Költészetem: úgy sétálok veled |
a bús völgyek és bús dombok felett, |
mint aki maga se tudja, kivel jár… |
|
Hol dús karodba öltöm a karom, |
hol fátylaiddal szívem takarom, |
hol úgy figyellek, mint rabot a foglár… |
|
Arcodnak minden izmát ismerem, |
mégis a legforróbb titok nekem – |
jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység! |
|
Ami szép benned: fellobogtatom, |
hogy száz szépséggé váljék a napon, |
hogy mások is, hogy mások is szeressék… |
|
Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt, |
mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt; |
sem ébren lenni, sem aludni nem hagy… |
|
Költészetem, ragyogó szőke lány, |
senki sem tudja, magam sem talán: |
törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy? |
|
|