhegedű, mely nem néz a tisztátlan kézre, |
ha húrjait tépi; csak felbúg s nem is veszi észre… |
|
|