BESZÉD AZ UTAZÁSRÓL ÉS DICSŐSÉGÉRŐL¹

Amilyen gazdagon ontja a jobbnál jobb illatokat a díszes virágköntöst öltött föld tavasz idején, úgy ékesítik a Forgách család nemes véréből sarjadt Mihályt erényei a pelyhedző ifjúság zsenge éveiben, s úgy árasztja maradandó dicsőségének szép hírét. Íme, ez alkalommal is a meggyőző érvelés Múzsájának édességével töltött írásművében a vándorélet millió előnyét idézi fel, kívánd hát Te is, nyájas olvasó, hogy a tündöklő szárnyakon röppenő hírnév koszorúzza Forgách művészi stílussal megírt munkáját, s ha a Múzsák⁴ után átvált ősei dicső tetteinek követésére, váljék e vitéz hanyatló hazája hasznára.

CSANÁDI JÁNOS

Olvasó! Ha úgy érzed: tagjaidat bénító álomkór zsibbasztja, elméd többet foglalatoskodik a léha mulatságokkal, élvezed a henyélést s a pajzán gyönyöröket, otthon akarsz bortól s élvezetektől megvénülni, ezt a művet olvasd, melyet vitéz Forgách, dicső család sarja, s ami stílusát illeti, valósággal hun Cicero⁵ szerzett: itt pusztuljak, ha nem ragad el heves vágy felkerekedni a nagyvilág sokféle tájára s vidékére, hogy lepipáld Odüsszeuszt és Aeneast a külföld megismerésének dicsőségében, s e réven elméd oly tudásra tegyen szert, mellyel őrködhetsz a közélet felett, s hasznára lehetsz hanyatló hazádnak, hisz érte fáradalmas utazásoktól vonakodni becstelenség.

Kíváncsi vagy, mivel szerzett dicsőséget s hírnevet magának Odüsszeusz? Elment a világ végére, felkeresett sokféle emberfajtát, sokféle várost, s ezzel szolgált rá, hogy kerek e világon verseljenek róla. Ha tehát dicső hírnevet akarsz nyerni, keresd fel Odüsszeusz példájára a távoli országokat! Ezt tanácsolja, íme, egy előkelő, érdemdús főúr, aki saját tapasztalatából ismerte meg az utazás sok előnyét. Őt kövesd útmutatódul, magyar ifjúság, ha nem akarsz alulmaradni s készakarva eltékozlója lenni dicsőségednek.

Ha szeretnél világot látni és serényen a szent múzsákkal foglalatoskodni, de fogalmad sincs, melyiket hogyan válthatnád valóra, mert tapasztalatlannak tudod magad az utazásban, olvasd el az alábbiakat, miket édes szavú tollával Forgách báró múzsája írt le, s szakértő leszel. Mert találóan s nagyon szellemesen közli, mekkora haszonnal jár, ha az ember távoli vidékeken tölti idejét.

Nagy tudományú Szénior Úr, nemes Báró Úr, valamennyi igen tisztelt és tudós jámborságáért nagyra becsült honfitársam! Egyáltalán nem tartják ildomosnak, hogy az ember, ha komoly dologról készül beszélni, attól féljen, hogy nem lesz képes a szónoklat elmondásához szükséges készültséget felmutatni, mégis, a felvenni szándékozott tárgy nehézsége és tehetségem gyengesége lelkemet erősen nyugtalanítja, hogy, ha azt, amit vizsgálok, nem értem, az arcátlanság vagy szemtelenség vétkébe esem előttetek. Mert amikor e tekintélyes és mindenfajta dicsőséggel ékes koszorú előtt csak tehetséggel elvégzett és szorgalommal kidolgozott dolgot kell előadni, én, mivel tehetségben csekély, szorgalomban elégtelen vagyok, a legnagyobb mértékben aggódom, hogy vagy nem tudom elvégezni, amit elvállaltam, s ez arcátlanság, vagy oly színben fogok feltűnni, mintha nem becsületes okkal emelkedtem volna szólásra, hanem inkább saját dicsőségemért fáradoznám, ami szemtelenség. Hanem ebben az igen nehéz helyzetben két dolog vigasztal, részint a meghallgatásban való készségetek és a megbocsátásban való engedékenységtek, részint magának a tárgynak a mibenléte, mely a helyes életvitelhez igen hasznos, megismerésre pedig nagyon kellemes; ezek közül az első arra késztet, hogy reménykedjem bennetek, a második pedig, hogy teljességgel bizakodjam is. Mert ha önként készek vagytok a meghallgatásra, sokkal fogékonyabbak lesztek a figyelemre, ha az a dolog kerül szőnyegre, ami képes az érzéketleneket gyönyörűséggel cirógatni, a lelkeket hasznossága révén felindítani. Igaz ugyan, hogy sem magamnak nem tulajdoníthatok, sem nektek nem ígérhetek semmit, akár a szavak választékosságát, akár a mondatok súlyosságát illetően, azonban magának a tárgynak, amiről értekezem, megvan az a méltósága és jelentősége, hogy önmagát ajánlja nektek, nekem pedig megadja azt a lehetőséget, hogy ami belőlem hiányzik, maga teljességgel kipótolja. Ugyanis mi lehet alkalmasabb és illőbb a ti gondolkodásotokhoz most, amikor a szellem művelése és a szabad művészetek kedvéért annyi nehézséget kiállva, oly sok költséget viselve az édes hazától távol, ebbe a messzi városba vándoroltatok, mint meghallgatni azokat az érveket, melyekkel elűzhetitek a haza emléke és hiánya vagy a szokatlan és azelőtt nem kóstolt élelem által okozott kellemetlenséget, melyekkel elháríthatjátok azt az ellenséges és rosszindulatú hírt, amibe manapság minket sokan keverni látszanak. Ha nekem bármily rövidke időt hagytok is, feltétlenül elérem, hogy ti is megértitek, nem hiábavaló az utazás, és az ellenfeleknek is felfedem az okainkat, hogy vagy legyőzetve kezet nyújtani kényszerüljenek, vagy legalább a vádaskodással, mellyel eddig irányunkban éltek, felhagyjanak.

Hogy pedig, tudós honfitársak, ti is jól megértsétek a meghallgatandó dolog velejét és természetét, s én is erősen emlékezetembe véshessem, mi a feladatom, fejezeteket fogok alkotni, melyekben majd a beszédemnek folynia kell, sorompókat és határokat tűzök ki, melyeken átlépnem és túlkalandoznom nem lehet. Először pedig meg fogok emlékezni azokról az érvekről, melyek az utazás dicséretét tartalmazzák, melyek bizonyítják, hogy ez szükséges, becsületes, hasznos és kellemes, azután összehasonlítom azokat, akik ebben a vándorló életformában élnek, azokkal, kik sosem tették túl lábukat a honi határokon, majd pedig előadom azokat az érveket, amelyeket az ellenfél oldaláról az utazás kárhoztatására fel lehet hozni, és ezeket igyekszem visszautasítani és megcáfolni. Kérlek és újra kérlek titeket, hogy engem, amikor ezekről röviden értekezem, hallgassatok meg.

Szükségesnek mondtam az utazást. Mi fogja ezt bizonyítani, mi fogja megerősíteni? A természetnek, hatalmas szülőjének rendelkezése és törvényei, melyekkel úgy intézkedett és rendelkezett, hogy bár az embernek, a mindenség urának állandó haza, birtok, lakhely vagy orvosi és mesterséges székhely, mint Ariston szokta mondani⁶, nem rendeltetett, hanem valami égi növény módjára fejével – mintegy gyökérrel – az égbe ültetve, lábaival – mintegy ágakkal – ide-oda mozogva mindenütt a földön, szülőhazájában, igazán és jogosan bölcselkedve, kozmopolitának kell lennie, mégis valami eredendő vagy inkább utóbb szerzett hiba következtében nem terem meg neki minden föld mindent, és a saját javaival nem élhet oly elégedetten, mint a máséival, hiányzik neki, ami az élethez és a jó élethez szükséges. Ezért ha valamit a szellemi vagy gyakorlati szükségletekből kézzel nem tud elérni, lábával megy utána, és a szülőhaza hiányosságát helyváltoztatással orvosolja. Ez a természet megváltoztathatatlan törvénye, mely nélkül sem ország, sem tartomány, sem város, sem ház nem állhat fönn. Mert, kérem, ha a szükségletek megszűnnének, elsatnyulna a kereskedelem, és az emberi életet fenntartó különböző árukat nem importálnák és exportálnák ide-oda minden vidékre, mit gondolsz, mi lenne a következmény? Rövid idő múlva bizonyára azt látnánk, hogy minden dolog elfogyatkozva minden pusztaságra és pusztulásra jutna. Ha pedig ez kevéssé lenne érthető, a háborút vegyétek figyelembe, mikor az utak elzáratván a kereskedelem megbénul és a forgalom elakad, minden dologban mekkora szükség, mennyi nehézség következik, hogy a háborúval együtt szegénység és sivárság lép fel és dühöng. Mi szükségesebb tehát az utazásnál, mely nélkül nem vagyunk képesek ezt a hitvány életet fenntartani és folytatni, segítségével viszont megkapjuk, ami a táplálkozáshoz és a kultúrához szükséges, nemcsak magunknak, de feleségünknek, gyermekeinknek s a többieknek, akik kedvesek nekünk, s akiket eltartani kötelesek vagyunk? És, Istenre, mi tiszteletre méltóbb, mint az élet folyását a régi állapotok rendjéhez igazítani, s azt az életmódot követni, melyet az emberek a dolgok kezdetén folytattak? Ugyanis nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ne azt az életvitelt becsülné a legtöbbre, mellyel a világ első gyermekéveiben az ősök éltek, melyet nagyon kevés bűn szennyezett, mely a tovagördülő évek során sem tért el lassanként az ősök életpályájától, életfolyamatától, szentségétől, s egyáltalán nem ejtett rá foltot és hibát az emberek oly nagy mocskossága. Ha pedig visszakanyarodva a hajdani századokhoz, figyelmünket a dolgok kezdetére fordítjuk, és az első emberek állapotát vizsgáljuk, nemde úgy találjuk, hogy egész életüket vándorlásban töltötték és élték le? Mert, kérdem, hol volt Ádámnak állandó székhelye? Mely meghatározott helyen ütöttek fel állandó tanyát az ő közvetlen utódai? Nemde időnként ezt a helyet elhagyva környezetet cseréltek, és mindenütt a világon ide-oda bolyongva inkább sátrakat, mint házakat állítottak? Ahogy pedig az emberek először szereztek maguknak épületeket és tetőket, és társadalmat alkotva egyesülni és összeállni kezdtek, rövidesen a bűnöknek és gazságoknak oly nagy tömege áradt szét, minden kapzsiságnak oly nagy tömege támadt, hogy végül is az özönvíznek kellett őket szétoszlatni és az ismét szétválasztottakat alámeríteni. Így, hogy mennyi jó származik a vándorlásból, nagyon jól megvilágosodik, mikor azt vizsgáljuk, mennyi rosszat hozott a hajdani világra az otthoni henyélés. S nem kevésbé követte ezt a vándorló életformát az atyák hosszú sora azután is, midőn a halandókat a víztömeg elnyomván, mindenféle élőt az áradat elpusztítván s Noé övéivel egyedül maradván meg, szinte új világ támadt. Mert maga Noé is állandó helyhez nem kötött és vándorló életet élt, s amikor az emberi nem ismét elterjedve a halandók magukat állandó lakásokba zárták, maga Isten parancsolta Ábrahámnak⁷ – kit a babonaságok és istentelenség szennyéből hívott el –, hogy ismeretlen és távoli földekre menjen, s ő meghallgatva a parancsot, elhagyva a házi tűzhelyet, élete egész folyását különböző vidékek látogatásával vándorlásban töltötte, kit azután az utódok hosszú sorban követtek, s ugyanazt az életmódot folytatva saját példájukkal ajánlották nekünk a vándorlást. Kételkedhetünk-e tehát abban, hogy tiszteletre méltónak nevezzük és tartsuk azt az életet, melyet annyi nagy ember és mind az emberiség megalapítói, mind a vallás első hirdetői maguknak követésre javallottak? Lehet-e kétséges az az életforma, mely visszatükrözi és megjeleníti ennek az első – valóban arany – korszaknak a képét? Ezt mi nagyon világosan megérthetjük, hiszen azok, akikről most tettem említést, a vándorlásban csupán csak a célul kitűzött tisztességet találták fel, a vidámság minden gyümölcsét nélkülözték, mivel vagy elhagyatott pusztákon bolyongtak, vagy még műveletlen és félelmetes emberek között forgolódtak, mi pedig ezer kényelmét s mások társaságának gyönyörűségét is élvezzük. Ugyanis, mit lehet, könyörgök, akár tiszteletre méltóbbnak, akár hasznosabbnak, akár gyönyörködtetőbbnek és emberhez inkább méltónak nevezni és tekinteni, mint sok embert látni, velük ismeretséget kötni, körükhöz csatlakozni s végtére barátságukba jutni? Ugyanis amikor azt látjuk, hogy a természet rendeletére még a vadállatokat és kegyetlen fenevadakat is összekapcsolja és megbarátkoztatja természetük egymás közti hasonlósága, hogy mindig az azonos fajtájú vadakhoz akarnak és kívánnak csatlakozni, nem kell-e sokkal inkább, hogy az emberek, akik ésszel élnek, és kölcsönösen valami kiváltképpeni velük született szeretettel viseltetnek egymás iránt, a többi hasonfajtájúhoz akarjanak szegődni, akikkel mindenben közösködnek, úgy beszéljenek, hogy magukat és lelküket annyira összekössék, mintha sokból szinte eggyé váltak volna? S ki nem látja, mennyi és mily jeles előny virágzik ki a sokak között megkötött barátságból, s ez azokra háramlik vissza, akik ezt szorgalmazzák és ápolják? Ha a tanács hiánya téged aggódóvá és töprengővé tesz, mert nem tudod, lelkedet mely irányba hajtsd, jelen vannak a barátok, akik megerősítenek téged és megmutatják a biztos utat, akik megoldják, ha valami tévedés behálózott, akik szerencsédben gratulációjukkal ragyogóbbá teszik azt, szerencsétlenségedet megosztva és vigasztalva könnyítik, s végezetül bárhová is vetődsz, jelen vannak a barátok, sehonnan sem maradnak el, sosem alkalmatlanok, sosem terhesek, hogy – amint mondják – sem a víznek, sem a tűznek, sem a levegőnek nem vesszük hasznát több helyen, mint a barátoknak. Hogy mennyi édesség, mennyi öröm van a barátokban, mi szükség hosszú beszéddel fejtegetni, mikor mindnyájan egy emberként valljuk, hogy az igazi gyönyörűség minden hasznát egyesítik magukban, s nélkülük az élet semmi? Ezért – Cicero szerint – mintha csak a napot oltanák ki⁸ a világból, kik kioltják az életből a barátságot, minél jobbat, minél kedvesebbet nem kaptunk a halhatatlan Istentől. De mire ez a sok szó a barátságról? Bizony arra, hogy megértsük, az utazást annyival többre kell tartanunk, s annyival inkább a legnagyobb jók közé számítanunk, amennyivel nagyobb jelentőséggel, védelemmel, dísszel árasztja el a barátság az élet minden szakaszát. Ugyanis ez készít nekünk utat a barátsághoz, ez előzi meg, ez adja mintegy a kezünkbe, ennek vezetésével keresünk és találunk barátokat. És ugyan, akik tunyaságukat és közönyösségüket falak őrségével leplezik el, és a háztetők alá bezárva idegen emberek gyülekezetét sohasem köszöntik, miképpen fognak barátságokat kötni? Sőt, miképpen mondhatják jogosan, hogy az emberi összefogás társadalmához tartoznak, amikor az emberekkel való közösséget elhagyva tetőkkel és falakkal kötnek szövetséget? Mi méltatlanabb tehát, mi ostobább, mi képtelenebb, mint ha javakban és készletekben bővelkedünk, nemes lovakat, drága ruhákat, értékes edényeket vásárolunk, ezeket csaknem a legtávolabbi nemzetektől is nagy költséggel és nagy utazásokkal összegyűjtjük és beszerezzük, barátokat pedig – mint Cicero mondja, az élet legszebb tartozékát – nem szerzünk? Nagy becsben kell tehát tartanunk az utazást, nagy dicséretben kell részesítenünk, mivel ennek köszönhető, hogy a háziakon kívül, akikkel minket nem annyira az erényeikbe vetett hit és valami megérdemelt kiválóság kapcsol össze, mint inkább a csecsemőkor és a gyermekévektől kialakult megszokás, képesek vagyunk távoli és messzi tájakon élő emberekkel nemcsak ismeretséget, de a barátság és összetartozás szövetségét is megkötni. Ha pedig a barátságok gondolata nem késztet a vándorlásra való törekvésre, akár maga az összetartozás közös bilincse is, mely kölcsönösen összeköt és összefűz minket, mindenki számára joggal kell hogy jelentsen akkora fontosságot, hogy az utazásra való törekvést magáévá tegye, melynek révén megismerheti, hogy az milyen részekből áll, s mintegy kapcsokkal összefügg. Mert ha oly nagyon gyönyörködünk a vadászatokban, hogy csak azért, hogy valami vad megjelenjék előttünk, minden rejteket és odút felkutatunk, bizony sokkal inkább megéri a fáradságot, hogy idegen és ismeretlen embereket saját lakhelyükön felkeressünk, s nézésükből gyönyörűséget szerezzünk, mint hogy rettenetes fenevadak inkább félelmetes látványán legeltessük a szemünket. De miért beszélek annyit ezekről a közös barátságokról és az emberek megszemlélésére való törekvésről? Mert éppen ezek a mindennapi barátságok tehetnek nagyon sokat az élet minden szakaszában, és nagyon messzire kihatnak. De mégis minden másiknál nemesebb és kiválóbb az a barátság, melynek kedvéért felvállalt utazás az igaz erény és a tudományok minden híve számára nemcsak kedvesnek és vidámnak, de elsősorban hasznosnak és szükségesnek kell hogy tűnjék. És melyik ez? Ez bizony az, amit a legnagyobb és leghíresebb férfiakkal kötünk és szerzünk, azokkal, akiknek neve és híre csaknem betölti a földkerekséget, kiknek mindenfajta tudományokban való jártasságuk ragyogó bizonyságai mindenkinek kezében vannak, kiknek kiváló erénye, jeles tudománya, páratlan tekintélye mindenki előtt ismeretes, azokkal, mondom, aminél mi lehet fontosabb, mi óhajtottabb, mi lehet végezetül minden tekintetben ajánlatosabb? Tudniillik, ha az irományokat, amelyek megjelennek, oly nagy becsben tartjuk, belőlük mind gyönyörűséget, mind hasznot oly sokat nyerünk, mennyivel inkább fogjuk magasztalni, ha osztályrészünkül jut, hogy arcukat és tekintetüket lássuk, élő hangjukat állandóan halljuk, s mintegy ölükbe feküdjünk? Ugyanis, amiképpen azt tapasztaljuk, hogy mind a test gyógyítására legegészségesebb, mind a legédesebb illatú, mind a legtündöklőbb színű virágok saját kertjükben szívesebben zöldellnek és virágoznak, mint ha onnan kitépve és kivágva elviszik azokat, így a mi lelkünk sokkal nagyobb gyönyörűségben részesül, ha az ő arcukat és tekintetüket közelről szemléli, az ő emlékeikből nyert képüket az erény csodálatával körülhordja, mint ha a kezeik által írt csupasz betűket nézné és mintegy holt hangjukat hallgatná. Mily sok tehát, a halhatatlan Istenre, az, amiről Seneca tanúsítja⁹, hogy az ilyen férfiak közellétéből származik és a lélek művelésére árad: Nincs dolog, mondja, ami a becsületest jobban felruházza, a már-már rosszra hajlót a jóra visszavezeti, mint a jó és tudós férfiakkal való érintkezés! Az állandó hallás és látás ugyanis lassanként leszáll a szívbe, és a tanítás erejét magáévá teszi. Az is valami, amit a nagy férfitól akár hallgatva is nyersz. Hallgatva, mondja, mennyivel többet tehát beszélve, tanítva, intve, és hozzá komolyan, serényen és híven? Mivel pedig az utazás az, ami minket efféle férfiaknak a barátságába és jóindulatába vezet, nem lehet bizonyosan megmondani, mennyi haszon virágzik ki a vándorlásból, mennyi előny sarjad belőle. Mindenki egységesen vallja, hogy a bölcsességet és a tudományt minden emberi dolog elé kell helyezni, ezek közül az elsőt Isocrates nem méltatlanul¹⁰ örökké megmaradó kincsnek nevezi, a másik pedig Plutarchus szerint erényeitek közt az egyetlen isteni dolog. Most ha én világossá teszem, hogy mindkettő egy és ugyanaz az utazással, vajon mi gátolhatja, hogy ezt a legelső helyre téve minden dolog elé helyezzük és a többieknél sokkal jobban műveljük és becsüljük? Hogy pedig először a tudományról beszéljünk, azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy két forrás van, melyből minden tudomány kiárad és előjön: a jó szerzők olvasása és a tudósok hallgatása (mert az összes többi ezeken alapul), és azt a könyvek, ezt a tanítók szája révén érjük el. Amint pedig a különböző árucikkek a világ különböző részein vannak szétszórva, úgy a tudós emberek és velük együtt maga a tudomány az egész világon szerteszóródik, bizonyára senki előtt sem kétséges, hogy aki nagyon sok vidéket jár be és szemlél meg, az egyben a könyvek nagyon széles körű készletét szerezheti be és a legtudósabb férfiak tömegével érintkezhet, akiktől – mint fent nyilvánítottuk – a műveltség és tudomány minden kincsét elkéri és megkapja. Továbbá, ahogy sehol sincs oly termékeny és gazdag vidék, mely minden dologban annyira bővelkednék, hogy oda máshonnan ne vinnének árucikkeket, melyek ellátják azokkal a hiányzó dolgokkal, melyekben nem bővelkedik, úgy nincs az a kiművelt és a jó tudományokon csüggő nemzet, mely a tudományok és szépművészetek valamennyi fajtájában egyazon időben nevelne kiváló férfiakat, hanem a jeles férfiak mindig egyenlőtlen változékonysággal más és más helyeken és különböző időkben, hol itt, hol ott virágoznak, akik nevüket széltében-hosszában el is terjesztik, meg a különböző vidékekről széltében-hosszában vonzzák magukhoz és hívják az embereket. Így villant fel a költészetben Homerus a görögök között, amikor a rómaiak még nélkülözték Vergiliusukat. Így ragyogott a szónoklás terén Demosthenes, mikor Cicero nevét még nem lehetett hallani. Így a mi tudomásunk szerint van Germániának számos kiváló férfia, van neki, de van Itáliának is, akik bizonyos dolgokban jeleskednek. Van Galliának és Hispániának is, van nekik, akiket sajátjainak tart, akiknek dicsőségét magáénak tekinti, s másokkal nem osztja meg. Mivel ezek szerint a kitűnő férfiak nincsenek egy meghatározott helyhez kötve, hanem a világ minden táján széltében elszóródva, a vándorlást kell alkalmaznunk, ami minket hozzájuk vezet és visz. És bár pedig a tudós és igaz férfiak a náluk letétbe helyezett kincset nem rejtik el, hanem kitűnő irományok kiadásával fényre hozzák s irodalommá alakítják, melyből – úgy látszik – a tudományt nem kevésbé meg lehet ismerni, mintha őket magukat hallanád beszélni, mégis, a néma betűk olvasása nem bír akkora erővel, mint az élő hang befogadása, mely magába a kebelbe hatolva a hallgatók lelkébe tövist üt, és az erek meg belső részek legbelsejébe zárva ottmarad és megül. Mintha Socrates is ujjal mutatna erre¹¹, amikor ezt mondja: „Ez ember feltárul a bölcs előtt, aki orvosként szemléli a lélek tulajdonságait, mint kincseket.”

A bölcs férfit gyönyörű templomhoz hasonlítva, ki az erény és tudomány képmásait a lelkébe mint a szentélybe zárva beszéddel adja elő és engedi szemléletre. S a hasznos és szükséges könyvek sincsenek mindenütt kéznél, szükségüktől sok jóindulatú tanuló szenved, míg a vagyon szűk volta akadályozza, hogy a könyveknek e nagyon drága piacára menjen. És nagyon sok vidék van, mely akár a szabad művészetek művelésében kiváló férfiakban szenved hiányt, akár a könyvekben szűkölködik, ahol bizony kiváltképp azokkal értünk egyet, akik bölcsnek tartják, hogy vándorútra kerekedjenek, s mind tudós férfiakban, mind drága könyvekben bővelkedő idegen népeket nézzenek meg. Ki ne gondolná, hacsak nem fordult el egészen az igazságtól, hacsak éppenséggel nem háromszorosan barbár, hogy az utazást valami szent dicsőségben kell részesíteni, ki ne ajánlaná magának követésre azt, ami minden tudomány forrását megnyitva és az ismeretek mezejét feltárva megmutatja a leggyorsabb utat, melyre rálépve lelkünket az ékes tudomány minden műveltségével feldíszíthetjük, és a tehetség ajándékait összegyűjthetjük. Látjuk, hogy a kereskedők azoknak a veszendő és mulandó dolgoknak az összegyűjtése kedvéért nem hagyják abba az éjjel-nappal való fáradozást, hanem halálos veszedelmek közepette szárazon és vízen bolyonganak és hánykódnak, mi pedig félni fogunk a nagyon hosszú vándorlásoktól lelkünk művelése és gazdagítása érdekében, vonakodni fogunk attól, hogy a legtávolabbi földekre elmenjünk? Isocrates Demonicushoz e dologról írván¹² nem kevésbé bölcsen, mint szépen buzdít: „Ne habozz hosszú utat megtenni azokhoz, akik azt hirdetik, hogy valami hasznosat tanuljon az ember. Csúf dolog, hogy a kereskedők oly nagy tengereken át utaznak a haszonért, ám ahhoz, hogy valódi vagyonra tegyenek szert, az ifjaknak nem a földkerekségen való utazásban kell kitartóknak lenniök, hanem arra kell törekedniök, hogy jobbá tegyék gondolkodásukat.”

És vajon, ha visszapörgetünk mindent, amit a régiek írásaiban valaha is olvastunk, ha emlékezetünkbe visszaidézzük az antikvitás valamennyi emlékét, és megnézzük mindazt, amit saját korunkban láttunk vagy hallottunk, bevette-e a tudomány várát, elnyerte-e a műveltség koronáját az, aki otthon tartózkodván és rejtőzködvén sosem tette lábát a hazai határokon túl? És ki ne látná, hogy a bölcsesség és műveltség az utazásból lesz és szereztetik? Mivel ugyanis a dolgok megismerésére és megítélésére a természet két kritériumot rendelt nekünk: időre az érzéket, értékre az értelmet, s bizonyosságra az elsőt (innen származik a közszájon forgó mondás: semmit sem értesz, amit előbb nem éreztél), ezért van, hogy minél többet látott és hallott valaki (ugyanis az érzékek között ezek a legfontosabbak), annál többet fog fel az értelmével, a dolgokról több tapasztalatot szerez, amiből, mint valami gyökérből, kisarjad és felvirágzik az igazság megismerése és az okosság (ugyanaz, amit bölcsességnek neveznek). Ezért Aristoteles (mint mindig) nagyon szellemesen és bölcsen mondja, mikor a Metafizika 1. könyvében így szól¹³: „És úgy tűnik, hogy a megértés és tudás közel áll a tapasztalathoz. Az emberek ugyanis a tapasztalaton át jutnak el a megértéshez és tudáshoz. A tapasztalat révén jött létre a tudás, ahogyan Pólos mondja helyesen, a tudatlanság révén pedig a szerencsétlenség. A tudás pedig akkor jön létre, amikor a sok gondolkodó tapasztalatából létrejön az általában vett, a hasonló dolgokból kikövetkeztetett feltevés.”

Az érzékek ugyanis, mint valami közszolgák, ami csak elébük kerül és vetődik, megragadják és az elmébe hurcolják, mely azt felfogva, és saját erejével, élességével megvizsgálva, meggondolva, ölében, mint valami szentélyben, elhelyezi, ahonnan – ha szükséges – ismét elő fogja venni, a többi hasonlóhoz illeszti, melyeknek értelmét és okát kutatja, keresi, míg végül mindenben képes lesz pontosan is, gyorsan is meglátni és megfejteni a lényeget, amit ha valaki elért, jogosan fogják nagyon műveltnek és nagyon okosnak tartani. Mivel tehát az utazás során igen sok rejtett és csodálatos dolog változatossága mutatkozik meg előttünk, melyekben elménk gyakorolhatja magát, melyekből tapasztalatot gyűjthet, ebből következik, hogy a vándorlás a bölcsesség és műveltség megszerzéséhez igen nagy jelentőségű, és az utazás ezeknek a szülője vagyis anyja. Továbbá, ha valaki netalán oly nyers természetű lenne, hogy sem a barátság ereje, sem a derekak meghitt bizalma, sem a tudósok közössége, sem a tudás vágya, sem a bölcsességre való törekvés ne indítaná és ösztönözné a vándorlásra, ki az – hacsak fel nem tételezzük, hogy lelkéből minden emberi érzés gyökerestől kiszakadt –, akit ne lepne meg a vágy, hogy körüljárja és megszemlélje a földkerekség e széles-fényes tanyáját, a minden ékességgel ragyogó színházat, a minden részletében végtelenül tökéletes szerkezetet? Továbbá, ha a dolgaira helyesen gondot viselő és előrelátó családapának nemcsak az a feladata, hogy házának minden részét megfelelően rendben tartsa, hanem hogy azt gyakorta meg is vizsgálja, ellenőrizze, mit milyen helyen tartanak, hol mi történik, ellássa a henye és tunya szolgák minden felügyeletét és gondviselését, beszédjükből a rejtett gondolatot kiolvassa, bizonyára feladata a törekvő és nemeslelkű embernek is (akinek, mint gazdának, Isten, a legfőbb jó, ezt a gyönyörű lakóhelyet juttatta), hogy – ha nem is mindegyik, de – nagyon sok részét bejárja, ezek leírását ne a geográfusok és kozmográfusok könyveiben keresse, hanem saját szemeinek – leghívebb őreinek – engedje és adja át. Mivelhogy, mint a költő mondja: Lassabban mozdítják az elmét azok a dolgok, melyek a fülön keresztül jutnak hozzá, mint amiket a hű szemek közvetítenek; amint viszont az alávaló és sekélyes emberek szokása, hogy hitüket másba vetik és helyezik, maguk nem tesznek egy lépést sem, hogy házuk állapotát megszemléljék. És kinek van oly kemény, oly durva és műveletlen elméje, hogy a tündöklő városok fekvésének, kiterjedésének, intézményeinek, szertartásainak, épületei elrendezésének, polgárai szokásainak, életmódjának és öltözetének látványában ne lelne örömet, emlékében ne gyönyörködnék? Kinek érzékeit ne töltené be gyönyörűséggel, kinek lelkét ne járná át édességgel az emberi törekvés és szorgalom által alkotott gyönyörűséges dolgok változatossága? Ezt jelezve mondja Strabo igen helyesen¹⁴: „Nagy dolog ha valaki sok ember tudatlanságát látja, s sokak gondolkodását ismeri.”

De vajon megtehetjük-e ezt úgy, hogy az utazásra való kedvet új és szokatlan módon akarjuk ajánlani és felkelteni, kihasználatlanul hagyva a leghíresebb és legbátrabb férfiak példáit? A legkevésbé sem. Mert ha a históriát akarjuk tekintetbe venni és fejtegetni, akiről azt olvassuk, hogy nagy tettekkel tündöklött, hogy a dicsőség legmagasabb kitüntetéseivel ékeskedett, úgy találjuk, hogy kiválóságának bizonyítékait mind a hazai határokon kívülre menve, idegen nemzetek között adta elő, s ezek tevékenysége a földkerekség különböző tájain folyt, mint azt Plutarchus szavaiból a legigazabban megtudhatjuk: „A leghíresebbek és legkiválóbbak idegenek közt élnek.”

Mert mit hozhatnék én fel Herculesről, akiről a költők azt állítják, hogy csaknem végtelen utazással bejárva a földkerekséget a Styxig és Pluto házáig hatolt¹⁵, mit említhetnék arról a Nagy Sándorról, akiről azt tartja a közvélemény, hogy – mivel ez az általa meghódított világ már alig fogadhatta be – az ég magasságát s a tenger mélységét mérte meg, mit adhatnék elő az ugyancsak Nagynak nevezett Pompeiusról, akinek tetteit – Cicero tanúsága szerint – ugyanazok a tájak és határok zárják magukba¹⁶, mint a nap futását, mit idézhetnék emlékezetbe C. Julius Caesarról, akiről ugyanő állítja, hogy meghódította a vadságukra nézve barbár, sokaságukra nézve megszámlálhatatlan, lakóhelyükre nézve határtalan népeket, s a legkülönbözőbb földeket nemcsak beszáguldotta, hanem győzelmekkel meg is világította? Ha ezek és a hozzájuk hasonló más híres férfiak, akiknek dicsőségét minden idők hangoztatni fogják, ha ezek bezárkózva és elrejtőzve homályba húzódtak volna, ha erényeiket az árnyak és falak őrizetére bízták volna, ha magukat sosem bocsátották volna a földkerekség fénye és szeme elé, ha nem láttak volna annyi tájat és népet, bizony sosem jutottak volna a dicsőség és méltóság ily magas fokára. A virtus¹⁷ ugyanis csak tágas téren képes kibontakozni. Ezért is legyen tehát a legnagyobb becsben az utazás, mely a méltóság legmagasabb fokára állíthat minket, nevünk örök emlékezetét az emberek szívébe plántálhatja, az utókornak hosszú időre átadhatja. Továbbá, mivel (Plato helyes és kegyes mondása¹⁸ szerint) mindezeket az alsóbbrendű dolgokat arra kell fordítanunk, hogy a minden jónak, szépnek, igaznak kimeríthetetlen felsőbbrendű forrásáról elmélkedjünk, ezért az is igen nagy haszna az utazásnak, hogy amikor e földi bolyongás során rendkívül csodálatra méltó dolgokat észlelünk, felhevít bennünket a vágy, hogy ezeket eszmei lényegükben ismerjük meg, amikor mindent mintegy tükörben visszaverve, az égiekben létező saját ragyogó fényességének valami árnyaként homályosan fogjuk fel, egészen biztosan azon fogunk elmélkedni, hogyan léteznek majd a jövő életben, feloldva e testi megkötöttségtől. Az egész evilági körút során tapasztalva az emberi dolgok hiábavalóságát és állhatatlanságát, meg fogjuk tanulni, hogy lelkünket elfordítsuk a földiektől és az égiek felé törekedjünk. Amikor látjuk ezt a gyönyörű rendet és a megszakítatlan lánccal összekötött állandó folyamatosságot, fel fogjuk ismerni, hogy Isten az, aki a halandókat gondozza, s a legapróbb dolgokra is az ő gondviselése vigyáz és terjeszkedik ki, amiért alázatos lélekkel szívünk mélyéből fogunk hálát adni az ő fölségének. Mi lehet tehát az utazásnál, mely fenntartja az életet, szükségesebb, annál, mely visszaidézi az ősi életformát, tisztesebb annál, mely barátságokat köt, tudománnyal tölt, bölcsességre művel, hasznosabb annál, mely a világnak e gyönyörű szerkezetét a szem elé tárja, gyönyörködtetőbb annál, mely oly sok világhírű férfi nyomát követi, jelesebb annál, mely minket az emberi dolgokban való töprengéstől visszahív, és lelkünket az égieken való elmélkedésre, csodálkozásra emeli, istenesebb?

Már tehát megértve és felfogva az utazásnak ezeket az igen nagy számú és jelentőségű érdemeit és magasztalását, mindenki előtt könnyen nyilvánvalóvá válhat (ugyanis erről szól beszédünk második része), hogy azok, akik a szülői házból kilépve vándorló életet élnek, mennyivel előbbre valók azoknál, akik sosem téve túl lábukat a hazai határokon, a házi nyugalomban senyvednek, és a földkerekség világosságát kerülik, hogy – úgy tűnik – a külsőn kívül mit sem őriznek az emberrel való hasonlatosságból. Azok ugyanis visszatérve a természet jogának normájához, maguk gyűjtik össze azt, amire az életben szükség van, és a hazai viszonyok nehézségén a külföldi dolgok bőségével könnyítenek, ezek, mintegy elvetve a természet törvényeit, gyalázatos nyugalomban bújnak meg otthon, mások munkáját és jótéteményét falják föl. Azok az elődöknek és szentséges őseiknek nyomába lépve, az ősi kor legtisztább életvitelét követik, ezek attól elpártolva, a falak közé zárva odút és barlangot keresnek, hogy a bíráktól távol minél biztosabban és szégyenteljesebben húzódhassanak meg gyalázatosan a magányban. Ebből származik az utazás másik, nem utolsó dicsősége, hogy elszólít és elvon minket a nyugalomtól, mely az emberek előtt megmutatkozván őket a kapzsiság kecsegtetéseivel szokta behálózni, tanyát és ágyat kínál minden gazságnak, amibe belefekszenek. Azok az emberi társadalom kötelékeivel összefűzve az emberek közösségének örvendeznek, hozzájuk csatlakoznak és közelednek, ezek mintegy széttépve az egyesülés szövetségét, elfordulnak tőlük, és szokásaiktól aljasul messzire távolodnak. Azok barátságok közepette virulnak, ezeket mindenki elhagyja és elkerüli. Azok a legnagyobb és leghíresebb férfiak közelségébe férkőznek, ezek házfalakkal, paraszt Corydonokkal¹⁹ élnek közelségben. Azok a szellem nemes kultúrájával, a széptudományok tanaival töltik és díszítik lelküket, ezek elhanyagolva a szellem művelését hitványan és műveletlenül hizlalják testüket eledelül a férgek számára. Azok elméjük ítélőképességét különböző és csodálatos dolgok megszemlélésével és megtapasztalásával élesítik, és megszerzik a dolgok úrnőjét, a bölcsességet, ezek henyeségbe süllyedve és a tudatlanság állandó sötétségében tartózkodva hagyják eltompulni ítélőképességük élét, és a gondolkodást, melynél előbbre valót a természet nem rendelt az embernek, aljasul elhanyagolják, és a leghitványabb dolgok közé züllesztik. Azok a világnak e kedves és tágas színpadát szemlélve testüknek-lelküknek a legnagyobb élvezetet szerzik, s egyben elméjüket az égi lakhely szemléletére emelik s annak vágyától lobognak, ezek, mint megszokott vackukban heverő disznók, azt sem bírják, ami gyönyörködtetné őket, s gondolataik örökké a földi dolgok körül forognak, s a lelkükkel sem képesek magasabbra emelkedni, hogy megérintse őket annak az égi boldogságnak a gondolata és gondja, mivel semmi tapasztalatuk sincs arról, amiből akár az emberi dolgok hiúságát, akár az isteniek fenségét megérthetnék. Azok nagy dolgokat visznek végbe és az utókorra fényes nevet hagynak, ezek álmukkal és hasukkal törődve csendben folytatják életüket, s életükkel együtt nevüket is teljességgel befejezik és leteszik. Azok mindent megismernek, a múlékonyakkal nem törődnek, ezek semmit sem ismernek, a veszendőket tisztelik. Azok bárhová is mennek, szabadon és bátran forgolódnak az emberek között, szokásaikhoz alkalmazkodnak, életmódjuk szerint élnek, ezek, ha a napfényre, idegen emberek társaságába kerülnek, a minap még ketrecbe zárt vadak módjára rettegik és félik azok tekintetét, életmódjukat és szokásaikat nem ismerik, saját műveletlen szokásaikkal élnek. Végezetül (hogy kevés szóval mindent összefoglaljak), azok tevékenyek, ezek henyék, azok nemesek, ezek korcsok, azok kedvesek, ezek ellenszenvesek, azok tudósak, ezek együgyűek, azok bölcsek, ezek buták, azok tapasztaltak, ezek ügyetlenek, azok híresek, ezek ismeretlenek, azok istenesek, ezek aljasok.

Befejeztem, szent gyülekezet, beszédem két részét, hátra van a harmadik, melyben harcba akarok szállni, s melyben vissza fogom verni és vetni az ellenfelek által az utazás megsebzésére szánt fegyvereket. Ugyanis négy olyan vádat találok, amellyel az ellenfelek leginkább törekednek tönkretenni és kedvezőtlen hírbe hozni az utazást: az első, hogy elvon a haza ölétől és eltávolít az otthoniak szokásaitól, a másik, hogy sok és súlyos veszedelem és kellemetlenség fenyegeti, a harmadik, hogy magáévá teszi és hazahozza az idegenek rossz erkölcseit, a negyedik, hogy visszatart az istentisztelettől. Ha tetszik, hát vizsgáljuk meg, mi mennyit ér ezekben a vádakban és mennyire jogos. Az utazás elvon a haza ölétől? Mi ez a haza? Nemde a földnek az a szűk darabja, mely minket befogad, ápol, táplál? De befogad minket gyakran a fogadós és a kocsmáros is, ápolt egykor a nevelőnő és a dajka, naponta táplálnak a barmok, fák, vetések. Tehát fölötte szűkkeblűen zárják be azok a hazát valami szűk határok közé, akik a föld egy csöppnyi részecskéjéhez kötik, folyókkal övezik, hegyekkel körítik. Ezért Plutarchus igen szépen és komolyan mondja: „A természet szabadnak és ismeretlennek alkotott bennünket, s mi magunk mentjük meg, emeljük ki magunkat ebből az állapotból.”

Tehát nem ez a haza, nem, ez az egyetemes egész világmindenség a haza, amit csak magába foglal a földteke, ahol csak vannak égi magból sarjadt emberek, az a haza, és amint Euripides helyesen mondja: „Mindenütt a haza táplál és tesz tönkre.”

Bölcsen felelte Socrates²⁰ valakinek, aki azt kérdezte, hová való, hogy a világra. Ugyanis a nagy és magasztos lélek nem zárja be magát e mondvacsinált határok közé, hanem gondolkodásával és érzékeivel magáévá teszi ezt az egész mindenséget. Továbbá, ha hitelt lehet adni a matematikusoknak, akik az ég központjául ezt az egész földgolyót jelölik meg, mily keveset távolodunk el, ha akár a legnagyobb utazással járjuk is be az egész világot. Ugyanis ugyanaz az ég takar minket, ugyanakkora távolság választ el tőle, ezért nem kell félnünk, hogy ha távoli vidéken szólíttatunk el az életből, kívül rekedünk az ég kapuin. Erről szól Theodorus Beza szép distichona²¹: „Ha az ég felé törekszel, akárhol múlsz is ki, / Mindenfelől egyenlő távolságra van az ég.”

Ugyanis el kell hagyni hosszú sorban a szülőket, rokonokat, barátokat, társakat, akikkel vagy kegyelet, vagy természet, vagy jóindulat, vagy közös tanulás köt össze téged, az utazás, mondom, mindezeket elragadja és elviszi a szem elől. Igen ám, a szem és nem a lélek elől. Az igazi szeretet szilárd gyökerei ugyanis a lélekben tapadnak, magában a kebelben vannak, sem hely, sem idő távolsága nem szakaszthatja ki, a szeretetnek ezt az érzetét a vándorlás nem veti el, hanem erősíti, az pedig mily kevéske, amit a külsőből és ábrázatból elvon! Ugyanis az igazi szeretet nem a szemekben tanyázik, melyek gyakran csalódnak, s melyek szelíd létére a lélek gyakran sötét, de az igazi szeretet a lélekben ver állandó tanyát. Inkább dicsértessék tehát az utazás, mely a színlelt szeretet leplét elveti, a valódinak pedig kinyitja szelencéjét és belsejét. És ha megengedjük, hogy az utazás megfoszt attól a sovány gyönyörűségtől, mely kedveseink látványából ered, az elkövetkező nagyobb érdekében foszt meg. Mert vegyétek tekintetbe, hogyha valaki a házi tűzhelyet, szülőket és családtagokat elhagyva tanulmányok kedvéért távoli és messzi földekre indul, ahol szép tudományokkal fogja lelkét díszíteni és finom szokásokat szív magába, mekkora gyönyörűséggel fogják majd hazatértekor fogadni, üdvözölni, édesgetni az otthoniak, tenyerükön hordják és szemük fényének tartják. És, könyörgök, esztelenség az, hogy a hazának üdvére szolgálhatsz és előmenetelére lehetsz, amikor nem szerzed meg idegen tájakon a tudomány kellékeit, az erény és bölcsesség eszközeit, esztelenség az, hogy égsz a szülők iránti szeretettől, nekik a dicsőségben díszükre, a veszedelemben segítségükre, a szenvedésben vigaszukra válsz, amikor inkább bámulod állandóan az ő műveletlen és tudatlan arcukat, ábrázatukat, és nem távozol inkább egy időre messzebbre a szemük elől, esztelenség az, hogy barátok után törekszel és fáradozol, hogy a jóindulat kötelével magadhoz láncolod őket, amikor nem mész el akár a legtávolabbi földre is. De közben a szülők, barátok meghalnak. Jó ember, mit akarsz ezzel? Te magad mutatod saját gyilkolásodra a kardot. Meghalnak, amit bizonyára a te jelenlétedben sem lennének képesek elkerülni. Semmit sem tesz, aki azon a címen vádolja az utazást, hogy elvon a haza öléből és a háziak szeme elől, mert azt teszi meg bűnnek, amit dicsérni kellett volna. Másodszor azzal támadnak, hogy ez a vándorló életforma telve van aggodalommal, bosszúsággal, telve van veszedelemmel és fáradsággal, sok háborgatást kell elszenvedni, sok nehézséget kiállni, gyakran sokat virrasztani, fáradozni, mások s nem a magunk belátása szerint élni. Hogy ezt nyomban ne rontsam meg, kérlek, mutass nekem olyan életformát, mely minden nehézségen és bosszúságon kívül helyezkedik el, ment a fáradságtól, védett a veszedelemtől, mindig ugyanazon egyenletességgel folyik, sosem küszködik bajokkal. Hallgatsz? Ha tehát nem találsz ilyet, miért írod egynek a terhére, ami sokban, sőt valamennyiben közös? Végre, ahogy sok a vándorlásban a bosszúsággal telt, a fáradsággal telt dolog, úgy sok, sőt több a gyönyörűséggel, örömmel teli is. Ahogy ugyanis az ég színe sosem mutatkozik egyformán derült arccal, hanem felhőkkel hintett, úgy a vándorlás sem egyformán vidám, hanem megvannak a hozzá tartozó nehézségek. De ahogy az a felhőcske kevéssé takarja el és kisebbíti a nap fényét, hanem inkább azt szórja és oszlatja szét annak heve, úgy azok a nehézségek sem vetik el az utazás hasznát és gyönyörűségét, hanem elnyeli és eltörli azokat a belőle származó több és nagyobb öröm és haszon. Ha pedig azért kerülendő és gáncsolandó, mert fáradságok és veszedelmek környékezik, kerüljük az erényt, gáncsoljuk a vallást, mert mi fáradságosabb az erénynél, mi kellemetlenebb és háborgatóbb a vallásnál? Ha pedig minket ezektől nemcsak hogy nem rettent vissza semmi nehézség vagy a veszedelemtől való félelem, hanem sokkal buzgóbban törekszünk utánuk, bizonyára az utazásra való igyekezettől sem fognak eltéríteni ezek a könnyű bosszúságocskák. Mert bizony látjuk, az emberi dolgokban az a rend, hogy minél kiválóbb és jelesebb valami, annál rejtettebb és nehezebben megközelíthető, s minél olcsóbb és hitványabb, annál kézenfekvőbb és nyitottabb, innen származik az a görög közmondás: a szép nehéz. Minket tehát egyáltalán ne izgasson, ha utazás közben némely bosszúságokat és nehézségeket kell felvállalnunk, hanem azokat könnyítsük és enyhítsük inkább az elkövetkező haszon örömével. Tehát, ha valami kedvezőtlen eset történik, ne csüggedjen a lelkünk, hanem emlékezzünk arra, hogy emberek vagyunk, akik arra születtünk, hogy életünk a szerencse nyilainak céltáblája legyen. Ugyanis Cicero szerint²² semmi sincs, ami annyira szétoszlatná és enyhítené a gondot, mint az azon való gondolkodás, hogy semmi sincs az emberi dolgok között, ami ne érne véget. Ebből bizonyossá válik, hogy valamint a tetőhöz nagy zörgéssel csapódó jégeső is széthullik, így a kellemetlenségek is, ha lelkünkbe hatolnak, magukat s nem azt törik. És ha még az utazásnak ezek a felmerülő fáradságai és elszenvedett nehézségei hírnevet és örök emlékezetet is szereznek? Példaként és érvként itt van Ulysses, – akit mert az emberek szokásait és a városokat széltében megszemlélte – Homerus ravasznak nevez, ha ő folyvást szerencsével járva Scylla és a szirének mellett nem hajózott volna el, nem forgott volna annyi veszedelemben, bizony az Odyssea sosem jött volna létre, mely e férfi dicsőségét zengi, nevének örök emlékezetét az utókorra hagyományozza. És ha még az utazás közben elszenvedett fájdalmak és legyőzött veszedelmek a legnagyobb gyönyörűséget is okozzák? Ugyanis kit ne töltene el édességgel, valahányszor eszébe jut, milyen veszedelmek és szerencsétlenségek között hányódott, és miképpen menekült meg közülük, mi módon őriztetett meg, mely gyönyörűséget Cicero bizony magának a születésnek a jósága elé helyezi, mikor a Catilina elleni harmadik beszédben így szól²³: Számunkra nem kevésbé boldogok és nevezetesek azok a napok, melyeken megmenekültünk, mint azok, melyeken születtünk, mert a menekülés öröme tudatos, a születés állapota tudatlan, és mert érzék nélkül születünk, gyönyörűséggel menekülünk meg. Más helyen ezért ezt is mondja: Gyönyörűség utóbb visszaemlékezni az elmúlt szenvedésre. És ha még a vándorlásnak ezek a kellemetlenségei elménket a kegyesség szolgálatára is állítják és az isteni névnek való hálaadásra is késztetik? Mert bizonyára ahányszor lelkünket eltölti a visszaemlékezés, midőn életünk már-már végveszedelembe sodródni látszott, s nem kínálkozott semmiféle emberi segítség és eszköz, az istenség oly csodálatos gondviselése ragadott ki már szinte a halál torkából, hogy az istenség segítségét saját szemünkkel láttuk, lelkünk bizonnyal legott az isteni dicsőséghez serken fel, hálaadásra gyúl, a jámborság igaz művelésére fordul. És, Krisztusra, csak azok, akik valami komoly veszedelemben voltak, értik meg Philo e mondásának igazát: Ahol megszűnik az emberi oltalom²⁴, ott kezdődik az isteni segítség. Mert akinek mindig minden számítása szerint és lelke óhaja szerint történik, akinek minden akarata szerint megy, bizony aligha ismerheti meg az emberi dolgokra gondot viselő és vigyázó istenséget, minek kezét sosem tapasztalta, segítségének jelenlétét sosem észlelte. Ennek a kárhoztatásnak tehát ezért ebben a dologban nincs helye, mert mindent dicsőség tölt be. De harmadszor azzal támadnak, hogy az utazás során gyakran szednek fel rossz és kárhozatos szokásokat, gyakran hoznak haza gyalázatos dolgokat, de amit bűnnek neveznek, nem látják. Mert ha ez az utazás hibájából történnék, bizonyára mindenki esetében így lenne, ami azonban másképp van. Láttuk és látjuk ugyanis, hogy sokan derék erkölcsökkel és kiváló tudománnyal térnek vissza az útról, és visszatérve meg is maradnak ezekben. E panasznak minden vétke azonban az erkölcsökben van és nem az utazásban. Ugyanis a jó természet által mintegy közkinccsé tett vándorlást mind a jók, mind a rosszak felhasználhatják, mégpedig azok előmenetelre és haszonra, ezek kárukra és veszedelmükre. Ugyanis a vándorlók lelkében rejtőzik az a forrás és gyökér, mely az utazás nyílt mezején lassan kifejlődve felnő, később elterjedve vagy az erények patakjává, vagy a bűnök mocsarává dagad. Mégis lármáznak és a rossz szokásokat az utazóknak tulajdonítják. Miért? Mert romlott a lélek, mert ugyanis inkább a rosszat és kárhozatost, mint a jót és becsületest sajátítja el és fogadja be. Saját hibáik miatt bolondok, és saját bűneiket róják fel az utazásnak. Ha ugyanis a lélek nem volt már eleve megfertőzve a bűn szennyével, bizonyára sosem szedi föl inkább a rossz szokásokat, mint hogy a jókat fogadná magába. Ezért ezek a pókhoz hasonlók, mely a legegészségesebb füvek nedvét is az ő mérgévé változtatja. Akik viszont az utazással becsületesen és a maguk hasznára, dicsőségére fordítva akarnak élni, a méhecske példáját követik, hogy tudniillik mindent megvizsgálnak, ámde mindenből a legjobbat választják ki, amiről Isocrates valóban szépen és okosan²⁵ szól: „Miként látjuk, hogy a méz fellelhető mindenütt, mindenki elérheti, s vehet belőle, akként a semmire sem törekvő gyermekek tudatlanok maradnak. Ezért mindenünnen gyűjtenünk kell azt, ami hasznunkra válik.”

Ezt mindenben, de leginkább az utazásban szorgalmasan szem előtt kell tartani. Hátra van a negyedik vád, mely, úgy látszik, legsúlyosabban terheli a vándorlást. Azt mondják ugyanis, hogy utazás közben nem lehet sértetlenül megőrizni Isten tiszteletét, mert nem mindenütt virágzik a hit tisztasága, sok helyen pedig minden gyakorlatot és vallástételt üldöznek. Szerencsétlen emberek, akik ezzel az érveléssel igyekeznek megtörni az utazásra való törekvést! Nemde ezeknek dolguk miatt nem volt ráérő idejük arra, hogy a Szentírást megnézzék, a szent pátriárkák történetét átfussák, ez arról emlékezik meg, hogy ezeknek bizony életük egész folyása külső és idegen földeken telt el. Vajon hát Ábrahám a Kánaán földjén²⁶ vándorolva nem tudott időt szakítani az istentiszteletre? Vajon Jákob Mezopotámiában²⁷ nemhogy vándor, de szökevény és szolga létére nem teljesíthette az istentiszteletet? Vajon József Egyiptomban²⁸ akár fogolyként, akár a méltóság legmagasabb fokán nem tehette meg ugyanazt? Vajon Dániel Asszíriába²⁹ hurcoltatva minden istentiszteletet elhanyagolva pogányként élt? Vádolják-e tehát őket pogánysággal, vagy – ha ezt nem tartják illőnek – megszűnnek-e megvonni az utazástól Isten tiszteletét, ami, ha a vándorlók által alázatosan és tiszteletteljesen meg nem tartatik, az egész utat szerencsétlennek és nyomorúságosnak kell tekinteni? Bizony, önként elismerem, hogy nem ragyog mindenütt a vallásnak ugyanaz a tisztasága, és hogy van, ahol ennek szabad tételét és gyakorlását üldözik, mindazonáltal ez nincs mindenütt így, és csak a gyakorlatot érinti, nem az alapot, mert ami erősen gyökerezik a szívekben, azt semmi erőszak ki nem tépheti és el nem szakaszthatja. Csak őrizzük meg tiszta és szeplőtlen lelkiismeretünket, és ha egyszer olyan helyre érkezünk, ahol akár kárhozatos babonaság, akár a vallástalanság nyilvánvaló pestise dühöng, hitünk bizonyosságában egyre inkább megerősödve tisztátalanságukat megátkozzuk, és máshová megyünk, ahol a tan tisztább fáklyája ragyog. Most, mivel úgy látszik, hogy beszédem már felmerült a hullámokból és a szirtek mellett elvitorlázott, számomra nagyon könnyű futam maradt még hátra, és mintegy földet látok a hosszú hányattatás után, melyre kiszállva beszédem megpihenhet. Mert amit egyesek a költségek nagyságáról hoznak fel, amibe az utazás kerül, annyi, mintha semmit sem hoznának fel. Ugyanis mi más az arany, ha a törvény által megszabott értékét elveted, mint csillogó sár? Mivel pedig nyilvánvaló, hogy az utazásnál semmi sem jelesebb, bizony semmi másra nem lehet méltóbban fordítani, mint éppen erre.

Elmondtam és elbeszéltem az utazás dicsőségét, látjátok, mennyi jót tartalmaz, mily szélesen tárul ki, mily bő és egészséges patakokkal öntözi az élet minden részét. Azt mondtam, szükséges, hogy a természet javak és készletek szerzésére rendelte, ami nélkül alig vagy egyáltalán nem lehet ezt az életet eltölteni, bizonyítottam, hogy tisztességes, hogy abban az első és tiszta korszakban a legszentebb atyák folytatták, mégpedig magának Istennek a parancsára, nyilvánítottam, hogy hasznos, hogy barátságokat szerez, műveltséghez vezet, tapasztalatot és bölcsességet nyújt, kijelentettem, hogy örvendetes, hogy lehetővé teszi a világ e minden dísszel és szépséggel feldíszített színpadának megnézését, kinyilvánítottam, hogy jeles, hogy a méltóság legmagasabb fokára vezet, és megőrzi nevünk örök és kitörölhetetlen emlékezetét, bizonyítottam, hogy jámbor, mivel gondolkodásunkat és lelkünket az emberi dolgoktól az isteniek szemléletére irányítja és vezeti. Hozzátettem továbbá, mennyire megelőzik, mennyire maguk mögött hagyják azok, akik ebben az életmódban forognak, azokat, akiket a nap sosem látott a hazai határokon kívül, hogy úgy látszanak, mintha az ember nevét is alig tarthatnák meg. Harcba hívtam végezetül az ellenfeleket, és fegyvereiket az utazás torkáról ellökve visszavetettem őket, hogy azokat leteperve dicsősége fényesebben felragyogjon.

Rajta hát, diszes honfitársak, akik mindannyian az igazi dicsőség és erény felé törekedtek, lelkesedjetek fel, és becsüljétek nagyra ezt a vándorló életet, mert fényesebb a déli napfénynél, rengeteg bőséges és egészséges hasznot áraszt az élet minden részére. Az utazás oktat bölcsességre, aminél nincs kívánatosabb. Fáklyát tart a tudomány felé, aminél nincs istenibb. Kézen fogva vezet a barátsághoz, aminél nincs édesebb, és a jó hírhez, aminél nincs jelesebb, kaput nyit. Mivel mindez így van, ezért aki szívén viseli a jó hírt, barátságot, tudományt, bölcsességet, az annyival ajánlatosabbnak tartja a maga számára az utazást és annyival hasznosabbnak tartja más dolgoknál, amennyivel előbbre haladt széltében-hosszában az út folyamán az idegen népek szokásainak, városainak megtekintésében és megszemlélésében.

Szóltam.