ÚTINAPLÓ¹

Lengyelországot (Polonia) egyesek szerint a „pole” szóról nevezik, ami lengyelül sík mezőt jelent, mivel ez az egész vidék számos ligettel teleszórt és belsejében néhány hegységgel megerősített mezőség és síkság. Az ősi lengyeleket Lechusról lechitáknak hívták, mint ma is a gácsokról, tatárokról és ruténokról, ezeknek első vára és székhelye Gniezno volt. Nyelve a tótokkal, vandálokkal, bulgárokkal, szerbekkel, dalmatákkal, horvátokkal, bosnyákokkal, csehekkel, oroszokkal, litvánokkal, moszkovitákkal és más, körös-körül lakó népekkel közös, de minden nép nyelvének saját dialektusa van. Münster azt írja, hogy iszákosak, mint minden északi nép, mely nem ismeri a szőlőkultúrát. Búzából és másfajta magokból csinált itallal élnek. Lengyelország Krisztus 999. évében lett királyság, Münster beszámolója szerint a következő módon. […]

 

1601. szeptember 4.

Jordanówból kijövet egy hosszan elnyúló magas hegy állt elénk, melyet többi útitársammal együtt nehézség nélkül másztam meg. Elhagyva a hegyet, átkeltünk néhányszor valami kis folyócskán; itt egy szolga gondatlanságból elvesztett egy bőrruhát, melyet, mikor a fiú kereste, a következő szekér utánunk hozott. […]

1601. szeptember 5.

A nap ötödik órája körül ismét egy másik lengyel városkába értünk, a Késmárktól 15 mérföldre lévő Kętybe. Ide sem nyílt addig bejárás, míg menlevelünket meg nem mutattuk. A belépőnek a szokásos mocskon kívül mi sem tűnik a szemébe. Étkezés közben itt lengyel muzsika hallatszott, nem éppen ügyetlen, bár nyers latinságból származott.

Szeptember 6-án hajnalban felhős ég alatt útnak eredve, mivel az útitársak balra Cieszynbe igyekeztek, mi jobb felé vettük az utunkat Altmann hitelezői miatt. Kętytől két mérföldre szekérrel biztonságban átkeltünk a Visztula folyón. A Visztula – Lengyelország fő folyója, melyet németül Weixel, latinul pedig Visla, Istula és Vistula² néven hívnak – eredetét a szarmata³ hegyekben, a cieszyni hercegségben veszi, felülről lefelé zúgva, csobogva folyik, keresztülrohan Lengyelország közepén, s végül megduzzadva, egyetlen, de nagy torkolattal ömlik a poroszországi Dancka⁴ város mellett a Venetum tengerbe. A Visztula Lengyelország határa vagy vége és Szilézia széle. […]

1601. szeptember 9.

De hogy a feladathoz visszatérjek, a Visztula után egy mérföldnyire egy síkságra épült városka, a Késmárktól 18 mérföldnyire lévő, mocsarakkal körülvett Pszczyna került elénk. Ide egy cölöphídon bemenve Altmann ismerősénél, egy német gazdánál szálltunk meg szemben a piacon lévő fatoronnyal, melyben teljes óra van, alatta – azt hiszem – a tanácsház. Éppen ebédidőben a vár úrnője – férje távol lévén – két udvarnoka által két nagy kancsó fehér- és vörösbort küldött nekünk. Az úr megjővén a vadászatból, uramat és Altmannt pompás ebédre hívta, én Altmann fiával a vendéglőben vertem el éhemet. Ebéd végeztével bementünk a várba, s végül a kertbe, ahol a díszkertben ettek, s mikor hallották, hogy mi már ebédeltünk, poharakkal kezdtek kínálgatni, s ha ők nem ettek volna nálunk lassabban, részegen mentünk volna haza. Ugyanis mialatt ők ettek, mi magunkra hagyatva teli kupákkal egyedül üldögéltünk a díszkert sarkában, s inkább akartuk a talajt a kerten kívül borral öntözni, mint a gyomrunkat terhelni. Amikor ebéd után jó későre a várból visszatértünk részegen, a városkában töltöttük az éjszakát. […]

1601. szeptember 9. Cieszyn

Ez a jól megerősített város, mely a cieszyni herceg székhelye, egy nem magas, inkább síksághoz hasonló hegyen áll, Késmárktól 24 mérföldnyire. A város piacán dél felé szálltunk meg Reich András özvegyénél, kinek meghalt férjét a cseh templomban temették el. Szállásunk külső falát nem közönséges művészettel 1391-ben festették. A ház kapuja fölött négy szűz áll, közülük az első fejére a tűz szót írták egy verssorral, a másodikéra a földet a következő sorral, a harmadikéra a levegőt a harmadikkal, a negyedikére a vizet az utolsó sorral. Ugyanerre a falra festették csinosan a négy világrészt, Ázsiát, Európát, Afrikát, Amerikát stb. […]

1601. szeptember 10.

E templom lelkészét Altmannunkkal együtt üdvözöltük. Ő, miután nem akartuk ott megvárni a vacsorát, igen sok megkopasztott madárkát ajándékozott nekünk a közelgő vacsorára. Innen elmenve, mikor a nap szekere már lefelé hajtott s közeledett az este, egy Jičin nevű faluba, Jeredowzky úr birtokára értünk. Itt ezeket az ajándékba kapott madárkákat tálalták vacsorára, mit elköltve ugyanott a fogadó istállójában a lovak fara mellett édesdeden megpihentünk. […]

1601. szeptember 11. Leobschucium

Két napja tartózkodván e városban, ismeretséget kötöttünk a kiváló férfival, Dominicus Adamival, e város közösségének jegyzőjével. Ő előbb megajándékozott néhány nyomtatásban megjelent verssel, majd bevezetve a templom tornyába megmutatta a könyvtárat, mely még nincs kellőképpen fölszerelve, meg a templom régi epitáfiumokkal ékes tábláit. […]

1601. szeptember 13. Nysa

Nyugati kapujától nem messze egy porfirból csodás művészettel kifaragott Krisztus áll egy szék fölött térdet hajtva s kezét összekulcsolva, mintha élne. […]

1601. szeptember 14. Brzeg

A város piacán szálltunk meg egy polgárnál, aki a posztóforgalmat ellenőrizte, s itt láttuk a gazda négy esztendős fiacskáját, aki papagáj módjára a legszebb latinsággal beszélt, ezenfelül Ciceróból, Ausonius erkölcsi disztichonjaiból és más klasszikus auktorokból – anélkül, hogy mindaddig az iskolát látogatta volna – emlékezetből rögtön idézett. Jelen volt az asztali áldásnál két más leánykával együtt. Amikor egy-egy fogást feltálaltak az asztalra, a tanítómester kedvesen megkérdezte tőle, mi az, ő pedig válaszolt: tyúk, füge, sajt stb. […]

1601. szeptember 15–21. között, Boroszló

Itt láttam egy fából faragott Krisztust, aki vállain keresztet cipel, jó hosszú emberi hajjal, amit megtapogattam.

1601. szeptember 23. Görlitz

Jobbra, nem messze a kisebbik orgonához vezető lépcsőtől a boltozat alatt vasláncon függ egy cet hatalmas állcsontja, mellette egy táblácskán fölirat. […]

1603. június 22. […]

Mivel pedig a Cseh-erdő említésével Csehország határait érintettük, vétek lenne ezt szárazon – mint mondják – megúszni, hanem hasznosabb előadni azt, amit az írók erről emlékezetben hagytak.

Csehországnak tehát azt a területet nevezik, mely keleten a morvák, északon a szászok, nyugaton Noricum, közönségesen Bajorország, délen a ma Ausztriának mondott Felső-Pannónia felé néz. Csehország Krisztus 1086. esztendejében lett királysággá, a morvák már megszűnt királysága ekkor Csehországba vitetvén, s a csehek birodalmához csatoltatván Lengyelország, Szilézia, Lausitz, Morvaország, bár a lengyel krónika másként vélekedik e dologról.

Hűvös, hallal s barommal bővelkedő vidék ez, árpa- és búzatermő, sőt bora is van, bár nem nemes, jó sört ad, melyet egészen Bécsig elhordanak. A nép nyelve egy a dalmatákéval. Sylvius azt írja a csehekről, hogy országszerte iszákosak és hasukat szeretők, babonaságot követnek s hajlamosak a lázongásra. […]

1603. június 23.

Brandýst délután öt óra tájban elhagyva, utunk harmadik napján Görlitztől 28 mérföldre köszöntöttük Prágát, Csehország fővárosát, s az Óvárosban a Három Koronában szálltunk meg.

Prágát, Csehország királyi és széles városát (minthogy először a név eredetéről kell szólni) Primislaus király árokkal és fallal vette körül, s midőn nevéről tanakodtak, hogyan is hívják, Libussa (aki pedig Crocusnak, a cseh nemzet második fejedelmének leánya volt) megparancsolta, hogy az elsőként odaérkező mestertől kérdezzék meg, mi járatban van, s az ő első szavával nevezzék a jövőben a városkát. Megkérdeztetvén egy ácsmester, azt mondta, küszöböt készít, ami csehül praha (vagy prah). Így kapta nevét a város, mit azonban a külföldiek elrontva most Prágának vagy Pragnak mondanak, mint a tudákosabb csehek hiszik.

Prága városa pedig három részre oszlik, mindegyiknek saját neve van, tudniillik Kisebb, Ó és Új Prága. […]

A templom kívülről valaha nagyon ragyogó volt, bár ma sem valami közönséges, jóllehet egyik oldalát megrontotta a régiség, mégis a másik művészi kidolgozásról tanúskodik. A csigák módjára csodás művészettel megmunkált lábak ugyanis a templom falának tetejét érintik, bár a középső rész attól messze van, felül még most is békák és madarak díszítik, a régi fényesség maradványaként. […]

A várfal mellett láttam a lovon ülő Szent Györgyöt, ki lándzsájával ledöf egy nagy sárkányt, melynek szájából bőven ömlik a víz. […]

A várból cölöphídon kijőve nyugat felé láttam egy hatalmas oroszlánt a nőstényével és kölykével, két – közönségesen pézsmának nevezett – tengerentúli macskát, egy padon fekvő leopárdot, mely minket, mikor közeledni akartunk hozzá, megsebesítéssel, sőt bizonyosan halállal fenyegetett. Ugyanott van egy vaskalitkába zárt fehér holló. […]

Itt van az elöljáróság, a tanácsház és Károly császár kollégiuma. Van egy roppant magas torony is, nem tudom, az elöljáróságnak vagy a tanácsháznak nevezzem-e, egy ahhoz csatlakozó óriási ház (melyben egy tolvajlás miatt elfogott lengyel nemest őriznek), a toronynak, mondom, van egy mesteri órája, melyen többek között a baljában homokórát tartó halál látható, ki a magas órán forogni szokott, miközben jobbjával a harangot üti. Az óra tábláját, a strasbourgi mintájára, számos figura teszi megtekintésre méltóvá, felirat is van rajta. […]

1603. június 26. Litoměřice

Itt egyszerű ebédet fogyasztva átkeltünk a sziklás hegyen, s ott a szolga gondatlansága miatt elvesztettem övemet, tőrömet, kalapomat. […]

1603. június 23[!] Ústí nad Labem

A fogadóba lépőket három igencsak hangoskodva kártyázó iszákos német fogadta, kik némi félelmet ébresztettek bennem efféle szokatlan korhelykedésükkel. […]

1603. június 29. Drezda

Baloldalt 30, jobboldalt 21 s egy másik részen 26 lóállást számoltam meg, bár akadnak olyanok is, kik állítólag 140-et számláltak. […]

A szomszédságban van a négy kamra, bennük parosi márványból kerek asztalok, hozzájuk 12 márványszék. Az egyik asztal fölött ezt olvastam: Vagy semmi részegség, vagy annyi legyen, hogy gondod elűzze, mert ha a kettő között van, megárt. […]

1603. június 30.

30-án délután Drezdából kiindulva a városnak ugyanazon a kapuján, az Elbán áthaladtunkban láttam egy nagyorrú embert, kinek orra nagyságában egy közepes uborkával vetekedett. […]

1603. július 5. Magdeburg

Ennek a templomnak a bejáratánál tíz faszűz áll, egy részük nevet, másik sír, ezeket oly művészettel faragták ki és díszítették fel, hogy ha hangjuk volna, élőknek hinnéd őket. […]

1603. július 8. Lipcse

Ennek az akadémiának gazdag könyvtára van két teremben elhelyezve, melyek elsejében 40, másodikában 39 asztal van. Itt láttuk Homerus műveit görög jegyzetekkel, egy tizenkettedrétű görög Bibliát valami apáca kezével írva. Itt van a boldogságos Szűz Mária tejének sajttá szilárdult maradványa. Ugyanitt található Petrus Mosellanus, a görög nyelv itteni egyetemi tanárának képmása életnagyságban, az elhunyt Luther és Melanchthon képe, V. Károly képmása sárgarézből, amilyen a wittenbergi ostrom idején volt, egy nagy éggömb fából néhány kisebb kőből valóval. […]

1603. július 14[?] Erfurt

Szűz Mária temploma a hegyen van, melyre hosszú lépcsőn vezet a feljárat, van három, zöld rézzel fedett tornya, ezek között van az a nevezetes harang, melynek belső kerülete harminc és fél tenyér, II. Dietrich brenai és wetinai gróf szenteltette fel, Krisztus 1497. esztendejében öntötték, erről idézgetik Luther Márton úr ama mondását: „A nagy gyermekek nagy csörgőkben gyönyörködnek”. E torony magassága 225 lépés. […]

1603. július 4. Salmünster

Visszatérve tehát, alig tettem be lábam szállásunkra, hirtelen egy szolgája által felingerelt dühöngő, mint valami darázs, előreszegzett lándzsával szitkozódva megragadott s majdhogynem megdöfött. Ez a falu a mainzi püspök, Johannes von Hutten fennhatósága alá tartozik, ki nem is messze egy kastélyban székel, ennek elpanaszoltam a rajtam méltatlanul esett sérelmet, s azt mondtam, hogy úgy lesz boldog és szerencsés az utazás az ő hívei számára, ahogy az utazókat érő erőszakoskodásokat kiküszöbölni iparkodik. […]

1603. július 8. Pfalz

[A heidelbergi fejedelmekről:] Aki erről többet szeretne tudni, tájékozódjék azoknál, akik e tárgyról értekeznek, én útleírást szándékozom adni. […]

1603. július 8. Heidelberg

A választófejedelmi kamrában van egy edény, mely egymaga betölti az egész tornyot, 24 abroncsa van, hossza 32 láb, szélessége 19. A szájához vezető lépcső 22 láb hosszú. Ennek az edénynek a befogadó képessége 180 szekérteher, 3 oma és 4 mérő bor. 1 szekérteher 10 omát tesz, 1 oma pedig 48 mérőt. Befogad tehát 3461 50 iccével számított magyar csöbröt és 23 pintet, vagyis 692 gönci félnek nevezett hordót, 1 csöbröt, 23 pintet. […]

A speyeri kapunál van a nagyszerű és hatalmas választófejedelmi istálló, melyben Miksa főherceg jelenlétében láttam egy alacsony lovat, amint a lovászmester parancsait teljesítette, hol ügetve lépegetett, hol táncolt, hol futott, s a földön hempergett, mintha nyomban kimúlna, hogy ki milyen számot írt krétával a falra, ruháját ráncigálva csukott szemmel jelezte, két lábát mozgatva mutatta, hány fillért ér egy negyed tallér, amikor azt parancsolták, hogy a neki nyújtott kesztyűt a vőlegénynek adja át, a vőlegényhez, Frigyes birodalmi grófhoz ment, s nem távozott tőle, míg az el nem fogadta. […]

A Szentlélekről nevezett főtemplomot egy kanonoki kollégiummal együtt Rupert és I. Lajos gróf építtette⁶, ez, miután a tunya és kicsapongó Vencel királyt a választófejedelmek megfosztották a hatalomtól, 1400-ban a császár székhelye lett. Ebben a templomban 1546-ban a nép nyelvén mondtak misét. E templom tornya részint négyszögletes a közepe fölött, részint nyolcszögű, színe vörös, magassága 263 lépés. A nagyobbik harang belső kerülete a harangnyelv két érintő pontjánál 19 arasz, egyik oldalán a Szentlélek látható galamb képében, másikon Szent András a kereszttel, 1500-ban öntötték. A választófejedelmi könyvtár a templom felső részét foglalja el, ebben oly bőséggel őriznek kéziratos könyveket, amekkorát alig hinnél megtalálni. Valamennyi között a legrégibbnek egy negyedrétű, nagybetűkkel írt kéziratos Vergiliust tartanak, valamint egy pontozott héber Bibliát, melynek ódonságát maga a kötés is elárulja. Van egy régi betűkkel nyomtatott Cicero végén ezzel: „Marcus Tullius e híres művét én, Johannes Fust mainzi polgár nem lúd- s nem érctollal festettem, hanem valami gyönyörű mesterség segítségével Péter fiam keze által végeztem el szerencsésen. Befejezve az 1465. évben.” Plinius pedig sokkal csinosabb betűkkel nyomva 1469-ből. Mind valamennyi a legtisztább pergamenben van. Láthatók itt ezenkívül arab, vandál, s csaknem minden más nyelven írott könyvek, köztük egy-, a fedelén kétujjnyi széles és jó tenyérnyi hosszú könyvecske. Temesvári Pelbártnak, Szent Ferenc rendje professzorának sok 1501-ben nyomott kötetét láttam. […] Van itt még egy folió alakú nagy könyv, melyet valami fejedelem franciából fordított németre és saját kezűleg írt le. Ezenkívül a könyvtáros dolgozószobája is aranyba kötött könyvekkel zsúfolt. […]

1606. Mannheim

[XXIII. János börtöne:] Ennek a nyári laknak a padlóján még most is ott látható a vasbilincs, a pápai láb dísze, mikor ezt lábamra illesztettem, fohászkodtam azért, hogy a pápa követői jobb belátásra térjenek. […]

Eltöltvén Heidelbergben három teljes évet és nyolc hónapot, a széptudományok tanfolyamát szerencsésen befejezve, mikor már nyolcadik napja a galliai⁷ és angliai utazásra voltunk készülőben, íme, a régi naptár szerint 1607. március 17-én nagy hirtelen vettük méltóságos urunk halálhírét és azt az utasítást, hogy hazafelé induljunk. […]

1607. március 25.

Obernburg falu következik ezután. Balfelé itt arányosan magasló szőlőhegyet láttunk oly szépséggel, mintha a természet a művészetet utánozná. A hegy egyik csúcsa egészen pontos mása a másiknak, amilyen magas az egyik, s amilyen magasan díszíti koszorú módjára erdő, ugyanannyira nyúlik fel a másik, s ugyanaddig ékesítik fák. […]

1607.

Április negyedikén aztán éjjel 2 órakor kimentünk, és reggel 5 órára Straubingba értünk. Ez a város a bajor fejedelem birtoka, az úti felszerelés felújítása miatt bementünk ide. Vettem itt egy pár téli kesztyűt, mert előző nap vagy éjjel vastag hótakaró borította be a földet. […]

1607. április 15.

15-én tovább indulva és három mérföldet megtéve Szencre mentem, melynek temploma a városka elején van egy kis dombon, a templom fölött egy toronyórával. Ezt a városkát a lázadás idején a hajdúk felgyújtották, s most kezdték újjáépíteni kunyhócskákat rakva. […]

1607. április 28.

6 órára Szucsán városkába értünk, melynek a hegyekre tekintő részét a zavargások idején a rablók felégették. Itt Kőszegi Lukács volt az elöljáró, Nyáry Pál kapitánya, ki sok kérelmünkre sem adott útitársakat. 29-én 5 forintért 14 kísérőt fogadva békességben átkeltünk a Fátrán, mit én inkább a rablók barlangjának (pharetra) neveznék. […]