Az ötvenéves ember is megérzi, |
hogy lenn, a földbe megfordult a mag: |
hogy a levegő selyemkárpitjára |
reálehellt a langy ibolyaszag. |
|
Az ötven éves ember is megérzi, |
hogy a láb könnyebb, bátrabb a derék; |
hogy hatkor este van már, s mégsincs este – |
hogy hazaszaladni kár lenne még… |
|
Hogy a melleken egy-egy gomb kinyílik |
s mosolygósabbak, mint télen, a nők; |
hogy ámokfutó szegődött nyomukba, |
üldözi őket, és nem félnek ők… |
|
Hogy tar galyán a ma még szürke kertnek |
egy láthatatlan száj már hangicsál; |
hogy nehéz lett már a kabát a vállnak |
s a nyak alatt kibomlik már a sál… |
|
Az ötvenéves ember is megérzi, |
hogy orvul rájatámadt a derű. |
Hogy van valami, ami tiszta és szent. |
hogy van valami, ami nagyszerű… |
|
|