Megérted az őszt… a rövidült napok |
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna |
szinét s a piros estet, melynek leple alá |
vonul álom felé ember és minden barma. |
|
Megérted: rádesik az ablakon keresztül |
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja. |
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva |
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja. |
|
Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná |
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek |
aromás teáját a csöndes kis szobában, |
amelynek ablakán a függöny széltül remeg. |
|
Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot, |
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat |
mennyei tisztaságát s csillagát életednek, |
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad… |
|
|