Be hideg lettél, barátom: Ember! |
Hangodtól dér üti meg fülemet. |
Ha megmozdul a kezed, mindig |
nincs benne hév már ölelni mást… |
Villanyod mind a drótokba adtad, |
amelyek pokollá gyújtják a világot? |
a berregő mótorokban cikáz? |
Már csak a gigászi gépek lelkesítenek? |
Csak ezer kilométerek?… Csak az idegen horizont? |
S legfeljebb akkor melegszik át a pillád, |
ha egy kis tömeggyilkosság esik?… |
Be hideg lettél, barátom: Ember! |
Olyan vagy már, akár a hulla! |
Akinek még nő a haja, a körme, |
de vér nem csordul már, ha belevágnak… |
Mint a hulla, akit divatos |
tarka selyembe öltöztettek, |
arcára rúzst meg púdert kentek |
s föltették egy rohanó Daimler |
illatos, puha bársonyára: |
s most onnan néz le a meredtség |
S a petyhüdt massza majd csak akkor |
zökken egyet, ha az autó megáll |
s a sofőr ijedtében elájul, |
mert te csak ülsz majd, s nem tudsz |
|
|