Szemem szurokfénye lobog reád most, |
Barát, barokk-kedvem hős bíborával, |
versben köszöntelek még egyszer én! |
|
Szavak végzetes, vad ölelkezésén |
lelkem még egyszer lánggá üdvözül… |
Te láttad őt a Fekete-Pirossat, |
Te: Egyetlen a sok, a sok közül… |
|
Te láttad őt táncolni élte átkán, |
sorsa fekete selymei között! |
Vad tánc volt az, vörös és szörnyü kánkán, |
földön indult s felhőkbe ütközött… |
|
Te láttad őt elesni s elfeküdni |
önritmusának hengere alatt… |
Míg hosszú árnya átölelte búsan |
a vesztőhely körül a hűs falat… |
|
Most ónesőjü téli délután van |
s ő fekszik, fekszik és a vére foly – |
s korhadt falakon át feléd viharzik |
a lelke s ajkán egyetlen mosoly… |
|
A java elmult… Harsány szerelemben |
és vad dalokban kurtább lett az út… |
Desiré látta… Desiré tud mindent… |
S daloljon szebbet, aki szebbet tud… |
|
|