A sárgahajú körúti szirének |
magas gallérod már nem ismerik. |
Már én sem hívlak régen Desiré-nek; |
múlik az idő s korral megtelik… |
|
Már nem ülünk fent a barokk New-Yorkban |
s a párás hajnal már másoknak int… |
Már nem szívjuk az életet szívünkre, |
sem a rímeket, sem a koffeint… |
|
S keskeny nyakkendőd vajjon hova tetted? |
A nevetségeset, a gyönyörűt? |
Oly régen láttalak: megvan-e még, mondd, |
az ujjadon arany pecsétgyürűd? |
|
Még ma is olyan gyorsan mégy az uccán? |
Hajad még ma is a szemedbe hull? |
Kedves barátom, itt valami történt – |
mert fáj a szívem mondhatatlanul… |
|
Azt olvasom, hogy ötven éves lettél… |
És sok, sok minden az eszembe jut: |
egy szó… egy dal… egy név, amit szerettél – |
az Igazság… az Élet… és az Út… |
|
S a sárgahajú körúti szirének, |
kik az ötvenest már nem ismerik… |
Hadd hívlak még ez egyszer Desiré-nek |
s lóbáljam neved fel a szívemig… |
|
|