Évezredünk kezdetén a feudális Európa földrajztudományát a skolasztika kötötte gúzsba. A római egyház körébe vont országokban egységesen elterjedt a latin nyelvű irodalom, de az írás- olvasás tudása csupán egyháziakra korlátozódott. Az egyház, skolasztikus szemléletének megfelelően, az írott betűnek, különösen pedig az ókor hagyatékának sokkal nagyobb becset tulajdonított, mint a közvetlen megfigyelésnek. A földrajzi ismeretek terén alig lépte túl azt, amit Ptolemaiosz, Justinus, Orosius, Isidorus Hispalensis és néhány késői kompilátor művében talált. A mohamedán geográfusok tág horizontú földrajzi munkáiból – így Ibn Hordádzbeh, Jákúbí (IX. század); Dzsajháni, Ibn Ruszta, Ibn Fadlán, Ibn al-Fakíh, Abu-Dulaf, Maszúdí, Gardízí, Balkhí, Isztahrí, Ibn Haukal, Mukaddaszí, a Hudúd al-álam névtelen szerzője (X. század); Bírúní, Bakrí (XI. század), Marwazí és Idríszí (XII. század) műveiből – semmit sem merített, holott az arab matematikának nagy tolmácsolója akadt már az ezredfordulón Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa személyében.
Utazó kereskedők és követek élményei, földrajzi tapasztalatai a latin Európában nem nyertek irodalmi megfogalmazást, jóllehet Bizáncban a császári udvar gondosan gyűjtötte és áthagyományozta a követjelentéseket, sőt a bizánciak földrajzi ismereteit egy császári szerző, Bíborbanszületett Konstantin a X. század közepén írásba is foglalta; igaz, hogy ezek a művek még a korabeli görög irodalomnak sem váltak közkincseivé, nemhogy latin fordításban elterjedtek volna.
Ilyen módon nem csodálkozhatunk azon, hogy a latin nyelvű irodalomban már Kelet-Európa is az antikvitásból származó, elavult ismeretek és mesés hiedelmek ködébe burkolózott; ami pedig azon túl volt – Belső-Ázsia és Távol – Kelet –, teljesen ismeretlen volt a kortársak előtt. Ha Kelet-Európáról esett szó, a kora középkor írástudója ezt a területet azonnal Szkítiával azonosította, az ott lakó népeket a szkíták utódainak tekintette, s ha ismertetést adott róluk, elegendő volt elővenni a középkorban annyira kedvelt II. századi Justinus művét (mely maga is egy régebbi, elveszett mű, Pompeius Trogus történetének kivonata) vagy Justinus szkítákat tárgyaló fejezeteinek elterjedt kivonatát, az Exordia Scythicá-t, és ennek átmásolásával eleget tett a földrajzi és néprajzi ismertetésnek.
Így járt el például Regino prümi apát, amikor 889-ben először írta le a magyarok nevét. Fogalmazása szerint a magyarok (Hungari) soha nem hallott népe a szkítiai vidékről és a Thanais (Don) roppant mocsarai (Azovi-tenger) közül jött elő. Szkítiát a régi történetírók nyomán így határolta körül: Kelet felé egyik oldalról a Pontus (Fekete-tenger), másik oldalról a Rifei hegyek (antik mesebeli hegység) határolják; mögötte fekszik Ázsia és az Ithasis folyó (ez más néven Phasis – a Rioni folyó –, mely a Kaukázustól délre ömlik a Fekete-tengerbe; az ókoriak szerint ez volt Európa és Ázsia határa). Amit a magyarok kóbor, sátorlakó életmódjáról, nyershúsevő és vért ivó táplálkozásáról ír, azt a szkíták leírásából vette át.
Nyugatnak a Keletről való ismeretei a keresztes hadjáratok révén bővültek. A keresztes hadjáratokra közvetlen okot a szeldzsuk törökök előtörése szolgáltatott. A mohamedán szeldzsukok a XI. században Iránt hatalmukba kerítve Szíria és Kisázsia felé terjeszkedtek; 1071-ben tönkreverték a bizánci sereget, 1076-ban pedig elfoglalták Palesztinát, és véget vetettek a keresztények szentföldi zarándoklásának. Erre, valamint Komnenosz Elek bizánci császár kérésére II. Orbán pápa 1095-ben meghirdette a keresztes hadjáratot. Az 1096-tól 1099-ig tartó első keresztes hadjárat során a nyugati lovagok elfoglalták Edesszát, Antiochiát és Jeruzsálemet; kapcsolatba kerültek szeldzsuk harcosokkal, arab kereskedőkkel és szíriai keresztényekkel, akiktől hírt kaptak távolabbi országokról is.
1143-ban a szeldzsukok visszafoglalták Edeszszát, a keresztesek egyik fejedelemségének központját, s ez nagy izgalmat okozott Európaszerte. Az izgalmat fokozta, hogy 1145-ben megjelent Viterbóban, III. Eugén pápa előtt a szíriai Gabula (Dzsebal) püspöke azzal a nevezetes hírrel, hogy a legtávolabbi Keleten, Perzsián túl létezik egy nesztoriánus keresztény nép, amelynek királya és főpapja, János, megverte a médek és perzsák királyát, a Samiard testvérpárt, fővárosukat, Ekbatanát elfoglalta, és elindult Jeruzsálem felszabadítására, de a Tigris folyón nem tudott átkelni, s így kénytelen volt otthonába visszafordulni. A szenzációs hír, melyet Freisingi Ottó is felvett krónikájába, nem volt teljesen alaptalan. Történeti magva az volt, hogy Kelet-Ázsiában élt egy kitaj nevű, mongol nyelvű nép. A kitajok elfoglalták Észak-Kínát, s Liao-dinasztia néven 907-től 1125-ig uralkodtak felette. Ekkor egy északról jövő mandzsu–tunguz nép, a dzsürcsi véget vetett a kitajok uralmának; a kitajok egy része nyugatabbra, Kelet-Turkesztán területére vonulva megdöntötte a mohamedán török Karahánida birodalmat; vezérük, Jelü-Tasi 1141-ben Szamarkandtól északra tönkreverte Szandzsar szeldzsuk szultán seregét, és megalapította a karakitaj birodalmat. Jelü-Tasi azonosítható János papkirállyal, Szandzsar azonos a megvert Samiard perzsa–méd királyokkal, ami pedig a kitajok kereszténységét illeti, itt a Belső-Ázsiában meghonosodott nesztoriánus kereszténységről van szó.
A nesztoriánus keresztények tudvalevőleg egy korai keresztény eretnekség követői. A szekta alapítója, Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka (428-431) tagadta azon hittételt, hogy Mária Isten szülőanyja (Theotokosz), ezért a 431. évi efezusi zsinat tanait eretnekséggé nyilvánította s Nesztorioszt száműzette. Követői Perzsiába és a szomszédos tartományokba menekültek. A perzsa Szászánida birodalom bukása (642) után a nesztoriánusok Szamarkandból kiindulva eredményes térítő munkát végeztek a törökök között. Legnagyobb sikert az ujgurok közt értek el. Az ujgurok a keleti türk birodalom romjain alapítottak nomád államot, és kezdetben felvették a Perzsiából eredő, keresztény és zoroasztrikus elemeket egyesítő manicheus vallást, majd 840-ben a kirgizek elől elmenekülve egy részük a Tien-san hegység északi oldalára, más részük Kancsou vidékére telepedett. Az ujgurok új hazájukban részben buddhisták lettek, részben áttértek a nesztoriánus keresztény hitre. A nesztorianizmus azonban nem állt meg itt, hanem elterjedt keletebbre is a nomád népek körében és Kínában, mindenütt, ahol a manicheizmus már előzőleg megvetette a lábát. A török és mongol nyelvű népek közül követői lettek a XI. században a kereitek, öngütök és részben a najmanok. Mind e nomád népek, mind az ujgurok beletartoztak a kitajok alapította Liao-birodalomba. A nyugatra vándorolt kitajok országában, a Karakitaj birodalomban szintén számos régi nesztoriánus központ volt (Szamarkand, Kásgár, Balkh), melyek mellett a nyugatra vándorolt ujgurok lettek képviselői e keresztény ágazatnak. Maguk a karakitajok és Jelü-Tasi nem voltak keresztények, de az általuk alapított birodalomban a kereszténység erősen elterjedt. Kásgárban keresztény püspökség működött, és ebből az időből származnak a legrégibb keresztény feliratok a Csu folyó mellékéről.
Meglepő, hogy e gazdag kultúrvilág s benne a kereszténység szerepe a XII. század közepéig teljesen ismeretlen volt a keresztény Nyugat előtt, s először akkor szereztek tudomást róla – távoli, legendaszerű híresztelés formájában –, amikor a keresztesek és Bizánc fő ellensége, a szeldzsuk hatalom vereséget szenvedett „János papkirálytól”.
Közelebbit nem tudtak a belső-ázsiai keresztényekről, csupán perzsa nevük: tarsza ‛nesztoriánus keresztény’ vált ismeretessé a Tarsia, regnum Tharsense országnév formájában, mellyel e távoli, mesés keresztény országot nevezték. Annál jellemzőbb a kor skolasztikus egyházi gondolkodásmódjára, hogy ezt a hiteles magvat, melynek jelentősége a feudális Európa világi és egyházi körei előtt tisztán látszott, nem bővítették újabb, pontosabb, hiteles értesülésekkel, hanem megelégedtek azzal, hogy bibliai legendákkal hozzák kapcsolatba, s a legendákat variálják. Már Gabula püspökének híradásakor elterjedt, hogy János papkirály a napkeleti bölcsek nemzetségéből származik. A Biblia gondosabb tanulmányozása után a XII. század második felében Gaufredus bordeaux-i érsek már meg is állapította, hogy a napkeleti bölcsek, helyesebben „három királyok” közül Gáspár Tarszia, Menyhért Sába és Boldizsár Arábia királya volt, s ezt rímbe is foglalta, mint Gaufredus de Breuil limoges-i szerzetes 1184-ig terjedő krónikájában közli. Mások vitatták az azonosítást, s mind a három királyt Tarsziából eredeztették. Ez a terméketlen elmélkedés pedig akkor zajlott le, amikor a mohamedán veszély kérdése szinte minden európai hatalmasság személyes ügyévé vált.
Gabula püspökének híradása után két évvel, 1147-ben indult el VII. Lajos és II. Konrád német császár a második keresztes hadjáratra, de két év múlva sikertelenül, seregük romjaival tértek vissza. Miután Szaláh ad-din egyiptomi szultán 1187-ben Jeruzsálemet elfoglalta, Rőtszakállú Frigyes német császár, II. Fülöp Ágost francia király és Oroszlánszívű Richárd angol király vezetett hadjáratot a Szentföldre (1189–1192), s bár Frigyes itt lelte halálát, az addig soha nem látott egyesült vállalkozásnak egyéb eredménye nem volt Akkon elfoglalásán és egy békén kívül, mely biztosította a szabad zarándoklást Jeruzsálembe.
Belső-Ázsiáról időközben a figyelem átterelődött Egyiptomra. A szeldzsukok hatalma leáldozott, s a feudális Európa a Szentföldön már más ellenféllel, az egyiptomi szultánnal állott szemben. Egyiptom lett volna a fő célja a harmadik keresztes hadjáratnak, melyet a velencei kalmárállam egyéni célok, Zára és Konstantinápoly elfoglalására használt ki (1202–1204), s az egyiptomi szultán csapataival került szembe II. Endre magyar király is 1217. évi keresztes hadjáratán. Visszafelé vivő útján Endre átvonult az ikoniumi szultánság területén is, ez a mohamedán állam azonban már nem terjedt ki többre Kisázsia belső részénél, és közvetlen kapcsolata sem volt Belső-Ázsiával. Ilyen módon Belső-Ázsiáról új híreket II. Endre sem hozhatott.
Pedig a magyar uralkodók mindig tájékozottabbak voltak Kelet viszonyairól, mint a nyugati fejedelmek.
A honfoglalás előtti magyarság beletartozott a belső-ázsiai Türk birodalomba s annak utódállamába, a Kazár birodalomba, sőt feltehető, hogy a magyarok „isteni eredetű” uralkodója a türk Istemi leszármazottja volt. Innen van, hogy a honfoglaló magyar társadalom felépítménye belső-ázsiai eredetű. A bizánciak a magyar népet türknek nevezték, a magyarok a legfőbb égi uralkodót Isten néven tisztelték, és a magyar rovásírás a türk rovásírásra vezethető vissza.
Mindennek emléke a honfoglalás után elhalványodott, Ázsiáig érő keleti kapcsolatok azonban továbbra is voltak.
Elsőként azt említem, hogy a magyarságból két néprész leszakadt, és Keleten maradt. A Volga baskíriai vidékén élő magyarok, akik minden bizonnyal az őshazában maradtak leszármazottai voltak, elveszítették a közvetlen kapcsolatot a honfoglaló magyarsággal. A levédiai, Don–vidéki hazából a Kaukázuson túlra sodródott magyarok, más néven szavárdok azonban élénk kapcsolatot tartottak fenn vele továbbra is. Bíborbanszületett Konstantin császár írja 952-ben, Tormás herceg és Bulcsú harka látogatása után az alábbiakat: „Amikor a türkök [=magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett, és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik… A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.” (Moravcsik Gyula fordítása) Világos ebből, hogy a magyarok még 950 körül is küldtek követeket Transzkaukáziába, és tájékozottak voltak az ottani viszonyok felől.
Még szervezettebb tájékozódást tett lehetővé a magyarságnak a mohamedán világgal való kapcsolata.
A magyarság a IX. század első feléig része volt a Kazár birodalomnak, mely az északra irányuló arab kereskedelem egyik bázisa volt, s magában Kazárországban jelentékeny mohamedán lakosság is élt. A lovas zsoldosok jó része például Horezmből, az Aral-tó mellett fekvő, fejlett kultúrájú mohamedán országból való volt. Midőn a kazárok egy része fellázadt a zsidó hitre áttért uralkodó osztály ellen, s a lázadást leverték, a lázadók a függetlenné vált magyarokhoz csatlakoztak. Így gyarapodott a hét magyar törzs három kazár kabar törzzsel, amelyek részben a mohamedán hvárezmi, magyarul káliz harcosokból kerültek ki. E kálizok még a XII. században is őrizték szektás mohamedán szokásaikat, és nevüket a mai napig fenntartották a Káloz, Kálozd helynevek, sőt Budakalász is egy káliz nemzetség lakhelye volt egy XII. századi oklevél tanúsága szerint.
Szempontunkból ugyanilyen jelentős, hogy a magyarság a honfoglalás után is beletartozott az arab kereskedelem vérkeringésébe. Bőségesen tanúskodnak erről a honfoglalók sírjaiban talált dirhemek, melyek között 930 táján vert is akad. Maszúdí is említi, a magyarok 934. évi konstantinápolyi kalandozásáról szólván, hogy a „türk”, azaz magyar seregben számos mohamedán harcos, továbbá Kazárországból, Alániából, Ardabil és al-Báb (Derbent) városából származó kereskedő volt. E két város a Kaszpi-tó mellett fekszik.
Az arab kereskedelem szerepe a X. század második felében lehanyatlott, a keleti mohamedán kapcsolatok azonban nem szűntek meg. Ibn Fadlán követjelentéséből tudjuk, hogy a volgai bolgárok 923-ban felvették az iszlámot, s Anonymus arról értesít bennünket, hogy Taksony idejében több izmaelita, azaz mohamedán költözött Bulárföldről, a Volgai Bolgárországból Magyarországra, s ezek kapták meg Pest várát. Valóban, Pesten még a XIII. század elején is sok izmaelita kereskedő élt. Ezeket magyarul böszörménynek nevezték (a török büszürmen, perzsa muszlim, többes muszlimán ‛igazhitű’ szóból), s Pest határában még a XIV. században is őrizte emléküket egy Böszörménykút nevű hely.
A keleti világgal fenntartott kulturális kapcsolatoknak két ékes tanúbizonysága maradt.
1150-ben Magyarországra jött egy Granadából származó arab világutazó, Abu Hámid al-Andalúzí al-Garnátí. Útleírásában ismerteti a magyarországi viszonyokat, egyebek között az árakat; elmondja II. Géza királlyal való beszélgetését s azt, hogy hitük ébren tartására engedélyt kapott az itt élő mohamedán kolóniák látogatására. Magyarországról Kijeven át a Volga melletti Szakszinba ment, s II. Gézától olyan megbízást kapott, hogy az ott élő mohamedánok közül toborozzon zsoldosokat a király hadserege számára.
A magyarországi mohamedánok megismerkedtek az arab irodalommal is. Jákút arab geográfus 1220-ban a szíriai Aleppó városában több ott tanuló magyarországi mohamedánnal találkozott, akik volgai bolgár eredetűnek mondták magukat.
Mindez arra mutat, hogy a magyar királyi udvar földrajzi tájékozottsága messze fölülmúlta a kor latin nyelvű tudományosságának földrajzi ismereteit. Közvetlen kapcsolatban volt a Volga és Kaszpi-tó mellett, továbbá az Elő-Ázsiában élő népekkel, s bizonyos, hogy ezek, valamint az arab geográfiában jártas mohamedánok révén túl tudtak pillantani Ázsia peremén.
Annál meglepőbb, hogy amikor a királyi jegyzők tollat fogtak a kezükbe, hogy leírják a magyarok származáshelyét, a realitásoktól elfordulva, szinte görcsösen az írott betűhöz ragaszkodva az antik Szkítia-képpel ábrázolták Keletet. Mint a forráskritikai kutatás megállapította, a magyar krónikák elődjének, az ősgesztának a szerzője Regino évkönyvéből merítette Szkítia leírását a senki által nem ismert Rifei hegyekkel és az Ithasis folyóval. Ma már nehéz kihámozni a későbbi szövegekből, hogy mit tartalmazott az elveszett ősgeszta; annyi azonban bizonyos, hogy a honfoglalás útvonalának leírásában olvasható az Etil folyón kívül a fehér kunok és fekete kunok földje; olyan geográfiai fogalmak, amelyek egyedül az arab Idríszí (meghalt 1153) földrajzában találhatók meg.
Nem tudott szabadulni a kor írójára kötelező antik előképektől Anonymus, III. Béla jegyzője sem. Szkítia és a szkíták leírásában jórészt szó szerint követi Regino, az ősgeszta, de főként az Exordia Scythica szövegét. A Szkítiától keletre eső tartomány ismertetését pedig az ókori gyökerű irodalom alapján egy mondattal intézi el: „Szkítiával keleti oldalról Góg és Magóg népei voltak határosak, akiket Nagy Sándor bezárt.” Ami az őshaza helyét illeti, e tekintetben, úgy látszik, helyes nyomon tapogatott. A Dentümogyernek nevezett őshazából az Etil folyón, azaz a Volgán való átkelés után Szuzdal és Kijev városán át vezeti a magyarokat. Ez az útvonal a Volgai Bolgárországból Magyarországra vezető út, amelyen volgai bolgár kereskedők közlekedtek hazájukból Magyarországra, s bizonyára tőlük eredt az első hír, hogy mellettük s velük részben összekeveredve magyarok is laknak. Az sem véletlen, hogy Anonymus e földnek a cobolyban való gazdagságáról ad hírt, hiszen tudjuk hogy a Volga középső folyásánál az erdős zónában élő népek menyét- és cobolyprémekkel adóztak.
Ez a néhány adalék többlet az antik auktorok szövegéhez képest, de lényegében nem tágította a latin nyelvű irodalom geográfiai horizontját.
Egy nagy történelmi eseménynek kellett bekövetkeznie, hogy egy ismeretlen, távoli világból származó új ismeretek tömegével megrendítse a hitet az antikvitásból örökölt geográfiai kép lezártságában, s ezzel elindítson egy folyamatot, mely az ókori kereteken túl levő világ felfedezésére vezetett. Ez a nagy történelmi esemény a mongol invázió volt.
A XII–XIII. század fordulóján a Belső-Ázsiában egymás mellett élő mongol népek viszonyában döntő változás következett be. Mindeddig a Góbi-sivatag északi peremvidékének ura a mongol nyelvű kereitek keresztény fejedelme, Togrul, más néven Ong kán volt.
A kereitektől keletre lakó mongol törzs egyik nemzetségfőjének fia, Temüdzsin kezdetben a kereit uralkodó szolgálatában volt. A merkit mongolok elleni győzelem után azonban a mongol törzs kánjává választotta, s Temüdzsin ekkor felvette a Dzsingisz (Csingisz) kán nevet. 1198-ban az elűzött kereit fejedelmet trónjára segítette, majd vele együtt a kínaiak hívására leverte a tatárokat. Tatár és mongol ugyanis eredetileg két különböző, sőt egymással ellenséges viszonyban levő mongol nyelvű törzs volt. A tatárok leverése után Dzsingisz a kereit fejedelemmel együtt a többi mongol nyelvű törzs ellen fordult. 1199-ben megverte a najmanokat, 1201-ben a merkit fejedelem vezette mongol koalíciót, 1202-ben ismét a tatárokat, 1203-ban ellene forduló szövetségesét, Ong kán kereit fejedelmet, végül 1204-ben véglegesen a najman és merkit mongolokat, mire az 1206-ban tartott kuriltáj (nagygyűlés) az összes mongolok kánjává választotta. Még ez évben behódoltak neki a fejlett kultúrájú ujgurok is, akiknek írását utóbb a mongolok is elsajátították. Dzsingisz a katonailag szervezett mongolokkal és a csatlakozott népekkel két évtized alatt olyan világbirodalmat épített ki, amely csak a hajdani hun és türk birodalomhoz hasonlítható. 1207-ben fia, Dzsocsi egy északi hadjáratban hódoltatta a szibériai népeket, köztük az ojrátokat és kirgizeket. Maga Dzsingisz 1209-ben a rokon öngütökkel szövetségben megtámadta a tangutok országát a Sárga folyó mellett, majd 1212-ben Kína ellen támadt, s egy évtizedes hadjáratban fokról fokra uralma alá kerítette Kína északi harmadát, mely a dzsürcsi (tunguz) eredetű Kin-dinasztia uralma alatt volt.
Belső-Ázsia nyugati részén az itt lakó fejedelmek egymás közötti harcai tették könnyűvé a beavatkozást.
A hatalmas karakitaj birodalom vesztét látszólag egy menekült herceg okozta. Gücslüg országavesztett najman trónkövetelőt befogadta Je-lü Cse-lu-ku karakitaj uralkodó (gürkán), sőt leányát is hozzáadta feleségül. A méltatlan vő titokban szövetkezett Mohammed horezmi szultánnal apósa ellen, s 1211-ben megdöntötték és felosztották a karakitaj államot. Gücslüg a neki jutott karakitaj államban rémuralmat gyakorolt, és sokakat megölt Dzsingisz hívei közül is. Ez elegendő ok volt arra, hogy a kán sereget küldjön ellene, mely 1218-ban Dzsebe vezetésével véget vetett a karakitaj államnak.
Mohammed horezmi szultán, aki nemrég szabadult fel a karakitaj függésből, és újonnan létrehozott birodalma Transzorániát, Afganisztánt és Iránt is magában foglalta, olyan okok miatt vonta magára a kán haragját, amely eszünkbe kell juttassa IV. Béla történetét. Dzsingisz kereskedelmi kapcsolatok felvétele végett Horezmbe küldött egy karavánt, s vele ment Dzsingisz követe is. Mohammed otrari kormányzója megölte a mongol kereskedőket és a követet, maga Mohammed pedig nem volt hajlandó elégtételt szolgáltatni a követség megöléséért. Ezért Dzsingisz 1219-ben olyan bosszúálló hadjáratot indított a horezmi birodalom ellen, amelynek során minden elfoglalt várost és falut földig romboltak, és a lakosságot kiirtották. A kán a menekülő szultán üldözésére küldte Dzsebe és Szübötej vezéreket. Mohammed szultán lóhalálában Észak-Iránba, a Kaszpi-tó egyik szigetére menekült, s ott a kimerültségtől szörnyethalt; fiát, Dzselal ad-dint pedig Dzsingisz egészen az Indus folyóig üldözte, hol a trónörökös csak úgy menekült meg, hogy a folyamot lóháton átúsztatta.
E hadjárattal örökre eltörölték a föld színéről Horezmet, e magas kultúrájú mohamedán államot.
A szultánt üldöző Szübötej és Dzsebe Transzkaukázia feldúlása után az Európában élő kunok országa, Kipcsak ellen fordult.
A kunok, akik magukat kománnak vagy kumánnak nevezték, s akiket a legtöbb nép ‛halvány, fakó’ jelentésű névvel illetett (így például az oroszok polovecnek, a németek falbnak nevezték őket) 1055-ben nyomultak be a dél-orosz sztyeppre, kiűzve onnan a korábban ott lakó besenyőket és úzokat. A kunok rövid idő alatt birtokba vették a Volgától az Al-Dunáig terjedő sztyeppet, s bár az oroszokkal folytatott harcaik során időnként vissza kellett húzódniuk, a XIII. század elején is birtokolták a Fekete-tenger egész északi partvidékét. A kun törzsek nomád állattenyésztést folytattak, bár nem volt ismeretlen előttük a földművelés, a gyorsan beérő növények, a köles termesztése sem. A kun társadalom rétegződését szemlélteti, hogy a nemzetségfők katonai kísérettel vették magukat körül; e kísérő katonák mongolkori kun neve nöger, magyar neve nyögér volt. A törzsfők közül kiemelkedett egy dinasztia, amely a kunok feletti kánságot viselte, s összeházasodott az orosz fejedelmekkel.
1222 őszén Szübötej a Kaukázus keleti peremén, Derbent városon át benyomult a Volga és Don között fekvő térségbe, és az ott lakó jászok (az ókori alánok utódai, a mai oszétek elődei) ellen fordult. A jászok szövetkeztek egy kun sereggel, de amikor a mongolok követeket küldtek a kunokhoz, arra hivatkozva, hogy ők és a kunok egyazon fajtájúak, s ne harcoljanak egymás ellen, sikerült a kunokat leválasztani és hazavonulásra bírni. A kunok elvonulása után a jászokat könnyűszerrel verték le; utána tüstént a kunok ellen fordultak, s a magukat biztonságban vélő keleti kun törzseket tönkreverték és szállásterületüket elfoglalták. Itt vesztette életét a kunok két megkeresztelkedett fejedelme, Köncsög fia György és Köbek fia Dániel. A mongolok feldúlták a Volga melletti Szakszin városát, majd benyomultak Krímbe, ahol Szudakot, a gazdag kereskedővárost vették birtokba és fosztották ki.
A menekülő kunok a Dnyeper vonaláig húzódtak vissza Kötöny (Küten) nevű fejedelmük vezetésével, aki ekkor sógorához, Msztyiszláv halicsi fejedelemhez fordult segítségért. Msztyiszláv a veszély láttán a délorosz fejedelmeket szövetségbe fogta össze. A mongolok ellen vonult orosz-kun sereg azonban 1223. június 16-án a Kalka folyó mellett, az Azovi-tenger közelében döntő vereséget szenvedett.
Szübötej visszavonuló útján a Volga mentén felkanyarodott, és a volgai bolgárok ellen vonult. A bolgárok és a velük együtt harcoló keleti magyarok azonban a mongol sereget egy erdős helyen tőrbe csalták, bekerítették és megverték, úgyhogy – Ibn al-Athir szerint – a mongolok közül alig négyezer ember menekült a csatából.
A bosszuló hadjáratot megakadályozták a közbejött események. 1227-ben meghalt a mongol birodalom trónjának örököse, a nyugati részeket kormányzó Dzsocsi, röviddel utána pedig maga Dzsingisz kán is. Az új kán, Ögödej, Batut nevezte ki a nyugati részek urává, és az 1229. évi kuriltáj Szübötejt küldte a kunok, a volgai bolgárok és Szakszin város ellen. A mongolok az Urál folyónál megverték az ellenük vonuló kun sereget, de a Fekete-tenger vidékén vereség érte őket, mire a Volga–Urál vonaláig visszavonultak. Újból felvonultak a mongolok Bolgárország ellen 1232-ben, és téli szállásra rendezkedtek be, de Bolgari várost nem érték el.
Milyen hatása volt a mongolok megjelenésének Európában?
Mint két emberöltővel korábban, most is a mohamedánokkal hadakozó keresztesek szereztek az ismeretlen keleti hatalom támadásáról tudomást. 1216-ban a pápa Pelagius albanói püspököt, legátusát és az akkoni püspökké kinevezett Vitryi Jakabot bízta meg azzal, hogy hirdesse meg a keresztet. Az új keresztes hadjáraton a II. Endre után felvonuló németek Egyiptomban próbálták a mohamedán erőkkel felvenni a harcot, s 1219-ben sikerült is Damietta városát elfoglalniuk. A mohamedán túlerővel folytatott reménytelen harc során, az 1221. év elején röppent fel a reményt adó hír, hogy János papkirály utódja, Dávid király – aki nem volt más, mint Temüdzsin, azaz Dzsingisz kán – keletről megtámadta a mohamedánokat, tönkreverte őket, és közeleg a Szentföld felszabadítására. E hír birtokában lelkesítette Jakab prédikációiban a kereszteseket, egyszersmind Pelagius, Jakab és más résztvevők III. Honorius pápához, Lipót osztrák herceghez, a párizsi egyetemhez és egyházakhoz írt levelei nyomán gyorsan elterjedt Dávid király legendája Európában. A legenda terjedésére jellemző, hogy III. Honorius az „örömhírt”– Pelagius és Jakab leveleinek kivonatát – körlevelek formájában tüstént tudatta a franciaországi érsekekkel és a külföldi egyházakkal. Feljegyezte azt Trois-Fontaines-i Albericus is évkönyvében az 1221. évnél, s megerősítette a hírt a jeruzsálemi templomosok hasonló tartalmú levele birtokában.
Albericus évkönyvéből tudjuk meg, hogy az első kiábrándító hírek az 1223. évi Kalka menti csata után Magyarországból érkeztek Franciaországba. Elmondja a krónikás, hogy Dávid király vagy fia a Magyarországon túl fekvő Kunországot és Oroszország végeit lerombolta, öt hétig tartó győzelmes csatája után sok szörnyűséget művelt; s többek szerint nem is keresztény, nem is mohamedán. Megjegyzi azt is, hogy Dávid király népét a magyarok és kunok tatároknak (Tartanos) nevezik, s ezek Damietta eleste után visszatértek hazájukba, s a róluk táplált remények szertefoszlottak.
Kiábrándító hír máshonnan is érkezett. 1224-ben Ruszudani grúz királynő írt levelet a pápának, amelyben mentegette magát amiatt, hogy nem tudott segítséget nyújtani a Damiettánál harcoló kereszteseknek. Országát feldúlták a tatárok, kihasználva azt a tévhitet, hogy keresztényeknek tartják őket. A tatárok támadás előtt keresztet vitettek maguk előtt, a megtévesztett grúzok pedig nem féltek tőlük, hanem mint keresztényeket fogadták őket. A csalódás hírét Albericus azzal erősíti meg, hogy a tatárok Nagy Örményországban sok egyéb gonosztettük mellett negyvenkét püspököt öltek meg.
Hogy Európában az oroszok értesültek legjobban a tatárok valódi arcáról, az természetes. A Kalka menti csatát, amelyben az orosz fejedelmek közös erővel vették fel a harcot, s amely ennek ellenére a tatárok megsemmisítő győzelmével végződött, a novgorodi évkönyvíró részletesen írásba foglalta. A tatárok valódi kilétét és eredetét illetően azonban a historikus szerzetes bámulatos tájékozatlanságot tanúsít. Ezt írja: „A 6732. évben bűneink miatt ismeretlen népek érkeztek, akikről senki sem tudja világosan, hogy kik és hogy honnan jöttek, milyen a nyelvük, milyen törzshöz tartoznak és mi a hitük. Tatároknak nevezik őket, egyesek taurmennek [türkménnek], mások besenyőknek mondják őket. Ismét mások azt állítják, hogy ezek azok, akikről Methód patarai püspök azt állítja, hogy az Efrov sivatagból költöztek ki.” Methód kinyilatkoztatásaiban ugyanis az izmaelitákról mondja, hogy ezek az Ethrib sivatagból származtak.
Ez, amit az évkönyvíró a veszély éveiben megtudott – kevés volt ahhoz, hogy tanulságot lehessen meríteni belőle. A közvetlen veszély elmúltával pedig a feudális széttagoltságban élő Oroszország részfejedelmei alig törődtek a határaikon túl lappangó veszedelemmel, hanem egymás közötti torzsalkodásban vesztegették erejüket.
Oroszország mellett a legérdekeltebb Magyarország volt.
Magyarországon Kelet megismertetői a keleti térítést elindító domonkosok voltak. A Bolognában kánonjogot tanuló magyar Paulus Ungarus, belépvén a domonkos rendbe, 1221-ben Szent Domonkos utasítására Magyarországon elindította a rend szervezését. A gyors sikerek után Paulus fráter szerzeteseket küldött a Szörénységbe, majd a kunok földjére; a kunok azonban visszaűzték őket. A második kunországi kísérlet eredményeképpen nagy nélkülözések árán eljutottak a Dnyeperig, ahol néhányat közülük megöltek, másokat fogságra vetettek, egy csoportjuknak azonban sikerült eredményt elérnie.
A siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy az 1222–23. évi mongol támadás következtében a kunok egy része nyugatabbra húzódott, és a magyar király oltalmát kereste. 1227-ben megkeresztelkedett Bejbarsz (Barc) kun fejedelem népével együtt, és elismerte a magyar király főségét. E lépés következményeként Róbert esztergomi érsek 1229-ben felállította a kun püspökséget a dél moldvai Milkó központtal, IV. Béla pedig még herceg korában, 1233-ban felvette címei közé a primogenitus regis Hungarie… et Cumanie, azaz „Magyarország… és Kunország királyának elsőszülötte” címet. Megjegyzendő, hogy Magyarország keleti tartományai és a hódolt Kunország már kimutathatóan 1228 óta Béla herceg kormányzása alatt volt.
Béla herceg, azáltal hogy a Dnyepertől nyugatra lakó megkeresztelkedett kunok ura lett, méltán gondolt a Dnyeperen túl lakó kunoknak és a kun terület szomszédságában élő népeknek a megkeresztelésére is. Ha pedig az esztergomi érsek az általa felállított kun püspökséget egész Kunországra kiterjesztette volna, ez nemcsak a római kereszténységnek a Volga vidékéig való előnyomulását eredményezte volna, hanem a magyar királyság politikai súlyának megnövekedését is.
Egy ilyenféle nagyvonalú, bár irreális tervben komoly szerepet lehetett juttatni az őshazában élő magyaroknak is, akiknek létéről tudtak, csak nem tudták pontosabban, hogy hol laknak.
Elővették hát a magyarok történeteit, hogy megállapítsák az őshazában maradt magyarok lakhelyét. A ködös Szkítia-képbe burkolt őshaza helye azonban nem világlott ki tisztán a szövegekből. A legrégibb történetben azt olvasták, hogy a Meotisz (az Azovi-tenger) mellett volt „Nagyobb Magyarország”, az őshaza. Ugyanott vagy egy másik történetben azt is olvashatták, hogy Hunor és Magyar egyik testvére, Zuárd a perzsa részek felé költözött, s az ő utódainak nyelve annyira különbözik a magyarokétól, mint a szászoké a türingiaiakétól. Végül Anonymus történetében homályos utalást találtak arra, hogy az őshazában élő dentümogyerek a szuzdali Oroszországon és az Etil (Volga) folyón túl laknak.
Ezekből az egymásnak is ellentmondó adatokból legnagyobb súlya a legrégibb történetnek, az úgynevezett ősgesztának volt. Ennek nyomán határozta el Béla, hogy a keleti magyarok felkeresésére domonkos szerzeteseket küld ki, akik már Kunországban bebizonyították, hogy minden fáradságot elviselnek, és a kitűzött célért életüket is hajlandók feláldozni.
1232 táján indult útnak Ottó barát három társával. Csaknem három évig tartó út után egyedül a magát kereskedőnek álcázó Ottó tért vissza, de hazaérkezését csak egy héttel élte túl. Halálos ágyán elmondta, hogy talált néhány magyarul beszélő embert egy pogány országban, akik közölték vele, hogy merre laknak. Ezek nyomán Ottó elmagyarázta az oda vezető utat. Ottó, domonkos elődei nyomdokán haladva, valószínűleg Kunországon át indult, abból a körülményből viszont, hogy Julianus barát az ő útmutatását követve a Kaukázus felé utazott, biztosra vehetjük, hogy Ottó a Kaukázus felett elterülő térségben kereste a magyarokat. Julianus és társai féléves alániai kutatásából pedig arra következtethetünk, hogy Ottó nem is a Volga–Káma vidékén lakó magyarokkal találkozott, hanem az alánok mellett délre, a Kaukázus déli oldalán lakó szavárd magyarokkal. Ha ugyanis Ottó a volgai bolgárok mellett lakó magyarokkal találkozott volna, nem a Kaukázus felé irányította volna a nyomába indulókat, hanem arra az Oroszországon át vezető útra, amelyet a volgai bolgár kereskedők már régen kitapostak, és amelyet Anonymus is leír történetében.
Ottó hazaérkezését követően újabb négy domonkos vállalkozott a nagy útra, Julianus, Gerhardus és kettő, akinek nevét nem ismerjük.
1235 tavaszán indultak el Béla herceg költségén s az általa adott kísérettel Konstantinápolyig, ahol hajóra szállva a Fekete-tengeren át a Krím keleti végével szemközt fekvő Matrikáig, a mai Tamanyig utaztak. Innen a Kaukázus nyugati végénél fekvő Zíkiába, majd a kaukázusi jászok országába, Alániába mentek. Ezen a vidéken kereshették Ottó barát útmutatása nyomán a magyarokat, de nem akadtak rájuk, mert nem keltek át a Kaukázus hágóin. Félévi nélkülözés után Alániából két szerzetes hazatért, Julianus és Gerhardus pedig irányt változtatva észak felé indult, az Anonymus által jelzett Dentümogyer ország felé. Mohamedán kereskedőkhöz csatlakozva egy hónapig tartó gyaloglással keltek át a Kaukázus felett elterülő száraz pusztán, valahol a Jergeni halmok vonalán haladva. A mintegy hatszáz kilométeres út megtétele után érkeztek el a Don-könyök tájára, oda, ahol a Volga medre megközelíti a Dont. Bizonyos, hogy itt találták szemközt magukat először a hatalmas Etil folyóval, mert a Don és Volga által bezárt szoroson kívül más kivezető út nincs észak felé; az innen hézagossá váló úti jelentés azonban nem ír róla. A Julianus útját feljegyző Riccardus barát az úti tapasztalatokat Alániáig pontosabban beszéli el, mint azután, aminek talán az az oka, hogy az Alániából visszafordult két szerzetes hazatért, és bővebb információval szolgált. A továbbiakban Riccardus nem vesztegette a szót az útirány és a népek szokásainak ismertetésére, csupán Julianus utazásának főbb eredményeit mondta el, és társának, Gerhardusnak emlékét örökítette meg szenvedései elbeszélésével. Gerhardus már a sivatagi átkelés során elgyengült, és csak Julianus önfeláldozó támogatásával tudott eljutni a harminchetedik napon Burdász városába. Burdász, a Volga mellett lakó mohamedán burdászok fővárosa, az arab geográfusok szerint mecsetekkel ékeskedő jelentékeny kereskedőváros volt. Innen egy másik mohamedán városba gyalogoltak, ahol a beteg Gerhardus egy jólelkű mollah házában meghalt. A jelentés nem tartalmazza a második mohamedán város (civitas) nevét, de nem lehetetlen, hogy Szuvar városáról van szó, amelyet dél felől a volgai bolgárokhoz menet aligha kerülhettek el. E városból a magára maradt Julianus egy mohamedán pap szolgálatába szegődve ment Volgai Bolgárországba, a Volga és Káma összefolyása alatt elterülő mohamedán országba. Egy nagy bolgár városban összetalálkozott egy magyar asszonnyal, akinek útmutatása nyomán kétnapi járóföldre a Volga mellett rábukkant az őshazában maradt magyarokra.
A Julianus utazását elbeszélő Riccardus leírta, hogy a keleti magyarok tisztán érthető magyar nyelven beszéltek; vázlatosan ismertette szokásaikat is, de nem jelölte meg közelebbről lakhelyüket. Ezt a mulasztást a Julianus nyomán elinduló ferences utazók pótolták:
Plano Carpini 1245–47. évi utazásának leírásában háromszor említi, hogy Baskíria azonos Nagy-Magyarországgal. Benedictus Polonus, Plano Carpini útitársa a baskírokról azt mondja, hogy ezek a „régi” magyarok. E kétféle szóhasználatból látszik, hogy a keleti Magyarország „Nagy” jelzője tulajdonképpen ‛régi', ‛ó’ jelentésű. Rubruk 1253. évi utazásának leírásában hasonlóképpen nyilatkozik. A Jajik (Urál) folyón való átkelés kapcsán megjegyzi, hogy ez a folyó Baskírföldről ered, s az ott lakók és a magyarok nyelve azonos, életmódjukról pedig elmondja, hogy pásztorkodásból élnek, és nincsenek városaik. Hozzáfűzi azt is, hogy mindazt, amit Baskírföldről tud, domonkos barátoktól tudja, akik ott jártak a tatárjárás előtt.
Baskíria évezredünk elején nem ott terült el, ahol ma fekszik. Ibn Fadián, aki 922-ben Bagdadból Horezmen át Volgai Bolgárországba utazott, felsorolja, hogy az Urál folyón való átkelés után milyen folyókat keresztezett Baskíria területén. A felsorolás vizsgálatából kiderül, hogy a Csegan, Irgiz, Mocsa, Szamara, Kinel, Szuk, Kundurcsa és Csirimsan folyókról van szó, amelyek – az első kivételével – a Volga bal parti mellékfolyói. Évezredünk kezdetén tehát Baskíria a Volga bal partján terült el, a mai Kujbisev város vonalában, le az Urál folyó partján fekvő Uralszkig. Egy évezred alatt azonban a baskírok mind keletebbre, az Urál hegység erdős vidékére szorultak, úgyhogy ma zömük a Káma mellékfolyója, a Belaja vízterületén lakik.
A mai baskírok nem azonosak a Julianus korabeli baskírokkal. Az utolsó nagy mongol támadás után egy részük nyugatra menekült, más részük pedig keletebbre húzódva összekeveredett különböző török és tatár néptöredékekkel, úgyhogy a XIV. századra a baskírok már teljesen eltörökösödtek. Ha szemügyre vesszük a mai baskír nemzetségek névsorát, számos nomád nép nevét felleljük benne, amelyet a mongol vihar megmozgatott, így kataj, kipcsak, kirgiz, merkit, miser, nogajlar, szartlar és türkmen.
Találunk azonban a baskír nemzetségnevek között néhányat, amelynek múltja Julianus korába vezet bennünket, és igazolja a baskír–magyar rokonságot. A baskírok jenej nemzetségneve ugyanis azonos a magyar jenő törzsnévvel, a jurmati nemzetségnév pedig gyarmat törzsnevünkkel. Mindkét nemzetség a mai baskírság nyugati szélén helyezkedik el, jeleként annak, hogy ezek a nemzetségek valaha az egész baskírság zöménél nyugatabbra, a Volga közelében laktak. A jenej nemzetség éppenséggel a bular nemzetséggel szomszédos, amely a volgai bolgároktól veszi eredetét.
Tudva azt, hogy a régi baskírok és a magyarok között rokonság volt, méltán felmerül a kérdés, hogy a baskír népnév honnan származik. A baskírok eredetmondája szerint baskír annak a mesés állatnak a neve volt, amely új hazába vezette őket. Ezt tudva méltán gondolhatunk arra, hogy a baskír név a vogul pasker, ‛rozsomák’ állatnévvel egy eredetű. A vogul és osztják csodaszarvas-monda szerint ugyanis a szarvast egy szárnyas és egy szárnyatlan pasker-vadász üldözi. Más változatban a szárnyatlan paszter a szarvas nyomán új hazát talál, s ősapja lesz a paszter nemzetségnek. Egy vogul énekmondó szerint éppenséggel „paster és mos hum egyértelműek”, márpedig a mos nemzetség–(frátria–)névről tudjuk, hogy ez azonos eredetű a vogulok mansi népnevével és a magyar népnév első magy elemével (a vogul hum a magyar hím szóval egy eredetű, és férfit jelöl). A paster és mos hum azonosítása megerősíti azt a nézetet, hogy a régi baskírokban obi ugor eredetű rokon népet keressünk.
Vámbéry Ármin óta kísért a kételkedés őstörténetírásunkban mongol kori utazóink híradásának igazával szemben. Vámbéry Julianus utazását kitalálásnak, a Riccardus-féle jelentést későbbi időből származó hamisítványnak bélyegezte – nem tudván, hogy a jelentést egykorúan vezették be a Liber Censuum-ba, a pápai kúria legfontosabb jogait és tudnivalóit magában foglaló kódexbe, s e kötet eredetije, csaknem egykorú másolataival együtt, ma is megvan. Mészáros Gyula 1910-ben már nem ment ennyire. Szerinte Julianus élt és utazott keleten, de Gerhardus halála után hazajött Magyarországra, és amit elmondott a keleti magyarokról, azt itthon találta ki önigazolás céljából. Julianus nem volt Baskíriában, és a baskíroknak semmi közük nincs az esetleg keleten maradt magyar töredékekhez. Mindamellett Mészáros nem kételkedett Julianus levelében, melyet második sikertelen útjáról írt. E felfogással rokon az Amerikában élő hazánkfia, Sinor Dénes véleménye, aki szerint Julianus csak egyetlen sikertelen utat tett 1236–37-ben, melyről levelében beszámol; a Riccardus-féle jelentés – mely szerint Julianus Magna Hungariában megtalálta a keleti magyarokat – ugyanerről az 1236–37. évi útról készült apokrif szerkesztmény. E szélsőséges vélemények tarthatatlanságát már kimutatták; Vámbéry elméletére Pauler Gyula és Gombocz Zoltán, Mészároséra Nagy Géza, Sinoréra pedig Heinrich Dörrie adott választ.
A kételkedés más formában is jelentkezett több kutató megnyilatkozásában. Eszerint Julianus első útja alkalmával megtalálta a Volga mellett a keleti magyarokat, de minthogy kifejezetten nem közli, hogy átkelt a Volgán, ebből következik, hogy nem kelhetett át. A keleti magyarok tehát a Volgától nyugatra kellett éljenek, ott, ahol később mescser, mozsar és miser nevű néptöredékek találhatók. A baskíroknak pedig nincs közük Julianus magyarjaihoz.
E nézet kiindulópontja, hogy tudniillik Julianus nem kelhetett át a Volgán, mert Riccardus az átkelést kifejezetten nem írja, nem fogadható el érvül. A Riccardus-féle jelentés – attól eltekintve, hogy a hazaindulást vízi úton jelzi – egyetlen folyón való átkelést sem említ, pedig a négyezerötszáz kilométeres szárazföldi út enélkül aligha volt megtehető.
Ráadásul Julianus útjának elbeszélése útitársaitól való elválása után olyan szűkszavú, hézagossá válik, hogy nem esik szó igen fontos úti eseményekről, földrajzi adatokról. Nincs szó például arról, hogy a sivatagból való kiérkezés után a Volga–Don-könyöknél szembetalálták magukat egy nagy folyammal, melyet, ha a szoroson át is mentek száraz úton, érinteniök kellett; hogy a nevezett mohamedán városok a Volga partján voltak; hogy milyen folyókon, városokon át vezetett Julianus kétezerötszáz kilométeres útja hazafelé. Ismerve a középkori közlekedésben a folyók összekötő – nem pedig elválasztó – szerepét, azt, hogy a Volga egy csónakba ülő magányos ember számára utazást megkönnyítő segítség, nem pedig akadály, ezen alig csodálkozhatunk. Amikor tehát a Riccardus-féle jelentésben azt olvassuk, hogy Julianus a nagy Etil folyó mellett találta meg a magyarokat, ez jelenthet innenső oldalt ugyanúgy, mint túlsó oldalt, és e tekintetben Kodolányi Jánosnak a forrás átélése révén megalkotott intuitív elképzelése sokkal jogosultabb, mint egy, a forrás hallgatása alapján felállított íróasztali tilalomfa.
Azok, akik mereven tagadják, hogy Julianus átkelhetett a Volgán, arra hivatkoznak, hogy a Volgától nyugatra a történeti források a középkor végétől kezdve emlegetnek magyar néptöredékeket, s ezeknek egyik eloroszosodott csoportja mescser néven ma is él az Oka folyó vidékén, a Volga bolgárországi vonalától mintegy ötezer kilométerre nyugatra.
Ezek a régóta ismert és kétségbevonhatatlan tények teljes magyarázatot nyernek Julianus második úti jelentéséből, melyben elmondja, hogy a domonkosok Oroszország végein – valahol az Oka folyó táján – találkoztak a tatárok elől menekülő keleti magyarokkal, akiknek hazáját a tatárok elpusztították.
Hogy a tatár invázió milyen népvándorlást idézett elő, arra számtalan ázsiai példát mellőzve elég felhozni, hogy Kötöny vezér kunjai a Dnyeper és Don közéről a magyar Alföldre menekültek, s ide sodródtak a Kaukázus térségéből, mintegy kettőezer kilométer távolságból a jászok is. Ezek mellett a keleti magyarok nyugatra menekülése szinte eltörpül.
Abban a kérdésben, hogy Julianus hol találta meg a keleti magyarokat, döntő szó az egykorú forrásoké.
A Riccardus-féle jelentés Magna Hungariáról csak annyit árul el, hogy a Volga középső vidékén fekszik, de azt is említi, hogy a tatár sereg földjüktől ötnapi távolságra, kb. százötven km-re állomásozik, azt pedig tudjuk, hogy a mongol sereg Bolgárország megtámadása előtt az Urál folyónál táborozott. Emellett fennmaradt két egymástól független forráscsoport, amely bizonyítja, hogy Magna Hungaria azonos Baskíriával. Az első, az idézett mongol kori ferences utazók jelentései, amelyek Julianus felfedezése nyomán, a domonkos barátokra mint forrásra hivatkozva állítják Baskíria és Magna Hungaria azonosságát; a második a magyar krónikairodalom.
A magyar krónikáknak V. István koráig (1270–1272) tartó szerkesztését Ákos mesternek tulajdonítjuk, aki a tatárjárás előtt pesti plébános, a tatárjárás utáni években királyi káplán, majd királynői kancellár, utóbb budai prépost s emellett a margitszigeti domonkos kolostor „patrónusa” volt. A királyi udvarban, valamint a pesti és margitszigeti domonkos rendházban bizonyosan hallott a IV. Béla által kiküldött domonkosok felfedezéséről. Ennek tudhatjuk be, hogy az általa átdolgozott magyar krónikában a magyarok őshazája, Szkítia a következő meghatározásokkal bővül: „Szkítia… három tartományra oszlik: Baskíria, Dentia és Mogoria” melyből Dentia és Mogoria nem más, mint az anonymusi őshaza: Dentümogyer értelmetlen torzulása. A döntő azonban az, hogy mind Ákos mester, mind a csaknem egykorú Kézai Simon bevette krónikájába, hogy az őshaza azonos Baskíriával. Ez pedig másra, mint Julianus felfedezésére vissza nem vezethető.
Julianus geográfiai felfedezése ezek szerint a következő megfogalmazásokban maradt ránk:
Riccardus: A magyar őshaza, Magna Hungaria a Nagy Etil folyó mellett fekszik.
Plano Carpini, Benedictus Polonus és Rubruk: Magna Hungaria azonos Baskíriával.
Ákos mester és Kézai Simon: A magyar őshaza azonos Baskíriával.
Ezeknek az egymástól független forrásoknak a vallomásából kétséget kizáróan megállapítható, hogy Julianustól magától ered az a Riccardus által fel nem jegyzett adat, mely szerint a keresett Magna Hungaria, amelyben megtalálta a keleti magyarokat, Baskíriával azonos.
Az egykorú források vallomásán, továbbá a baskír és magyar törzsnevek egyezésén kívül a baskír-magyar rokonságot valószínűsíti az a körülmény is, hogy a mohamedán források zöme mind a baskíriai, mind a Magyarországban lakó magyarokat baskír néven emlegeti. Így a X. századi Balkhí nyomán Isztakrí és Ibn Haukal határozottan kétféle baskír népet különböztet meg:
„Kétféle basdzsird van. Az egyik szorosan az oguzok határánál lakik a [volgai] bolgárok mögött. Mondják, hogy számuk kétezer ember, kiket úgy megvédenek erdőik, hogy senki sem tud rajtuk erőt venni. A bolgárok alattvalói. A többi basdzsird a besenyőkkel határos. Ők és a besenyők türkök és közeli szomszédai a bizánciaknak.” Badzsgird néven emlegeti Maszúdi a kalandozó magyarokat; Basgird néven az 1150–53-ban nálunk időző Abu Hámid al-Andalúzí Magyarországot; hasonló néven Jákút arab geográfus (1220), Dzsuvaini és Kazvíní, IV. Béla kortársa a magyarokat.
Több kutató azt a véleményt képviselte, hogy az arabok bizonyára a modzsger nevet tévesztették össze a basgird (olykor badzsgirt) névvel, és ezért mondták a magyarokat is baskíroknak. Ilyen következetes névhasználat azonban aligha vezethető tévedésre vissza. Basdzsirt néven nevezte már Szallám tolmács (842–844) Idríszínél fenntartott útleírásában a kazárok felett lakó népet, a Don vidékén lakó magyarokat, s e nevet az arabok bizonyára a kazárok vagy más kelet-európai népek révén ismerték meg. A magyarok baskír neve tehát olyan korai időre vezethető vissza, amikor a magyarok két nagy csoportja még egymás mellett lakott.
Julianus egy nagy bolgár városban találkozott az első magyar asszonnyal, akinek útmutatása nyomán eljutott a Volga bal partján elterülő Baskíriába. Beutazta országukat; figyelmét azonban a keleti magyarok életmódjánál is jobban lekötötte az egész Európát fenyegető mongol veszély, melynek nagyságát először ő ismerte fel. Ottléte alatt derült ki, hogy a mongolok nem vonultak vissza Belső-Ázsiába, hanem ott tanyáztak Ázsia határos részein, készen Európa megtámadására. A keleti magyarok több ízben sikerrel vették fel a harcot a mongolokkal, végül is kényszerültek elismerni a mongolok főségét, ami azt jelentette, hogy segédcsapatokat kellett adniok a mongolok hadjárataihoz. E viszonyból következett, hogy Magna Hungariában tatár kiküldöttek is tartózkodtak, s Julianus maga is találkozott egy tatár (vagy tatárrá vált) követtel, aki beszélt magyar, orosz, kun, német, perzsa és mongol nyelven. Ettől tudta meg, hogy a mongol sereg Baskíriától ötnapi járóföldre állomásozik, bizonyára Magna Hungaria mellett délre, az Urál folyó vidékén, az ázsiai sztyepp kapujában. Magna Hungaria földrajzi helyzetéből szükségszerűen következik a tatár függés; erre a viszonyra még nem kényszerültek rá sem a távolabb, északnyugatra fekvő volgai bolgárok, sem a Volga menti Szakszin, sem a Volgától nyugatra lakó népek: burdászok és mordvinok, akiket Julianus felkeresett.
Julianus a tatár követtől azt hallotta, hogy a tatárok Németországot szándékozzák megtámadni, de előbb bevárják azt a sereget, amelyet Perzsia ellen küldöttek. Hírt adott arról is, hogy a mongolok mögött lakik egy még hatalmasabb nép, amely földjéről kitörni készül.
E fontos hír birtokában Julianus a magyarok marasztalása ellenére sem időzött tovább, hanem sietett haza, hogy Béla királyt és a legátuson keresztül a pápát tudósítsa a készülő veszedelemről.
1236. június 21-én hazaindult, és a mordvinok földjén át, tizenöt napig hajózva, majd Oroszországon és Lengyelországon át részint hajón, részint lóháton ügetve, százkilencven napi út után, 1236. december 27-én Magyarország északi kapujába érkezett.
Julianus haza vezető útvonala pontosan nem ismeretes. Kiemeli, hogy folyón kelt át a mordvinok földjén, amely a Nagy Vlagyimir-i fejedelemséggel szomszédos. Kétségtelen, hogy itt moksa–mordvinokról van szó, akik a XIII. században a Volga két jobb oldali (déli) mellékfolyója, az Oka és a Szura között laktak. A Mordvin-földön átvezető folyón valószínűleg a Moksa folyót kell értenünk, mely Penza vidékétől az Okába való torkollásáig északnyugatra, nagyjából Julianus útirányával egyezően folyik, s az Okánál a szuzdal–vlagyimiri nagyfejedelemség határához ért. Innen lovon vagy váltogatva lovon és vízen haladt tovább az orosz fejedelemségeken át. Lengyelország említése arra mutat, hogy további útja nem Kijeven és a Vereckei-hágón át vezetett, hanem – úgy látszik – Szmolenszkben, Minszken és Grodnón át, s így a Szepességben volt az a magyarországi kapu, amelyen december 27-én belépett.
Julianus küldetésének fő célja a kunokon túl lakó népeknek a római egyház számára való megnyerése volt. Ezért a Riccardus-féle jelentés főként azt emeli ki, hogy milyen reményekkel kecsegtet az ottani térítés, és megírja, hogy e népek – még a vlagyimiri oroszok is – számolnak azzal, hogy rövidesen a római egyház kebelébe kell térniök. Ha ez ilyen formában hihetetlennek látszik is, ne feledkezzünk meg arról, hogy a mongol támadástól való félelem a Kelet-Európában lakó népekben olyan hiú elképzelést ébreszthetett, hogy a római egyházhoz való csatlakozással segítséget kapnak a tatárokkal szemben; ugyanúgy, amint a Bizáncot fenyegető szeldzsuk és oszmán török támadások idején Bizáncban mindig felvetődött az egyházunió gondolata.
Julianus az 1237. év első napjaiban számolhatott be kiküldőinek utazása eredményeiről; ekkor lett tehát publikussá az Európát fenyegető vész híre. A fontos hírt Julianus rendtársa s főnöke, Riccardus domonkos fráter foglalta írásba, s a jelentést tüstént elküldték a pápai kúria számára. Hogy a jelentésnek milyen fontosságot tulajdonítottak Rómában, mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a jelentést bevezették a Liber Censuum-ba, a legfontosabb pápai akták gyűjteményébe, s egyidejűleg Julianust Rómába rendelték részletes jelentéstétel végett. Julianus legkorábban 1237 telének végén érkezett Rómába. Ott-tartózkodása idején, a kedvező idő beálltakor indították útnak Magyarországról a harmadik expedíciót Magna Hungariába.
Újból négy domonkos barát indult útnak; most már a Julianus által megadott úton, Szuzdalon keresztül. Magna Hungariába azonban már nem érkezhettek el, mert alig jutottak el Oroszország szélére, szembe találkoztak pogány magyarokkal, akik a tatárok elől menekültek. A mongolok ugyanis már 1236 végén megtámadták és elpusztították Baskíriát, azaz Magna Hungariát és Volgai Bolgárországot, más néven Magna Bulgariát. A domonkosok megkezdték a menekülő magyarok térítését, de amint ezt megtudta a szuzdali fejedelem, kikergette a szerzeteseket az országból. Ezek azonban nem adták fel tervüket, hanem elhatározták, hogy megkísérelnek eljutni Magna Hungariába, vagy a mordvinok földjére, vagy magukhoz a tatárokhoz. Ezért Rjazanyba utaztak, és négyük közül kettő 1237. június 29-én behatolt a mordvinok földjére. Ezeknek nyoma veszett, s még az a tolmács is életét vesztette, akit 1237. szeptember 6-án utánuk küldtek érdeklődés végett. A két életben maradt szerzetes számolt be Julianusnak, aki feljegyezte a harmadik expedíció sorsát a pápai legátushoz intézett levelében.
Julianus még 1237 tavaszán Rómából jövet újból nekiindult három társával, hogy pontos értesülést szerezzen a kelet-európai helyzetről és a tatárokról. Ez az útja már nem az irreális missziós tevékenység jegyében zajlott le, hanem felderítő jellegű volt, s mint ilyen, méltán helyezhető a mongol kori utazások élére.
Julianus az általa kitaposott úton, Poroszország végein és a szuzdali Oroszországon át kísérelte meg a Magna Hungariába való behatolást. Száz napig tartó út után Oroszország keleti végeire érkezve megbizonyosodott róla, hogy a keleti magyarok országa és Volgai Bolgárország elpusztult. A menekült magyarok, bolgárok és oroszok elmondták, hogy a tatárok arra várnak, hogy a folyók befagyjanak, s akkor támadásba lendülnek egész Oroszország ellen. Pontos értesülést szerzett a tatár sereg felvonulásáról, sőt feljegyezte mindazt, amit a tatárok eredetéről, történetéről, életmódjáról s harcmodoráról hallott. A szuzdali fejedelem elmondta, hogy a tatárok egyik fő célja Magyarország elpusztítása; utána pedig Rómát és egész Európát akarják elfoglalni. Ezek bizonyítására átnyújtotta a mongol kán fenyegető levelét, melyet ez Béla királyhoz intézett. A levelet vivő követeket ugyanis a szuzdali fejedelem elfogta, és a levelet elvette tőlük. A „pogány betűkkel, tatár nyelven” írott levelet Julianus visszafelé vivő útján egy Kerman nevű pogány városban fordította le és jegyezte fel. 1237–38 telén érkezett Julianus haza. Értesülései igaznak bizonyultak, mert a tatárok a folyók befagyása után megindították támadásukat; 1237. december 24-én elözönlötték Rjazanyt, 1238. február 7-én elfoglalták a Szuzdal melletti Vlagyimirt, és március 4-én a Szity (Szura) folyó melletti csatában elesett Jurij Vszevolodovics, Nagy Vlagyimir és Szuzdal fejedelme, akivel a Magna Hungáriába utazó szerzetesek többször érintkezésbe kerültek.
A mongolok az 1238. év folyamán egymás után vették be és pusztították el az orosz városokat, csak Novgorod kerülte el a pusztulást. Kijev mellől délnek kanyarodva a kunok ellen fordultak, és ez év végén már a krími Szudak várost fosztották ki.
A megvert kunok fejedelme, Kötöny 1238-ban követeket küldött IV. Béla királyhoz, és bebocsátást kért Magyarországra menekülő népével együtt. Béla király a domonkos barátok tanácsára, nem hallgatva meg a főurak ellenzését, behívta a kunokat, akik 1239 húsvétján a Radnai-hágón át költöztek be az országba. Az Alföldön megtelepedett nomád kunok és a földműves magyarok között sorozatos összetűzések keletkeztek; végül 1241 kora tavaszán, midőn híre jött, hogy a tatárok megtámadták Magyarországot, a pesti németek Kötöny fejedelmet megölték, mire a kunok dúlva és pusztítva kivonultak az országból.
Nem feladatunk a magyarországi tatárjárás elbeszélése. Az előzmények és a továbbiak megértése szempontjából azonban nem mellőzhetjük a következők említését: Az 1241–42-ben Magyarországot sújtó mongol hadjáratot Dzsingisz kán unokája, Batu kán vezette. A hadjárat fő célja Magyarország elpusztítása és Béla király kézre kerítése volt. Béla királyt a tatárok minden európai uralkodónál jobban gyűlölték, mert a Kalka menti csata után védelmébe fogadta a menekülő nyugati kunokat, földjüket a magyar korona országai közé sorolta, felvette a Kunország királya címet, és végül a hozzá küldött mongol követek egy része nem került vissza hazájába. Ez a vád, amit a mongolok IV. Béla egyik fő bűneként róttak fel, csak részben lehetett igaz. Narbonne-i Ivo 1242-ben a bordeaux-i püspökhöz írt levelében említést tett egy elfogott angol eredetű tatár tolmácsról, aki előzőleg két ízben volt IV. Bélánál mint a mongolok követe. Ez arra mutat, hogy a követek megölésének vádját nem háríthatjuk egyértelműen IV. Bélára. Mindamellett IV. Béla diplomáciai ügyeskedésre képtelen, merev egyéniség volt, s ez az adott kritikus helyzetben megbosszulta magát, mert Eurázsia legnagyobb katonai hatalmának haragját vonta magára. 1238-ban nemcsak IV. Béla kapott fenyegető levelet a kántól, hanem II. Frigyes német császár is. II. Frigyeshez a kán kegyesebb volt; követelte, hogy vesse alá magát a mongol hatalomnak, ezzel szemben felajánlotta neki, hogy olyan hivatalt választhat a mongol birodalomban, amilyet akar. Albericus Trois-Fontaines-i szerzetes egykorú feljegyzése szerint a császár viszontlevelében azt válaszolta, hogy jól ért a madarászáshoz, tehát a solymári tisztet választja. Ha igaz ez a válasz, ez nemcsak szellemességről, hanem politikai ügyességről is tanúskodik. A tatárok, akik néhány évvel azelőtt Németország ellen akartak fordulni, céljukat megváltoztatták, és fő erejüket Magyarország ellen küldték.
Batu serege 1241. április 11–12-én Mohi mellett tönkreverte a magyar sereget, majd a fagy beálltával átkelt a Dunán, elözönlötte a Dunántúlt, és Kádán seregrészét a menekülő király után Dalmáciába küldte. A dalmát városok kőfalait a tatárok nem tudták bevenni, ugyanakkor Magyarországon több erődített hely (például Esztergom, Székesfehérvár, Tihany, Pannonhalma, Komárom, Fülek, Trencsén) ellenállt a tatár ostromnak, és az életben maradt bujdosó nép a vérben gázoló tömeggyilkosokat ott ejtette el, ahol lehetett. Az a körülmény, hogy a király megmenekült, az országot nem sikerült maradéktalanul elfoglalni, és igen nagy volt a tatárok vesztesége, a mongolok számára kétessé tette azt a reményt, hogy Magyarországot tartósan leigázva tudják tartani. Így amikor híre jött, hogy Ögödej nagykán meghalt Karakorumban, a mongolok ázsiai székhelyén, Batu seregei a Duna vonalát követve kivonultak az országból.
Mit jelentett a tatárjárás a Kelet megismerése szempontjából?
A tatárjárással maga Napkelet érkezett Európába.
Az, amit eddig csak távoli híresztelésből tudtak, élő valóságként jelent meg. Egy magyar püspök már 1238-ban két elfogott tatár előőrs vallomását írta meg Párizs püspökének. Rogerius váradi kanonok Siralmas ének-ében, Spalatói Tamás Historia Salonitá-jában és Narbonne-i Ivo a bordeaux-i püspökhöz írt levelében 1242-ben szemtanúként számolt be az eseményekről. II. Frigyes német császár viszont jórészt a nála időző Báncsa István váci püspök beszámolója alapján ír a tatárokról III. Henrik angol királynak. Ezek a fennmaradt leírások azonban inkább csak a mongolok hadi életével foglalkoznak, és a valóság olykor még legendás elemekkel is keveredik bennük.
A legelső rendszeres beszámolót a tatárokról Péter orosz érsek adta. Péter, az egykori Pjotr Akerovics, a kijev-beresztovi Szpasz monostor igumenje Kijev eleste után lett érsek, majd urával, Mihaillal Magyarországra jött, s innen ment Olaszországba és Lyonba, a pápa környezetébe. Vallomását az 1245. évi lyoni zsinaton írásba foglalták. Péter érsek vallomása több ponton olyan közel van Julianus második útjának leírásához, különösen ott, ahol Julianus egy orosz paptól szerzett értesülésekre hivatkozik, hogy önkéntelenül felmerül a gondolat, hogy Julianus Kijeven át történt hazatérésekor nem Pjotr igumentől szerezte-e értesülését. Ha ez a feltevés nem is igazolható, s a közös elemek megmagyarázhatók az orosz klérus korabeli felfogásából is, Péter érsek vallomását úgy kell tekintenünk, mint láncszemet, amely Julianus híradásától a pápa által kiküldött követek jelentéséig vezet. A lyoni zsinaton feltett kérdések, amelyekre Pétertől választ kértek – például a követek fogadásáról, a folyók és tengerek áthajózásáról – mutatja, hogy mi foglalkoztatta ekkor a pápai udvart.
1245 tavaszán indította útnak ugyanis IV. Ince pápa a mongolokhoz ferences és domonkos szerzetesek követségeit. A követek a pápa leveleit vitték magukkal a „tatárok királyához és népéhez”. Két ilyen pápai bulla szövegét ismerjük a vatikáni registrum-könyvekből. Az 1245. március 5-én Portugáliai Laurentius ferences barát nevére kiállított Dei patris immensa kezdetű és a március 14-én Plano Carpini Johannes ferences barát számára kiadott Cum non solum kezdetű levél nem kifejezetten politikai tartalmú. Az első, amely talán sohasem került elküldésre, mert semmi nyoma sincs annak, hogy Portugáliai Laurentius elindult volna a tatárokhoz, vallási tartalmú, és azt jelöli meg célul, hogy a követek által megismertesse a tatárokkal a keresztény vallást. A második igen kemény hangú; ebben a pápa kérdőre vonta a „tatárok királyát” a keresztények öldöklése miatt, és békére szólítja fel. Hogy mi volt az, ami a pápát hangneme megváltoztatására bírta, biztosan nem tudjuk. Mindenesetre három olyan személy jelent meg ez idő tájt Lyonban, aki befolyásolhatta a mongolokkal szembeni politikát. Az egyik Bertold aquileiai pátriárka, IV. Béla nagybátyja volt, akinek IV. Béla annak idején megküldte Julianus második útjáról szóló jelentését, aki 1242-ben II. Frigyes császárt meglátogatta a tatár veszély ügyében, s akit IV. Ince pápa 1243-ban – a Magyarországról érkező hírek hallatára – megbízott, hogy hirdesse meg a keresztet Németországban a tatárok ellen; a második Rogerius, az egykori váradi kanonok, a tatárjárást leíró Siralmas ének szerzője; a harmadik Péter orosz érsek, aki a lyoni zsinaton nyíltan hirdette, hogy a tatárok eltökélt szándéka Nyugat elpusztítása.
A IV. Ince által kiküldött követségek valódi célja a Péter orosz érseknek feltett kérdésekből derül ki. Kifürkészni a tatárok kilétét, hitvallását, szokásait, életmódját, erejét, számát, szándékait és az általuk kötött béke megtartását. Plano Carpini jelentéséből kiderül, hogy a kimondott cél mögött a felderítés volt a valódi cél. Három követségről tudunk ekkor, amelyet a pápa majdnem egy időben, a tatárokhoz küldött. Longjumeau-i Andreas és Ascelinus domonkos barátok követségei a Levante felől közelítették meg a tatárok által megszállt Elő-Ázsiát, bizonyára azért, mert Péter érsek azt hozta hírül, hogy a három tatár kán seregével Elő-Ázsiában egyesült.
Andreas fráter egy társával Szíriában, Tripoliban szállt partra; meglátogatta Izmael szultánt Baalbekben, felkereste Ibráhim al-Manszúr szultánt Homszban, de ez nem adott engedélyt neki, hogy a tatárokhoz átmenjen. Nem ok nélkül félt attól, hogy megvalósul az akkor már száz éve rebesgetett összefogás Belső-Ázsia urai és a keresztények között a mohamedánok ellen. Miután 1246 augusztusában az egyiptomi szultán helytartójával tárgyalt Krakban a szent helyek látogatása ügyében, Akkonon át sikerült egérutat nyernie és negyvenöt napi úttal eljutnia Felső-Mezopotámiába egy harmincezer főnyi lovas tatár sereghez; tovább azonban nem tudott jutni. Tebrizben találkozott össze egy nagy hatalmú nesztoriánus pappal, Raban-ata Simonnal, aki a mongol uralkodók, így Güjük kán bizalmát is élvezte. Raban-ata, akinek vallási tevékenységéről egyébként örmény források és egy kínai felirat is megemlékezik, levelet intézett a pápához, melyben a II. Frigyes császárral való kibékülésre inti. Andreas fráter e levélen kívül magával hozta Moszulból János jakobita-keresztény mafrian, valamint Antiochiából Ignác jakobita pátriárka leveleit, és 1247 tavasza után, érkezett vissza Franciaországba. Útleírást nem hagyott maga után, de útjának főbb tapasztalatairól Mattheus Parisiensis beszámol krónikájában, és a Vatikánban, IV. Ince registrumaiban, fellelhetők a magával hozott válaszlevelek latin fordításai.
Nem volt sikeres a lombardiai Ascelinus fráter útja sem, aki két társával szintén Akkonból indult el, s Aleppón és Moszulon át ment Tiflisz felé, de nem jutott tovább az Araksz folyó felett fekvő Szisziánnál, ahol Bajdzsu mongol vezér udvarát tartotta. Ascelinus diplomáciai küldetésre nem alkalmas, merev ember volt, aki nem volt hajlandó a vezér előtt térdet hajtani; ezért Bajdzsu nem csupán továbbjutását akadályozta meg, hanem különféle testi és lelki gyötrelmeknek vetette alá. Csak 1247 nyarán engedte őket el, miután Eldzsigidej vezér odaérkezett, s hírül hozta, hogy Güjük kán milyen levelet intézett a pápához. Bajdzsu a domonkosok útján egy hasonló tartalmú, fennhéjázó levelet küldött a pápának, és velük küldött két mongol követet, az ujgur Ajbeget és a szír Szergiszt. Ascelinus követségének történetét útitársa, Saint-Quentin-i Simon domonkos barát írta meg egy terjedelmes jelentésben. Sajnos, ez a mű elveszett; egyes fejezeteit azonban Vicentius Bellovacensis bedolgozta Speculum historiale című művébe, összekeverve más jelentésekkel és helyenként átformálva saját szavaival. A két mongol követ 1248 őszén jött el Rómából, magával hozva a pápa 1248. november 22-én kelt, Viam agnoscere veritatis kezdetű bulláját, melyben a pápa sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a mongolok továbbra is hitetlenségben tévelyegnek, és újból figyelmezteti őket arra, hogy hagyják abba a keresztények mészárlását.
Mattheus Parisiensis szerint a levélváltásban állítólag szó esett egy Vatatzész görög császár elleni közös akcióról; a ránk maradt levélszövegek azonban ezt nem tartalmazzák. Ez persze nem zárja ki, hogy titkos megbeszéléseken ilyen tárgy fel ne vetődött volna.
A három követség közül a legnagyobb sikerrel az olasz ferences, Plano Carpini Johannes fráter járt. Mint részletes úrleírásából, valamint útitársa, Benedictus Polonus beszámolójából kiderül, 1245. április 16-án indult útnak Lyonból. Útja Csehországon, Lengyelországon és a Kijevi Oroszországon át vezetett; Boroszlóban csatlakozott hozzá Benedictus Polonus fráter s két rendtársuk, C. de Bridia és a cseh Ceslaus, Kijevig pedig az orosz Vaszilko lodomériai fejedelem kíséretét élvezte. A Dnyepernél Korenza seregvezér fogadta őket, majd 1246. április 4-én értek el Batu kánnak a Volga melletti szállására. Itt a megbetegedett Ceslaus és társa, Bridia lemaradt, s bevárta a pápai legátus visszaérkezését. Plano Carpini másik társával július 22-én ért el Güjük kán udvarába, a Karakorum közelében fekvő Sira ordába Ottlétük idején történt a kán választása és trónra lépése. Güjük kán IV. Ince pápa levelére elbizakodott hangú, rejtett fenyegetést is tartalmazó választ adott, melynek perzsa nyelven írt példányát Plano Carpini magával hozta. E levél eredetije ma is megtalálható a vatikáni levéltárban. Utazásának valódi célja és eredménye azonban nem a levélváltás megteremtése volt, hanem az, amit teljes sikerrel teljesített: kifürkészte és rendszerbe foglalva leírta a mongolok földjét, lakóit, vallását, szokásait, hadi életét, szándékait – tehát mindazt, amire Péter orosz érsek csak néhány mondatos válaszokat tudott adni. Jelentéséből értesült Európa először arról, ami a mongolokon túl van: Kínáról és a Nagy Óceánról. Plano Carpini 1246. november 13-án indult vissza, 1247. május 3-án ért Batu udvarába, június 9-én Kijevbe, majd Lengyelországon, Csehországon és Németországon át novemberben érkezett meg IV. Incéhez Lyonba.
Plano Carpini hazafelé vezető útja Európában szokatlanul hosszú időt, fél évet vett igénybe. Útleírása luxemburgi kéziratának függelékében ennek részben megtaláljuk a magyarázatát. Az említett országok mellett ugyanis „Johannes fráter” beszámolt útjáról IV. Béla királynak is, tehát betért Magyarországra. Ha IV. Béla hézagosan ismert itineráriumát szemügyre vesszük, ez összhangban van az előbbi híradással. 1247-ben IV. Bélának csak négy hiteles oklevele van dátumhellyel ellátva, mind a négy Zólyomban kelt (1247. augusztus 3. – szeptember 11.). Minthogy a zólyomi királyi erdőuradalom, amely ekkor Árvában és Dunajecben határos volt Lengyelországgal, az Árpád-házi királyok egyik fő nyári tartózkodási helye volt, biztosra vehető, hogy IV. Béla 1247 nyarán itt fogadta Plano Carpinit, aki a Lengyel- Kárpátokból történt rövid kitérőt művében meg sem említette. Művében egyébként sem részletezi hazavivő útja utolsó szakaszát.
A luxemburgi kézirat azonban egy meglepőbb adatot is tartalmaz. Alig távozott el Plano Carpini, amikor megérkeztek Tatárországból IV. Béla követei, akik lényegében ugyanazt hozták hírül, amit Plano Carpini elmondott. Mindamellett a magyar követek híradásában olyan eltérő adatok is vannak a kánválasztás és trónra emelés körülményeiről és időpontjáról, ami arra mutat, hogy ez a híradás valóban független Plano Carpini jelentésétől, és a magyar küldöttek ott voltak azon négyezer követ között, akik a világ minden tájáról gyűltek össze, hogy a nagy esemény szemtanúi legyenek, de még inkább azért, hogy kitudakolják a tatárok szándékát.
IV. Béla minden lehetőséget megragadott, hogy értesüléseket szerezzen a tatárokról. Igyekezett kapcsolatait az orosz fejedelmekkel kiépíteni. Már 1243-ban, amikor a tatárok Borku mellett szétverték Mihály kijevi nagyfejedelem fiának, Rosztyiszlávnak a hadait, s Rosztyiszláv Magyarországra menekült, IV. Béla hozzáadta egyik leányát. Rosztyiszláv hozhatta azt a hírt, hogy a tatárok „visszafordultak”, s ezt IV. Béla sietve közölte nagybátyja, Bertold révén a pápával, aki még ez év július 21-én megbízta Bertoldot az említett keresztes hadjárat meghirdetésével.
A tatárok visszafordulásának híre vaklárma volt. IV. Béla a szélcsendet igyekezett felhasználni arra, hogy Rosztyiszlávot beültesse a halicsi trónra. Minthogy akciója kudarcba fulladt, 1245–46-tól Dániel (Danyiil) halicsi fejedelemmel kötött szövetséget és épített ki futárszolgálatot. Bizonyára ennek volt köszönhető, hogy IV. Béla az 1246 augusztusában a kánválasztáson meghirdetett Európa elleni hadjáratról sokkal hamarabb értesült, mintsem Plano Carpini és a magyar követek hazaérkeztek. Minthogy Karakumból Batu szállására, a Volga partjára két hónap és tíz nap alatt ért el a futár, bizonyos, hogy Batu udvarában már 1246. november elején értesültek az Európa elleni zászlóbontásról. Batu udvarát pedig állandóan látogatták orosz fejedelmek és követeik – maga Dániel is ott volt 1245-ben –, s így decemberben a halicsi futár már meghozhatta IV. Bélának a vészhírt. A megrendült IV. Béla tüstént írt IV. Ince pápának, aki 1247. február 4-én Bélához intézett válaszlevelében készülődésre biztatta és keresztes segítséget ígért, a magyar püspökhöz írt bullájában pedig a várépítést szorgalmazta.
IV. Béla a veszély hallatára gyors intézkedéseket tett. A pesti polgárokat áttelepítette a budai Várhegyre, és megkezdte a várépítést, 1247. június 2-án pedig a jeruzsálemi ispotályos keresztes rendre bízta több határtartomány és a Duna vonalának erődítését. Plano Carpini Zólyomba érkezésekor már nagyban folyt a készülődés.
A támadás ekkor sem indult meg. Güjük kán 1248-ban idült alkoholizmusban meghalt, s a rá következő hároméves nőuralommal szélcsend állott be.
Újabb vészfelhők tornyosultak, amikor 1251-ben az energikus Möngke (törökösen Mengü) kán lépett trónra. Möngke 1252-ben még a családi ellenzék és híveik kiirtásával volt elfoglalva, 1253-ban azonban az Onan forrásainál tartott kuriltájon elhatározta új nagy hódító hadjáratok megindítását. Itt döntötte el, hogy egyik öccse, Kubiláj Dél-Kína, a másik, Hülegü pedig Elő-Ázsia meghódítására fog indulni. A hír rövidesen eljutott Magyarországra is. IV. Béla pontosabb értesülések szerzésére újból domonkosokat küldött keletre. A feledésbe ment utazások közül csupán egynek tudjuk az útvonalát nagyjából rekonstruálni.
1254. február 16-án IV. Ince kiállított az ikoniumi török szultánhoz címezve egy Deus creator omnium kezdetű ajánlólevelet domonkos barátok részére. A domonkosok ez év májusában, a budai várban felépített új domonkos kolostorban tartották egyetemes nagykáptalanjukat. Május 31-én innen indult el néhány domonkos „az Örményországgal és Grúziával határos Nagy-Törökországba”. Útjuk valószínűleg Niceán, IV. Béla sógorának székhelyén át vezetett. Minden bizonnyal ennek a követségnek a tagja volt az a magyar domonkos, akivel Rubruk 1255 tavaszán Örményországban találkozott. Ez Batu fiához, Szartachhoz készült Elő-Ázsia felől, de a Tebrizben székelő Arguntól, az elő-ázsiai mongol főparancsnoktól nem kapott engedélyt továbbutazásra.
IV. Béla idehaza újból óvintézkedéseket tett a veszély elhárítására. A visszahívott kunok hűségének biztosítására 1254 tavaszán a budai nagykáptalanon megkereszteltette a kunok „nagyfejedelmét” és feleségét, akiknek leányát, Erzsébetet már az előző vészhír után összeházasította István ifjabb királlyal.
Ebben a légkörben fogant IV. Bélának a pápához év nélkül, [1253.] november 11-én írt nevezetes levele, melyben ezt írja: „több szavahihető bizonyságból tudjuk, hogy a tatárok szilárdan elhatározták, rövidesen Európa ellen töméntelen hadat indítanak”; beszámol intézkedéseiről, hathatós segítséget kér a pápától, és panaszt tesz neki IX. Lajos keresztes hadjárata miatt, mondván: „a bölcsek sokasága csodálkozik, hogy Atyaságod a mostani körülmények között Franciaország királyának, az egyház e nemes tagjának Európából való távozását támogatta”. Ami miatt IV. Béla szemrehányást tett a pápának: a szentnek nevezett IX. Lajos francia király keresztes hadjárata, Napkelet megismerése szempontjából nagyon jelentős eredménnyel járt.
IX. Lajos már 1244-ben felvette a keresztet, 1245-től kezdve prédikálták a keresztes hadjáratot Franciaországban, de csak 1248. augusztus 25-én került sor a sereg behajózására. Lajos királyt, a kíséretében lévő Chateauroux-i Odo pápai legátust, sir Jean Joinville-t, IX. Lajos történetíróját, Longjumeau-i Andreas domonkos és Rubruk Willelmus ferences barátokat, valamint a keresztes hadat a velencei és génuai gályák már november 17-én partra tették a Ciprus szigetén levő Limassolban. A király egy hónap múlva Nicosiában tartózkodott, amikor odaérkeztek Eldzsigidej mongol vezér követei: Szaif ad-din Muzaffar Daud, azaz Dávid, egy Moszul vidéki arab anyanyelvű nesztoriánus keresztény és társa, Márkus. Magukkal hozták Eldzsigidej buzgó keresztény szólamokkal telt levelét. A követek a király mellett tolmácsoló Longjumeau-i Andreas fráter útján merész hazugságokat mondtak el a mongolok megtéréséről, egyebek mellett azt, hogy Güjük kán anyja nem más, mint János papkirály leánya. Szövetséget ajánlottak IX. Lajosnak: a mongolok megtámadják Bagdadot, s ezalatt IX. Lajos szálljon partra Egyiptomban, hogy megakadályozzák a két mohamedán hatalom összefogását.
IX. Lajos hajlandó volt tárgyalni, s ezért követséget küldött a gazdag tapasztalatokkal rendelkező Longjumeau-i Andreas fráter vezetésével. A követség tagjai: három domonkos szerzetes, két klerikus és két királyi tiszt, valamint az Akkonból hozzájuk csatlakozó Theodolus szerzetes 1249. január 27-én indult el Antiochiából. Moszulon és Tebrizen át mentek Perzsiába, de ott Theodolus lemaradt. A Kaszpi-tó déli és keleti partja mentén, majd Ürgencs és Talasz városokon át haladva értek a Balkas-tótól keletre fekvő Emilbe, ahol Güjük udvarát tartotta. Güjük kán azonban odaérkezésükkor már halott volt, s csupán özvegyével, Ogul-Kajmissal tudtak tárgyalni. Bár Ogul-Kajmis volt a régens, semmilyen érdemleges dologban nem állapodhattak meg, mert időközben Ogul-Kajmis halálos ellenségét, Möngkét jelölték trónra. Miután Ogul-Kajmis gazdagon megajándékozta őket, és semmitmondó válaszlevelet írt IX. Lajosnak, a követség ugyanazon az úton, amelyen jött, visszatért, és 1251 áprilisában a palesztinai Caesarea városában csatlakozott IX. Lajoshoz. Andreas fráter politikai küldetése tehát eredmény nélkül zárult; tapasztalatait sem foglalta írásba. Útja mégsem volt hiábavaló. Az ő hatására indult el keletre a középkor egyik legnagyobb utazója és útleírója, Rubruk Willelmus ferences barát.
Rubruk IX. Lajos kíséretében időzött a Szentföldön, mikor Andreas fráter visszatért Belső-Ázsiából. Ő informálta Rubrukot élményeiről. Ő hozta a hírt, hogy Batu kán fia, Szartach keresztény lett, valamint azt, hogy Csagatáj unokája, a magyarországi hadjáratban is részt vett Büri vezér birtokában Talasz városában egy falura való német aranybányász és fegyverkovács van; minden bizonnyal annak a hatszáz németnek a maradékai, akiket a mongolok az erdélyi Radnabányáról hurcoltak el.
Rubruk kimondott célja az volt, hogy felkeresi a keresztény Szartach vezért, ha lehet, ott marad, és térítő munkát végez a mongolok között, titkos vágya pedig az volt, hogy meglátogatja a Belső-Ázsiába sodródott német kolóniát, akikkel – Rubruk flamand anyanyelvű lévén – azonos nyelvet beszélőnek tekintette magát.
1253 elején indult el a Szentföldről IX. Lajosnak Szartachhoz intézett ajánlólevelével. Ismerve IX. Lajos érdeklődési területét – a Szentföldre, Egyiptomba, majd utóbb Tuniszba vezetett hadjáratot a mohamedán arabok ellen –, aligha hihetjük, hogy a Volgától nyugatra nomadizáló és kétszeresen alárendelt helyzetben levő Szartachkal politikai céljai voltak. Rubruk Konstantinápolyból április 13-án hajón ment Krímbe, s innen taligán utazva július 31-én ért Szartach szállására. Szartach, akiről kiderült, hogy nem keresztény, s függő helyzetben lévén, nem mert dönteni Rubruk sorsáról, a Volga túlsó partján nomadizáló apjához, Batuhoz küldte; ez szintén elhárítva magáról a felelősséget, tovább küldte Möngke kánhoz. Lóháton, gyors ügetésben a Balkas-tó délkeleti oldalán fekvő Kajalig városon át december 27-én ért a nagy kán udvarába, s vele együtt vándorolva 1254. április 5-én Karakorumba, a mongol fővárosba. Möngke válaszlevelének birtokában ez év július elején hagyta el Karakorumot, majd a Balkas-tótól északra, lakatlan vidékeken át utazott vissza Batu szállására, innen pedig a Kaszpi-tó nyugati partja mellett, továbbá Nagy-Örményországon, az Ikoniumi szultánságon és Kis-Örményországon át Ciprusba, majd Antiochiába, hová 1255. június 26-án érkezett meg. IX. Lajos ekkor már visszatért Franciaországba, a ferences provinciális pedig nem engedte meg, hogy Rubruk királya után utazzék jelentéstételre, ezért élményeit és tapasztalatait könyv terjedelmű, hosszú levélben írta meg IX. Lajosnak. Rubruk írásműve magasan Plano Carpinié fölött áll. Az emberi lélek mélységeiig hatoló, őszinte élménybeszámolója, a megismert ázsiai országok, népek és vallások minden részletében megbízható és szemléletes leírása mellett évezredes földrajzi tévhiteket oszlatott el, s első volt, aki az ókorból ismert Seres-t, a selyem országát, Kínával azonosította.
Az 1235-től, Julianus elindulásától, 1255-ig, Rubruk hazaérkezéséig eltelt húsz év alatt új világ tárult ki Európa előtt. De az az új ismeretanyag, amit Julianus első lépései, valamint Péter orosz érsek rövid jelentése után a világutazó Plano Carpini és Rubruk nyújtott az európai művelődésnek, nemcsak Napkelet felfedezését jelentette, hanem azt is, hogy elindult a földet megismerő felfedezések sorozata. A Távol-Keletet bejáró és megismertető Marco Polo után bátor hajósok következtek, akik a tengeren vezető utat keresték India felé.
Györffy György