Már nem hajszolom a szerencsét, |
megbecsülöm az egy tál lencsét. |
S színben is csak a nefelejcsét |
|
Nem álmodom, csodát se várok, |
nem érhetnek búsító károk; |
a nyílt, egyenes úton járok, |
|
Jöhet a kéményseprő szembe: |
reménység nem jut az eszembe; |
nem lesem, hogy üres kezembe |
|
Nékem nem mérgező beléndek |
a tizenhárom, meg a péntek; |
babonát nem becsülök én meg, |
|
A kártya is, e balga karton, |
ne várja, hogy kezembe tartom, |
míg a lidérces tünde parton – |
|
Mert embereknek nincsen kincse, |
szent megnyugvás: a kincsek kincse. |
Nincs, ki a sírral elvegyítse |
|
Én, ha küszöböm átallépem, |
a háznépem köszöntöm szépen, |
|
Viszek magammal egy világot, |
sokszor panaszt, néha virágot. |
De bűnt, bohó babonaságot |
s szerencsét künn hagyok… |
|
|